A Pál utcai fiúk 110 éve, 1907-ben jelent meg először könyvalakban, miután a Tanulók Lapja folytatásokban nagy sikerrel közölte 1905–1906 fordulóján. Azóta folyamatosan adják ki itthon és világszerte, a regénybeli helyszíneken külföldi és magyar könyvmolyok keresik a fiúk nyomát. Molnár Ferenc hamarjában, a New York kávéház karzatán ujjgyakorlatszerűen megírt műve máig kultkönyv. Olyan szavakat adott nekünk, mint einstand, grund, gittegylet, nemecsekernő, viszont ki nem mondott, patetikus és eltávolító szavak nélkül szól barátságról, hazaszeretetről, árulásról, halálról, hiábavalóságról. Mindehhez a pezsgő, születőben lévő és egyszerre nagy tömegeket asszimiláló Budapest adja a hátteret.
A Pál utcai fiúk több mint száz évvel a születése után még mindig rabul ejt és nem ereszt. Milyen az a könyv, amelynek az sem tudott ártani, hogy kötelező olvasmány lett belőle?
„Nekem nem a dialógusok vagy a mondatok maradtak meg a könyvből, hanem a nagyon plasztikus karakterek. A Pál utcai fiúkban van a legjobban kiosztható karaktercsapat, mindenki név szerint sorolja őket, ugyanúgy, mint az Aranycsapatot. És mindenkinek megvan a helye a csapatban, zseniális, ahogy Molnár összerakja ezt az osztályt: főnök, lúzer, áruló, okos, pénzezős. Az egész feléled ettől, a te osztályodban vagy környezetedben is megtalálod ugyanezeket a figurákat”– mondja Török Ferenc, A Pál utcai fiúk című, 2005-ös rövidfilm rendezője.
Emlékeznek A Nagy Könyvre? Ez volt az a műsor, amelyben szavazni lehetett Magyarország legkedvesebb könyvére. A Pál utcai fiúkat népszerűsítő kampányfilm rendezésére Törököt kérték fel, aki ezért újraolvasta a regényt. „Éppen Spanyolországban voltam, az esti nagy fiesta előtt még be akartam fejezni. Az utolsó két fejezet annyira behúzott megint, hogy lementem kisgyerekbe. Elbőgtem magam a szállodai szobában. Előjött az az érzés, mint amikor először olvastam. Előjött a mély fájdalom és magány. Nemecsek, a leghősiesebb figura meghal és a grund eltűnik – ennél szomorúbb könyvet az életben nem olvastam. Mégis annyira szeretem, ragaszkodom hozzá. Pedig az ember a nehéz dolgokat el akarja felejteni”.
Török szerint egyértelmű, hogy Molnár korszakos zseni és a Pál utcai fiúk benne van az öt vagy tíz legfontosabb magyar kulturális termékben: a bolygón mindenhol ismerik, időtálló, formai és szakmai szempontból is telitalálat. Ráadásul olyan dolgokra szocializál, amelyekre talán a „szüleink, a tanító néni vagy a plébános sem”. Az egyszerű, de heroikus történet olyan avíttnak tűnő, csak lovagregényekből ismerős értékekről és nagy kérdésekről tud átélhetően szólni, mint a humanitás, az erkölcs, a bajtársiasság, hogy tiszteld az ellenfeled, tiszteld a másként gondolkodást és fogd fel a másik érdekét. Nemecsek halála azzal szembesít, hogy „tulajdonképpen mi is az élet”.
Igazából ugyanez a „grundság”, „pálutcaiság” és „miénk”-érzés jelenik meg a 2001-es Moszkva térben is.
A Pál utcaiak, a születő Budapest fiai csinálják meg a XX. századot. Más kérdés, hogy sokan közülük Amerikában. Molnár is sikeres Broadway-szerzőként és forgatókönyvíróként, mert „hozza a K. und K. intellektust, a világpolgárság eszményi figurája, és úgy csinál szórakoztató darabot, hogy sosem felejted, és mégis olyan dolgokat tanulsz meg belőle humorral, ami a legmélyebb szint”.
