Úgy megy el az európai értelmiség mellett a menekültválság és az összes, a harmadik világot érintő komoly krízis, mint egy csúcssebességű, modern luxusvonat a bámészkodó mellett: a szelét megérezni, meg is tántorodik tőle kicsit az ember, talán fel is háborodik rajta, de igazából még a nadrágszárát sem sározza be, nemhogy még valami komolyabb baj érné miatta. Nagyjából ez Schilling Árpád legújabb, ezúttal egy osztrák kisvárosi színházban, a St. Pölten-i Landestheater Niederösterreichban bemutatott előadásának tanulsága.

De persze nem csak a menekültkérdésről van szó: a Megkönnyebbülés (Erleichterung) című előadásnak csak háttere Európa új nagy traumája. Épp ez a lényeg, hogy csak a háttere: Schilling és a társíró, Zabezsinszkij Éva darabja egy felső középosztálybeli családról szól, egy íróról, egy politikusról és nagykamasz lányukról, akik felső középosztálybeliekhez méltó otthonukban élik felső-középosztálybeli életüket, elvileg nagyon is a társadalmi problémák testközelében. De ez csak addig tűnik így, amíg végül ki nem derül: persze csak addig olyan megértőek, amíg a saját problémájuk meg nem oldódik, vagy amíg a házuk négy fala közé nem avászkodnak a problémák. 

A válságot kihasználó karrierpolitikusokról, a tunya értelmiségről, az öntelt képmutatókról, akik nem segíteni akarnak, csak tetszelegni a jótevő szerepében, a vizet prédikáló borivókról, a kifelé jó fej, otthon szemét polgárokról, és persze a gyűlöletet szítókról is. Schilling és Zabezsinszkij színpadi családja olyan, mint Európa egy kiábrándult szemével: főműsoridőben megy benne a Merkel-féle liberális politika, az Orbán-féle stadion- és kerítésépítő opportunista kampány, a belharcok, a kis intézkedések és nagy kudarcok, és az egészből persze azok jönnek ki a legnagyobb veszteségekkel, akiknek a problémáit elvileg meg akarták oldani, vagyis akiknek a problémái apropót szolgáltattak mindehhez.

De az előadásban az a nagyszerű, hogy Schillingék jó érzékkel a lehető legtávolabb maradtak egy politikai pamflettől: ha a néző akarja, mindezeket akár bele sem kell látnia, mert az egész teljesen jól megáll a lábán családi történetként is. A sztori szerint az apuka nemrég még sikeres író, aki épp válságba jutott, és képtelen új regényt írni, ráadásul rémálmok gyötrik, mivel nem tud szabadulni egy huszonhárom éve elkövetett bűnétől. Úgyhogy úgy gondolja, itt az ideje, hogy szembenézzen a múltjával, és felkeresi a férfit, akit kisfiúkorában elgázolt és aztán cserben hagyott. Amikor pedig azt látja, hogy a srác azóta is nehezen tud mozogni, valamiféle vezeklésként segíteni akar rajta. Az anya a kisváros polgármester-helyettese, aki régóta tart fenn a menekülteknek egy átmeneti otthont, ami épp tüntetések és mindenféle feszültségkeltés céltáblájává vált, ráadásul még a befolyásos após is inkább sportközpontot építtetne a helyére. A lány pedig túlzottan is komolyan veszi a menekültotthon védelmét, és belekeveredik egy verekedős-rendőri intézkedéses demonstrációba.

És az apának egészen addig fontos a fiú megsegítése, amíg az így átélt mini kanosszajárás révén végre újra írni nem tud; akkor még jól is jön, hogy eltűnik a sánta púp a hátáról. A feleség pedig hiába óvja anyatigrisként a tisztes távolban lévő menekülteket, amint a saját életébe is bekéredzkedik egy hátrányos helyzetű ember, ráadásul még a lányára is szemet vet, azonnal megtalálja a leghatásosabb megalázást és megsemmisítést, amivel elhajthatja a betolakodót – az sem nagy baj, ha egész az öngyilkosságig.

