Amióta Magyarországon is napvilágra kerültek a művészvilág szexuális zaklatási ügyei, a Marton Lászlót ért vádak mellett sokan egy fiatal fiúkat elfenekelő volt színházigazgatóról suttognak, mi is beszéltünk több áldozattal. Mégsem robbant ki eddig ügy a dologból.
A cikk elkészítésében nyújtott nagy segítségért köszönet Czapáry Veronikának!
Harvey Weinstein amerikai producert nemrég többen szexuális zaklatással és nemi erőszakkal vádolták meg, majd kiderült, hogy a filmes évtizedek óta él vissza hatalmával és erejével a nők ellen. Az ügyek hatására Sárosdi Lilla magyar színésznő is elmondta, Marton László, a Vígszínház korábbi igazgatója szexuálisan zaklatta őt; végül még kilenc másik nő is hasonlókról számolt be. Azóta pedig többen beszélnek egy másik színházi rendezőről, korábbi igazgatóról, aki az állítások szerint fiatal fiúkat zaklatott többször az elmúlt évtizedekben: többen keresték meg névtelenül az Indexet azt állítva, hogy a férfi lemeztelenített és elfenekelt fiatal táncosokat, színészeket, tapogatta, kéretlenül és túlzottan közeledett munkatársaihoz, illetve emellett sokszor minősíthetetlen hangnemet használ a próbákon, megalázva, összetörve a színészeket.
Azonban ebben az ügyben eddig még nem robbant ki botrány, részben, mert mindmáig nem volt egyetlen olyan áldozat sem, aki Sárosdi Lillához hasonlóan az arcával kiállt volna, hogy elmondja, az illető vele is csinált valami olyasmit, amiről paragrafus szól a büntető törvénykönyvben. Így mindez idáig csak szóbeszédnek számít minden, ami blogbejegyzésekben vagy nyílt levelekben elhangzott, amit a magyar jogrend miatt ráadásul az azt leközlő vagy akár csak szemléző sajtómunkásnak kellene a bíróságon bizonyítania, a megvádolt pedig akkor is megnyeri a pert, ha csak hátradől, amennyiben nincsenek minimum egybehangzó tanúvallomások. Ezért is lehetetlen jogilag egyelőre leírni akár csak azt is, melyik színházról vagy kiről van szó.
Az Index három olyan emberrel beszélt, akik egymástól függetlenül azt mondták: az igazgató valamilyen problémára hivatkozva azt mondta, meg kell, hogy büntesse őket,
Beszéltünk két olyan egykori munkatárssal, akik – szintén egymástól függetlenül – nyúlkálásról, fogdosásról, kéretlen szexuális közeledésről számoltak be, és két olyan színésszel, akik jelen voltak ilyen alkalmakon, és megerősítették, hogy történtek ilyen esetek. Viszont minden interjúalanyunk fél a következményektől: paradox módon az áldozatok vagy a vád tanúi azok, akik minden áron próbálnak névtelenek maradni, mert rettegnek attól, hogy a megvádolt hatalma és befolyása tönkreteszi őket vagy akár a barátaikat, rokonaikat.
„Több mint húsz éve történt az esetem. Tizennyolc éves már elmúltam, és az igazgató pechére hirtelen haragú ember voltam. Nem érzem magam áldozatnak, nem tört meg az ügy, bár ha belegondolok, abban nagy szerepe volt, hogy végül elhagytam az országot, mert annyira undorítónak éreztem a színházi és kereskedelmi tévés közeget” – mondja az Indexnek egy ma már nem a színházi szakmában dolgozó, és azóta sem itthon élő, egykori táncos. Mint mindenki, ő is névtelenséget kér, bár azt mondja, ha a nála nagyobb sérelmeket elszenvedett áldozatok is jelentkeznek, mellettük hajlandó ő is vállalni az arcát.