Molnár világát Fábri Zoltán 1969-es filmadaptációja sem rombolta le benne, és nem okozott csalódást a könyvhöz képest, hiszen a festő-díszlettervezőnek is nagyszerű Fábri hozta a gyerekként elképzelt látványvilágot és miliőt (igaz, nem nagyon tehetett mást, Molnár annyira plasztikusan írta le a könyvben). A legelső amerikai–magyar koprodukcióban készült, az Oscar-díjról épphogy lecsúszott film óriási siker lett, a tévé elindulása óta évente többször vetíti: Magyarországon nem tud úgy gyerek felnőni, hogy ne lássa. A Filmarchívum egyébként a Fábri-életmű részeként épp most restaurálja kockáról-kockára.
2005 Nagy Könyve végül az Egri csillagok lett, a rendező Török Ferenc, a narrációt író Geszti Péter és az egész lelkes csapat nagy csalódására. Hiába izgult velük a Molnár-unoka, Horváth Ádám is, aki történetesen Török tanára volt a Színművészetin.
„Sokáig ez a könyv és Puskás Ferenc volt az én magyarországi tudásom”– mondja a firenzei születésű Giovanni Cataluccio, aki évtizedek óta a budapesti Olasz Kultúrintézet munkatársa. A Pál utcai fiúk a hatvanas évek egyik alapkönyve volt Olaszországban, Giovanni Boka, Ernesto Nemecsek, Desidero Geréb, Franco Áts és a többi ragazzi története az akkori generáció intenzív élménye.
Giovanni ma is emlékszik, amikor hatévesen először hallotta a regényt az édesapja felolvasásában, és bátyjával együtt sírtak Nemecsek halálán. Pár évvel később, egy családi nyaraláson váratlanul bukkant fel a könyv hatása. Szokás szerint a toszkán tengerparton nyaralt a család sok-sok unokatestvérrel. Abban az évben úgy alakult, hogy az utca egyik oldalán laktak ők és más firenzei családok, a másik oldalon, a szebb lakásokban rómaiak és milánóiak. A gyerekek folyamatosan versengtek, ki a gazdagabb, kinek van menőbb bringája. Egy valamiben azonban megegyeztek a firenzei, római és milánói srácok: mindannyian olvasták már az iskolában a Pál utcai fiúkat. Ezért aztán nem is volt kérdés, hogyan tesznek pontot a rivalizálás végére. Megbeszélték, hogy a közeli, elhagyott építési területen, egy lebontott ház hűlt helyén vívnak mindent eldöntő homokbombacsatát, amit végül a firenzeiek nyertek.
Giovanni egész életét végigkísérte a könyv, szerepe volt abban, hogy végül magyar nyelvet és kultúrát tanult a firenzei egyetemen. Amikor először Budapesten járt, megkereste a Pál utcát és a regénybeli helyszíneket. 1990-ben már az Olasz Intézetben dolgozott, amikor „Molnár Ferencnek és minden külvárosi fiúnak” ajánlva elhelyezték a kétnyelvű emléktáblát a híres utcában „az első 'Határok Nélküli Európáért' találkozója alkalmából”. Így aztán azon sincs semmi meglepő, hogy Giovanni fia ugyanabba a Lónyay utcai iskolába járt, ahova egykor Molnár (akkor még Neumann) Ferenc.
Molnár népszerűsége nem új keletű, először vígjátékaival hódított és lett az olasz színpadok dédelgetett szerzője. A Pál utcai fiúkból készült már több olasz nyelvű film- és színházi adaptáció is. A harmincas évek Mondadori–Monicelli-filmje zajos siker volt, a 2003-as, Magyarországon forgatott tévéfilm-adaptáció viszont botrányosra sikerült (kevesen tudták túltenni magukat azon a fordulaton, hogy Nemecsek anyjának szeretője van). Az avantgárd színházi rendező, Riccardo Reim a kilencvenes években nagyvárosi, kábítószeres gyerekbandák véres harcaként vitte színpadra a regényt. A könyvet ma is olvassák Olaszországban – különben miért lenne tele a kis józsefvárosi utca 110 évvel a regény kiadása és évtizedekkel az első olasz fordítása után az „édes grund” helyét kereső, elérzékenyült és lelkesen fotózó olasz turistákkal?