A Megkönnyebbülés remekül működik az emberi kapcsolatok szintjén is, a politikai áthallásokat félretéve. Akkor egy önző férfiról szól, aki nem mer, csak szeretne igazán önző lenni: aki hagyja, hogy az apja ráerőltesse az akaratát (hogy győzze meg a feleségét, zárassa be a menekültotthont a sportpálya érdekében), és hagyja, hogy a feleségéé legyen az utolsó szó, amíg egy nagyjelenetben ki nem bukik belőle minden, amit egy megértő férj, egy felvilágosult férfi megpróbált elfojtani magában. És egy kihűlőfélben lévő házasságba ragadt asszonyról szól, akinek csak addig terjed a problémamegoldó készsége és toleranciája, amíg a dolgok ki nem zökkennek a rendes kerékvágásból. Meg egy mozgáskorlátozott férfiról, aki már épp elhinné, hogy nem teljesen értéktelen, amikor gyorsan visszalökik oda, ahová mások szerint való. És arról, hogy mindezeknek a sorsfordítónak tűnő napoknak hogyan csitulnak el a hullámai mégis egy pillanat alatt, ha lehetőség nyílik visszakényelmesedni a hétköznapokba.

Így a dráma tökélyre viszi a kétfenekűséget: ha akarom, egy ausztriai családot látok, és pár problémát, amit nem tudnak kezelni,

Mint Schilling Árpád nem egy előadásában az elmúlt évekből, legyen szó akár a keletről nyugatra vándorlókról szóló Exitről, akár a Bécsben bemutatott Hideg szelekről, ami szintén egy családi történet mentén vált a kerítésépítő, fortélyos félelemtől igazgatott ország metaforájává.

Schilling olyan természetességgel vitte színpadra ezt a szöveget, ami egészen ritka a színházban. Az előadás abszolút sallangmentes, és ettől egészen közel tud jönni a nézőhöz. Nemcsak díszletek vagy a hétköznapiastól eltérő jelmezek nincsenek, hanem a színészek játékából is hiányzik minden teatralitás vagy modorosság: minden, ami eltávolítana a szituációktól. Csak a gondolataikat, problémáikat zsigerien elmondó emberek vannak, akik egyszerűen közlik, ami foglalkoztatja őket – és ez nagy különbség a betanult szöveget újra meg újra elmondó színészekhez képest. Annak ellenére, hogy természetesen itt is pont ugyanerről van szó, de az érzetet mégis képes megteremteni ez a fajta színjátszás, amely nem gesztusokból vagy mimikából építkezik, hanem csak a szavak erejéből.

Ami nem jelenti azt, hogy Schillingnek ne lenne néhány, praktikusan rendezői értelemben vett nagyszerű megoldása. Akár olyan apróságok, hogy a felnőtt fiát folyamatosan manipuláló és elnyomó apa mindig a másik háta mögött áll, amíg az ül, ezzel fölé magasodik, és képben is megteremti azt, amit a helyzet szóban. Akár az olyan jó ötletek, mint hogy a megnyomorított férfi történetszálának behozataláig a később őt játszó színész még a főszereplő élő lelkiismeretét, tudatalattiját személyesíti meg. Ezt az akár mesterkélten is elsüthető megoldást is olyan hétköznapian játszva, mintha semmi nem lenne természetesebb annál, mint hogy valakit néha megszólít a saját belső hangja, ami történetesen egy borostás színész.

Vagy ilyen jó megoldás is az egyetlen komolyabb, mégis diszkréten a háttérbe olvadó „díszlet”, egy hatalmas, jó háromembernyi magasságú ajtó, amelyen a színészek a színpadra lépnek a takarásból, és amely más eszközökkel, de ugyanolyan pontosan megmutatja azt a kisszerűséget, ami az egész családot jellemzi. Vagy – az előadás másik olvasatában – azt, milyen kicsik, kicsinyesek is azok a konfliktusok, amelyeken ölre mennek a szereplők – az európai értelmiségiek – a valódi sorskérdések helyett.

Az Európa-szerte ünnepelt, itthon színházi emberként már nem nagyon működő Schilling Árpád Megkönnyebbülését nemcsak a Magyarországon is szokatlan, bár szerencsére nem ismeretlen játékmód különbözteti meg a hazai színházak előadásaitól. Hanem az is, hogy a St. Pölten-i színház minden sajtóanyagával, premieren elhangzó beszédével és általában minden megnyilvánulásával igyekszik közölni: büszkék rá, hogy egy társadalmi-politikai értelemben is gondolkodó művész fogalmaz meg náluk provokatív vagy elgondolkodtató dolgokat, és egyértelmű pozitívumként állítják be, hogy egy megosztó ember készteti állásfoglalásra a nézőiket. Nem pedig rettegnek attól, hogy esetleg lesz néző, aki majd nem ért egyet, vagy hogy leszól valaki fentről, ilyet azért mégse kéne. Mert a színházat két irányból lehet megfojtani: lehet ugyan, hogy Ausztriában nem kell félni a politikusok nyomulásától, de

Hogy szeret-e, hajlandó-e egy színház igazi színházként viselkedni.

Borítókép: Alexi Pelekanos / Landestheater Niederösterreich