„A szegedi táncművészetin tanultam, amikor bekerültem az illető egyik produkciójába a tánckar tagjaként: fiatal, helyes balettos fiú voltam, megtetszettem neki. Pár hetet próbáltunk a színházban, aztán lementünk a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Fiatal voltam, éltem a világomat, egyszer-egyszer elkéstem a próbáról; ott voltam, csak késtem. Ő meg ordított a mikrofonba, hogy hol vagyok, ki vagyok rúgva, kéri vissza az előleget – óriási balhé volt. A munkatársai csitították, úgyhogy megkönyörült, de azt mondta: az esti próba után természetesen ezt meg kell torolnia, elfenekel, hogy megtanuljam, ne késsek el többet. Mondtam, hogy na persze.”
„Este felmentünk Szegeden az Apáti Kollégiumba. Heteroszexuális vagyok, eszembe se jutott, hogy bármi olyasmire gyanakodjak, sőt, igazából még úgy is éreztem, cool, hogy majd megiszunk valamit együtt a nagy rendezővel. A kollégium egyik termében iskolapadok voltak; becsukta az ajtót, feldöntötte az egyik padot, és eltorlaszolta vele a kijáratot. Mondom, ezt most így miért? Azt mondta, milyen kellemetlen lenne, ha valaki ránk nyitna, miközben elfenekel. Én is úgy gondoltam, végül is tényleg ciki lenne, hogy eljátsszuk az elfenekelést, mielőtt innánk egyet, aztán valaki ránk nyit és félreérti. Ma már én is szürreálisnak látom, de akkor ennyire nem is értettem, hogy mi van.”
„Letörte egy vállfáról azt a részt, ahová a nadrágot szokás akasztani, az volt a pálca.
Azt mondta, vegyem le a nadrágomat, és hajoljak rá egy székre. Ja, és vegyem le az alsónadrágomat is.
Mi van? Mondom, ha valami, hát ez nem fog előfordulni. Magamon hagytam. Nagyjából hármat húzott a seggemre, de erősen, nem volt normális a csávó. És elkezdte mondani, hogy tudom, ez most fáj, de ha sírni akarsz, nem baj, hadd jöjjenek a könnyek. Ott kapcsoltam, hogy ebben semmi poén nincs, éreztem, hogy itt valami nem jó, még akkor sem, ha nem vette elő a farkát, nem volt semmi ennyire durva. Felhúztam a farmeromat, és azt mondtam, ezt fejezzük be. Azt mondta, maradjak még. Mondom, nehogy megpróbáljon megállítani, mert lerúgom a fejét. Elrúgtam az ajtó elől a padot, és eljöttem.”
Arra a kérdésre, egyáltalán miért tolta le a nadrágját, azt mondja: az ember egy táncművészeti iskola után máshogy látja az ilyesmit, hiszen ott állandóan minimális ruhában próbálnak, folyamatos a testkontaktus. „De azért van egy határ, és az alsógatyám letolása ezen biztosan túlment volna.” Mivel interjúalanyunk családja is színházi emberekből állt, ahogy a baráti körük is, hazatérve épp egy szakmabeliekkel teli házibuliba csöppent, ahol rögtön el is mesélte az esetet, megmutatva a piros csíkokat a combján. „Mindenki hüledezett, de annyival elintézték, hogy hát igen, tudjuk, hogy ő ilyen hülye. Slusszpoénként aztán úgy egy óra múlva beállított ő is a feleségével. Mindenki pislogott, de nem lett semmi.”
Így tehát botrány sem lett, sem akkor, sem azóta - lásd a cikk bevezetőjében írtakat. A tanúk sokszor félrenéznek, a legtöbb ügy pedig mára jogi értelemben rég elavult. Az érintett színházban információink szerint azonnali hatályú felmondásra számíthat, aki nyilatkozik a sajtónak, de enyhén szólva is szokatlan módon
Az áldozatok, amennyiben igazak a szóbeszédek, és tényleg léteznek, félnek attól, hogy elveszítik a szakmai lehetőségeket, amelyekért megdolgoztak, ha a nyilatkozatuk miatt kegyvesztetté válnak. Az Index is beszélt olyan tanúval, aki azt mondta, név nélkül szívesen nyilatkozik, de azonnal mindent letagad, amint szóba kerül a neve, mivel mostanában jó szerepei vannak, és szeretné is, hogy ez így maradjon.
Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy amennyiben van ügy, úgy az az esetleges szexuális zaklatáson túl nagyon súlyos hatalmi pozícióval való visszaélésről is szó van. Nem is csak az utóélet miatt: egy, a fentihez hasonló esetről szemtanúként az Indexnek nyilatkozó színész például úgy jellemzi az áldozatot, hogy az „egy fiú volt, aki minden áron be akart kerülni a színház tánckarába”, és aki minden áron el szeretne érni valamilyen szakmai sikert, az tapasztalatlan, színház közelében még nem igazán járt pályakezdőként hajlamosabb elhinni, hogy a bekerülésnek az előre elképzeltnél nagyobb ára van, különösen, ha ezt az igazgató sejteti vele.
Ez az ügy mindenesetre továbbra is csak szóbeszéd, hiszen az áldozat nem nyilatkozott eddig sehol. Állítólag a Szegedi Szabadtéri Játékokon történt az eset: az igazgató a szóbeszéd szerint bevitt a vécébe egy fiatal – de nem kiskorú – fiút, és elverte a meztelen fenekét, mondván, nem táncolt elég jól. „Ott voltam, és beszéltem a zokogó fiúval” – mondja a fent idézett színész. Egy másik színész viszont már úgy emlékszik: a fiút valóban bevitte a vécébe, valóban el akarta fenekelni, de ő ellenállt, és ez végül nem történt meg. Mindenesetre az ügyből nem lett széles körű botrány, annak ellenére, hogy több tanú is jelen volt.
A színház egy másik, egykori színésze, aki – mindenki máshoz hasonlóan szintén – neve elhallgatását kéri, azt mondja: „Az igazgató »pedagógiai« módszereinek széles a skálája: verbális és fizikai megalázás, nyilvános pofonok. Az elfenekelések a tapasztalatom szerint nem voltak nyilvánosak, az én esetemnek sem volt sajnos tanúja. Nem emlékszem minden részletre, de azt tudom, hogy az irodájába kellett felmennem, mert egy verssel vagy egy monológgal kellett készülnöm. Az instrukciói között szerepelt, hogy úgy mondjam a szöveget, hogy dühös vagyok. Nekifutottam többször is, de nem volt elégedett az eredménnyel. Ekkor azt mondta: jó, akkor vegyem le a nadrágomat, és hasaljak a térdére. Nem akartam, de erőszakosan rám parancsolt; megijedtem, úgyhogy megtettem.
Nem tudom már, hány, tíz-húsz vagy harminc ütést mért a pucér fenekemre.
Nagyon megalázó ez az emlék, és emlékszem, hogy fizikailag is fájt. Lelkileg még ma is” – mondja. Hozzáteszi: a családjának is csak most, az elmúlt napok-hetek hatására merte – izzadságtól kiverve, remegve – elmondani a történetét.
Mindezek mellett azt mondja, ezt az esetet megelőzte több olyasmi is, amiről nehéz beszélnie. Volt, hogy a színház igazgatója a büfében, a többiek előtt kezdte „incselkedve” pofozgatni egy kisebb szóváltás közben, de amikor látta, hogy nem tudja őt meggyőzni az igazáról, a pofonok egyre erősebbek, igaziak lettek. „A végére már a többiek sem mosolyogtak, hanem döbbent együttérzéssel nézték az eseményeket, ahogy egyre nagyobb és nagyobb pofonokat kapok.” Később pedig – de még a fenekelős eset előtt – nyomult rá az igazgató. „Előadás vagy próba utáni esti eseményen félrehívott egy szobába, ahol ránk zárta az ajtót, és közeledni kezdett. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogyan tudok kimenekülni úgy, hogy ne bántsam meg, hogy az ne befolyásolja a jövőbeli karrieremet. Fogdosott, meg akart csókolni, én húzódoztam, menekültem, az apró helység egyik sarkából a másikba, majd megsajnált, vagy nem tudom miért, de kiengedett.”