„Vannak olyan történetek, amelyek beleégnek az ember emlékezetébe és a Pál utcai fiúk egy ilyen történet. Közösséget teremt, bárhova visszük, bármikor hozzányúlunk, mindig valamilyen csapat, közösség épül körülötte”– mondja Emőd Teréz és Kómár Éva. A PIM-ben 2007-ben megrendezett „Éljen a Grund!” kiállítás kurátorai egy véletlenül kezükbe került 1912-es kiadás nyomán kezdték el kutatni, hogyan változott koronként a Molnár-regényről, a szereplőiről való gondolkodás és merültek alá a regény szöveteinek felfejtésében.
A modern nagyváros létrejötte együtt jár azzal, amit Éva és Teréz játék- és térvesztésnek nevez, hiszen a grund eltűnése szimbolizálja a tér, a szabadság eltűnését és annak szorongató hiányát. A kiállítás a regénybeli helyszíneket vette alapul, erre a fonalra fűzve fel a diadalmas és elfogadó századfordulós nagyvárosi életérzés, a művelődéstörténet, az iskolatörténet, az adaptációk, Molnár Ferenc életének tematikáját – úgy, hogy a végén a regény és a kiállítás, a valós szereplők és a látogatók története reflektált egymásra.
Éva szerint a bájosan szentimentális történet nagyon meg tudja érinteni a gyerekeket, amikor először olvassák, felnőttként a részletek és a bőven elszórt igazságmorzsák jönnek elő. Teréz azt mondja, ő abba a korosztályba tartozik, akiket telibe talált az 1969-es Fábri-féle filmfeldolgozás: a lányok az osztályban kitárgyalták és felosztották a fiúszereplőket, ő Nemecsekbe volt totálisan szerelmes.
A kurátorok persze emlegetik a könyvhöz és a Molnárhoz kötődő a városi legendákat is: a két világháború között a józsefvárosi Brandl-féle vendéglőben ülésező Pál utcai-asztaltársaságot, vagy Jezsek-Józsika Ferencet, aki ál-Nemecsekként dedikált könyvet az Úttörő Áruházban és fogadta az úttörőket a Pál utcai lakásán. Mint minden legendának, ezeknek is van valóságalapjuk, hiszen Éva és Teréz iskolakönyvekben, levéltárakban kutatva megtalálták a szereplők eredeti modelljeit Molnár (akkor még Neumann) Ferenc gimnáziumi osztálytársaiban. A regény utolsó mondatainak egyikét maga a szerző mitizálta azzal, hogy 1940-ben Amerikába emigrált és soha nem tért vissza: „A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre”– írta Bokáról a kis közlegény halála és a Grund elvesztése után.
Éva és Teréz azt mondja, azért jó a regény, mert „mindenki a sajátjának tudja érezni, akár róla is szólhatott volna. Az én történetem a te történeted, így van megírva”. Annak idején ők kezdték tematikus sétákat, felkeresve a regénybeli helyszíneket, van egy klassz oldal, ahol minden részletesen megtalálható a könyv születésétől kezdve régi fotókon át az adaptációkig. A Pál utcai fiúk most már egy örök szerelem és közösségépítő erő marad, mert azokkal, akikkel a könyv miatt valaha megismerkedtek, ma is élő a kapcsolatuk. Idén, a 110 éves évforduló alkalmával a Móra Kiadó szervezésében elindult egy vándorkiállítás is. Már csak egy állandó (kiállító)tér hiányzik!
Katerina és Agata testvérek, a Lónyay utcai Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnáziumba járnak. Ugyanoda, ahova 1887 és 1895 között Molnár Ferenc, csak akkor még Református Főgimnázium volt az iskola neve.
„Tényleg abba a suliba jársz, ahova ő?”– kérdezik gyakran tőlük. „Mivel már régóta idejárok, nekem ez annyira nem nagy szám”– mondja Kati, aki ötödikesként épp a múlt tanévben vette kézbe a regényt. „De azért így egy picit más volt olvasni, mert elképzeltem, hogy Nemecsek, Geréb, Boka és a többiek odajártak, hiszen az író a saját osztálytársairól mintázta őket. Ott a tábla az iskola falán, ami mindig emlékeztet rá. Van az iskolában egy fal is, rajta ablak és gitt, ott az üzenet, amit Geréb küldött Bokának, szóval van egy állandó Pál utcai fiúk-kiállítás. Minden ötödikes kipróbálja a törökmézet, és átesik a hagyományos iskolai Pál utcai fiúk-vetélkedőn.” A lányok a családban is töményen kapják a Pál utca fiúk-ingereket: az édesanyjuk tematikus sétákat vezet, olasz édesapjuk és olasz barátaik is ismerik a regényt, „ilyenkor büszkék voltunk magunkra, hogy na, a magyaroknak van egy világhírű könyve”.
Kati élménye még friss. Izgalmas volt a történet, a füvészkerti fára mászás, a harc és az, hogy akkor még nem volt játszótér, de a gyerekek anélkül is tudták szórakoztatni magukat. Az osztályban egy rövid időre megalakult a Pál utcai lányok-csoport, gyűléseztek, beírtak egy fekete bőrkötésű könyvbe, volt kitűzőjük, de a gittrágás azért eszükbe sem jutott.
Agata azt mondja, az ő osztályukban annak idején nem mindenki olvasta el a könyvet, pont azért, mert egy kötelező olvasmány csak rossz lehet. Szerinte viszont ez az eddigi legjobb kötelező, és nyugodtan hihetünk neki, mert Jókai kivételével az összesen végigrágta magát. Kifejezetten tetszett neki, hogy nem egy kortárs szerző műve, mert lehet, hogy különben „nem állna le csakúgy ilyet olvasni”. Csónakos a kedvence, mert „rossz fiú volt és nekem az tetszett benne nagyon”. A Pál utcai fiúk világában ott a felnőttek világa kicsiben, „ha kicsi vagy, akkor próbálsz nagy lenni”– összegzi Agata. A regény mondanivalója szerinte az, hogy a kisebbeket nem szabad bántani. „A suliban mindig megvan a nagyobbak és a kisebbek viszálya. Amikor én voltam kicsi, ha büféből jövet a nagyok elgáncsoltak minket, hagytuk, nem volt egy szavunk se, tudtuk, hogy ők a nagyobbak. Ez az utóbbi években megváltozott, a kicsik beszólogatnak a nagyoknak, ami nagyon érdekes, mert felborult valamilyen rend.”
Szerintem 2017-ben két tizenéves könyv- és olvasásfüggőségéről hallani elbájolóan menő. Agata kezdte: „A Pál utcai fiúk-kötetet a nagymamámtól kértem kölcsön, azt a könyvet olvastam, amit annak idején anya. Jó érzés tudni, hogy régi, és csomóan olvasták előttem. Olyan, mintha visszautaznál így az időben. Nagyon szeretem a régi könyvek illatát is. Ezért nem szeretek telefonon olvasni, nekem tetszik, ahogy lapozom, ahogy a kezembe tartom, szeretem a saját behajtásaimat és a kávéfoltjaimat.” Kati kiegészítette: ő mindenképpen vevő lenne egy könyv illatú parfümre, és hogy a fent részletezett családi okok miatt könyvet kölcsönözni sem szeret, mert „jó érzés, hogy ott van a polcon és végignézek rajta, hogy ezeket én mind olvastam”.
A lányok azt mondják, nemcsak egy régi, sok-sok olvasó kezében megfordult könyv köt össze, hanem a közös tudás és a közös élmények is. Ha csetelés közben egy nevet kisbetűvel írnak, arról egyből mindenkinek a szomorú sorsú kis közlegény jut eszébe. 2017-ben, a regény születése után 110 évvel is.
Csaba és Olivér osztálytársak, a Vörösmarty Gimnáziumba járnak. Ez volt az a Zerge utcai reáliskola, diákjai között a regénybeli vörösingesekkel.