Másik interjúalanyunk tapasztalatlan, abszolút kezdőként csoportos szereplő volt egy másik színházban, ahová az igazgatót rendezőként hívták meg. Egy évad után lecserélték egy másik, fiatalabb színészre, akinek az életkora jobban illett a szerephez, és vele is megbeszélték, hogy már nem ő játszik majd az előadásban. Mégis, pár nap után felhívták, hogy jöjjön be, mert ő lép színpadra; amikor beért, szóltak neki, hogy a rendező úr az irodájában várja. „Olyan érzés volt, mint ha egy intőt akarnának adni nekem. Felmentem, és az irodában kiselőadást tartott nekem: azzal, hogy nem jelentem meg az előadáson, elkövettem a legnagyobb bűnt, amit színházban el lehet követni. Ennek már akkor is átéreztem a súlyát, felelősségét.
Azt mondta, ezért büntetés jár: húzzam fel a ruhámat és hasaljak az íróasztalára.”
A ruha alatt a jelmezek miatt volt egy nagyobb gézbugyogó, így ebben feküdt fel az asztalra. „Levett a fogasról egy fa vállfát, és azt mondta: akkor most huszonötöt kapsz a seggedre, és már rám is csapott vele egy iszonyatosan nagyot. Nagyon fájt, önkéntelenül felugrottam, és majdnem nekimentem: ezt hogy képzeli? A szemébe néztem, és egy kis meglepettséget láttam benne, mint aki nem is érti, mi ezzel a baj. Az ajtó nem volt zárva, úgyhogy kijöttem.”
Az esetet el is mondta az egyik jelenlévő segítő munkatársnak, de az ügyből nem lett semmi.
Az igazgató egyik korábbi, közvetlen munkatársa azt mondja az Indexnek: „Tényleges fizikai abúzust, nadrágba nyúlást, falhoz szorítást nem éltem át, de tapogatást, fenékre csapást, kézlegyintést, kényszermasszírozást igen. Engem inkább verbálisan terrorizált. Hirtelen haragkitörések és kiabálások jellemezték a habitusát, nemcsak velem, mással is, de roppantul figyelt, nehogy lebukjon vagy számon kérjék.
Az egyik masszírozás után mondtam neki, hogy elég! Öntudatlanul szalad ki a számon. Erre kizavart a próbateremből, hangosan, mindenki előtt.
A többi asszisztens csak lesett. Én éreztem magam szarul. Zavarban voltam, könyörögnöm kellett, hogy visszamehessek dolgozni. Más fizikai abúzusát ténylegesen nem láttam, de tipi-tapit, lányoknak indokolatlan, hirtelen szájra pusziját, fenéktapiját igen. Ilyenkor mindenki az áldozatokra jellemző magatartást vette fel: kínos mosoly és megfelelni vágyás.”
Egyik interjúalanyunk azt mondja, máig nehezen alszik éjszakánként, depressziós volt, nem tudja túltenni magát a színházban történteken. Arról számol be, hogy amint napi szinten kezdett dolgozni az igazgatóval, rendszeresekké váltak a célzások „arról, hogyan lehetne máshogy is szívességet tennem neki. Az ilyesmit megpróbálja az ember humorral elütni. Mindennapos volt, hogy fiatal, heteroszexuális fiúk seggét fogdosta a büfében vagy a próbán. Ilyenkor mindenki várta, hogy magához térjen és vége legyen – megpróbáltunk megtanulni együtt élni ezzel. Nem tudtuk, hol a határ, amire már nemet kell mondani, nem tudtuk, ez vagy az még normális-e.”
De nemcsak tanú, áldozat is volt. „Sokszor mondta, milyen feszült vagyok; persze, állandóan feszült voltam egy idő után.
Ilyenkor elkezdett masszírozni, és a következő pillanatban már a nadrágomban volt a keze; egyszer hátulról nyúlt a nadrágomba a fenekemhez, egyszer pedig elölről mogyorózott meg.
Amikor kirántottam a kezét és elrohantam, kiröhögött; ha azt kértem, hagyja abba, ne tapizzon, azt valamivel később, mindig mások előtt megtorlás követte. Az ember azt hiszi, tudja kezelni ezt az egészet, de hiába, az idegei nem bírják, ha egy pillanatig nem figyelsz és kettesben maradsz vele, máris becsukódik mögötted az ajtó.”