Csabára mégsem Áts Feri, hanem Nemecsek és Boka volt a legnagyobb hatással. „Olyasmi gyerek voltam, mint a Nemecsek. Megláttam benne saját magamat. Meg akartam felelni másoknak és sosem voltam a középpontban. Mindig Boka akartam lenni, de mindig Nemecsek voltam. A mai napig így van. Amikor meghalt, az nagyon rosszul érintett. Mert képletes volt ez a halál, azt akarta jelképezni, hogy a kisembert háttérbe szorítják és a halála után jönnek rá, hogy mégis mennyire sokat számított.”– mondja.
Olivérnek nem lett a kedvence ez a regény: „Nagyon szomorú volt a vége és nem éreztük jól magunkat attól, hogy elolvastuk. Ez mondjuk az általános iskolai kötelező olvasmányok nagy részére igaz, elveszik a kedvet az olvasástól, a gyerekek szemszögéből meg sem érthetőek.”
A Pál utcai fiúk kapcsán a csoportdinamika, a vezetőszerep és az ízek kerültek szóba. Azt mondják, a közösségben mindig van egyvalaki, aki kitaszított, aki nem vehet részt úgy a játékban, ahogy a többiek. „A valóságban nem halnak bele azok, akikkel ez történik, viszont rengetegen élnek Nemecsekként nagyon sokáig. Ki akarunk törni és csak úgy lehet kitörni, ha meghalsz. Ez elkeserítő”– mondja Olivér. Szerintük ma már könnyebb kilépni egy mérgező csoportból, hiszen tágabb a világ. Az internet miatt több az idol, nehezebb egyvalakinek kisajátítani ezt a szerepet. Ma már esélytelen egy ilyen közösséget létrehozni, amit a grund, mert „mindenki hazamegy, és a telefonját bújja, így sokkal kevesebb az esély a bevonódásra”.
Az, hogy kiből lesz vezető, szerencse kérdése is. De ha már az lett valaki, azon nagyon nehéz változtatni. A srácok a többséghez képest máshogy látják Boka szerepét. Amit erről mondanak, váratlan és elgondolkodtató. Csaba nem szerette őt, mert nem mutatta meg a saját énjét: „olyan arcot mutatott a többieknek, ami alapján vezető lehetett. Tipikusan az az ember, aki bort iszik és vizet prédikál. Gyakorlatilag Boka ölte meg Nemecseket, ő adta alá a lovat, és ezzel a halála után szembesült is. Nemecseknek rá kellett volna eszmélnie, hogy ezek a fiúk csak bántanak engem, nem kellene mindent megtennem értük”. „Hagyta Nemecseket, hogy közlegényként senyvedjen. A saját népszerűségét választotta a jószívűség helyett”– teszi hozzá Olivér. „És a vezetősége alatt valaki meghalt.”
Csabát fogva tartották a regény apró rezdülései is: „mindig azokat a dolgokat látom meg, amik nem tartoznak annyira a cselekménybe”. Nemcsak olvasónaplót írt és rajzolt, hanem a nagymamája ablakairól leszedegette és megrágcsálta a gittet, megkóstolta a ragadós törökmézet, szájában érezte a kakaó keserű ízét, amit Nemecsek anyja készített fia látogatóinak és az akácfájuk ágain üldögélt, mint Pál utcaiak a füvészkerti kalandkor.
„Légy észnél! Tarts egyensúlyt saját magad és a közösséged között”– üzeni a könyv Olivér olvasatában. „Dönteni kell, hogy mennyire fontos, hogy megfeleljünk a közösségünkben, és ezért mit és mennyit áldozok fel magamból... Ne így próbálj kitörni! Találd meg, amiben jó vagy”– mondja Csaba.
A Pál utcai fiúk filmváltozatát Fábri Zoltán rendező születésének 100. évfordulójának alkalmából vetíteni fogják az Uránia moziban, október 15-én, 11:00 órától. A vetítésen ott lesz Fábri Zoltán unokája, Fábri Péter. A vetítés mellett egy kiállítás is nyílik a moziban archív plakátokból, werkfotókkal, storyboardokkal. Jegyeket ezen a linken lehet vásárolni.