Hozzáteszi: egy idő után ennek ellenére is belement a konfliktusokba, ettől viszont olyan rosszul volt, hogy egy ideig nyugtatókon élt. És most is fél nyilatkozni: úgy gondolja, aki bármi rosszat mer mondani a színház vezetősége ellen, azt szakmailag ellehetetlenítik, akár más színházakban is.
Mindezek mellett a hatalmi helyzet kihasználásról nem büntetőjogi értelemben többen mesélnek sztorikat. Például a szegedi Dómról, ahol egy idő után megtiltották, hogy a színészekkel folyamatosan üvöltve káromkodó és istenfaszázó rendező olyankor is dolgozzon, ha vannak a templomban. De sokan beszélnek az általa nem kedvelt színészek folyamatos megalázásáról is. Egyik interjúalanyunk azt mondja: sosem jöttek ki egymással, így volt, hogy egy másik színházban, ahol az illető csak rendező volt, a jelenete közben feljelentette a színház igazgatójánál, hogy részegen lépett színpadra. „Egy színész számára mindennapos, hogy rendezők kegyetlenül, minden áron a legjobbat akarják kihozni belőled, de ilyenkor rájössz, hogy ha rosszul esik is, a durva beszéd valójában ad neked. Jó ideje vagyok a pályán, különbséget tudok tenni megroppantás és felemelés között, és ez az ember senkit nem akar szakmailag továbblendíteni.”
Színész interjúalanyunk úgy véli: az elmúlt évtizedekben megbillent a magyar színház, a struktúraviták, a színházi törvények kidolgozása és a művészet általános értéktelenedése közben, és „Jöttek olyanok, akik nem akarták visszaemelni a színházat a megérdemelt helyére, hanem opportunistaként inkább kihasználták ezt a helyzetet, és ők lettek a kiskirályok. A szakma kiszolgáltatott lett, és több esetben olyan emberek kerültek hatalmi pozícióba, akik nem ez ellen próbáltak dolgozni, hanem azt vallották, fogd be a pofád, mert ha nem, találunk helyetted mást. Pedig a színész kiszolgáltatottan, félve nem tud komoly teljesítményt nyújtani.”
Mindezt a másik színész interjúalanyunk is megerősíti: „Az a baj, ha egy rendező nem alkotótársként tekint rám, hanem elvárja, hogy úgy viselkedjek vele, mint a főnökömmel, ezzel kiskorúsítva a színészt. Ezért vannak, akik azt gondolják, olyan hangon beszélhetnek velünk, ahogyan pedig nem, de ez a mi hibánk is, akik azt gondoljuk, hogy nem szólhatunk vissza. Én az esetek nagyobb részében kivétel voltam és visszaszóltam: soha semmilyen problémám nem lett ebből.”
Arról, hogy mindezek mellett miért nem robbant ki az újabb szexuális zaklatási ügy, egy másik, személyazonosságát még az Index újságírója előtt sem felfedő interjúalany azt mondja: aki nem állt ki az igazgató közeledése ellen, később jobb szerepeket kapott, amit pedig most sokan szégyellnek, még akkor is, ha ők áldozatok: a kivételes bánásmód miatt úgy érezhetik, mintha ők igent mondtak valamiféle titkos üzletre – mintha a lefagyás, a cselekvőképtelenség vagy a hatalommal szembeni alulmaradás egyenlő lenne az igen kimondásával.
Első interjúalanyunk ehhez hozzáteszi: az ő családját is többen megkeresték, hogy ugye ő ki fog maradni ebből az egészből, hiszen az illető megbukásával sokan olyanok is rosszul járnának, akik egyébként nem bűnösök semmiben, csak közel állnak hozzá ebben az amúgy sem túl nagy szakmában. De ő azt mondja: nem hiszi, hogy pont ő lenne az, akinek hallgatnia és szégyenkeznie kéne.
Borítókép: Universal Education / Universal Images Group / Getty Images Hungary.
Ne maradjon le semmiről!