„Gyakorlatilag fél Budapest színházi műszakot keres. És Szolnok, és Nyíregyháza, és Kecskemét, és Székesfehérvár is díszítőt keres. Van olyan fővárosi színház, amelyik egy másiktól kapja kölcsön a világosítókat... Egy vidéki díszítő jó esetben a szakmai minimálbérre számíthat, ez bruttó 180 500 ft, nettó 120 033. Plusz némi pótlék. Ugyanott egy Aldi bruttó 242-vel indít, és tényleg 8 órát dolgozol” – írta a Facebookon Szántó Péter, az Újszínház és a Budaörsi Latinovits Színház korábbi ügyelő-színpadmestere. „Elfogytak az emberek. Viszi őket a multi, az építőipar, a kereskedelem. Nem kéne esetleg végre megfizetni a szakembereket, mielőtt valami rádől valakire?”

És ha körülnézünk a budapesti és vidéki színházak között, valóban rengetegen keresnek fizikai munkára szakembert a műszakba, azaz az előadások létrejöttét nem tervezői, művészi, hanem praktikus értelemben segítő, a díszleteket felépítő, a bútorokat, díszletelemeket mozgató, a világítást, jelmeztárat kezelő személyzetet.

Ha öt éve feladtunk egy hirdetést, hogy díszítőt keresünk, ötszázan jelentkeztek. Most hárman”

– mondja az egyik neves budapesti színház vezető munkatársa. „Abszolút érezhető tendencia, hogy a szakmunkások inkább elmennek külföldre, egy hajóra dolgozni vagy gipszkartonozni, ahol tíz év alatt összespórolnak annyit, amennyiből aztán házat vehetnek maguknak, mintsem hogy a színházban maradjanak.”

Egy egy másik pesti színházban dolgozó kollégája szerint még külföldig se kell menni, hogy megértsük a probléma egyik fő okát.

Nagyon egyszerű: a Tesco és az Aldi többet fizet.”

Mint színházi beszélgetőpartnereink elmondják, nagyon érezhető a hatása annak, hogy a szakmunkásképzés lényegében megszűnt Magyarországon, így eleve minden területen – építkezésen és más, kétkezi szakmunkát igénylő pozíciókban – nehéz a felmondók helyére új embert találni, viszont aki el is szerződik egy színházhoz, sokszor 1-2 év után tovább is áll.

Mert bár a szakmunkaerőhiány problémája egyáltalán nem csak a színházakat érinti, ezen a területen még nehezebb a helyzet, ugyanis a munkaidő egészen máshogy alakul, mint egy bolti pénztárban: előadások hétvégén, piros betűs ünnepen, szilveszter este is vannak, ráadásul a reggeli próba után este tízig tart az előadás, ami után le kell bontani a díszletet. Ami eleve sokaknak nem tetszik, de ha az ember családja, partnere nem színháznál, hanem kilenctől ötig dolgozik, azt is el kell fogadnia, hogy alig fogják látni egymást. „A színházakban egy kicsit kattant emberek dolgoznak: bele kell szeretni ebbe a hivatásba, hogy itt maradj” – ezt ezekkel vagy más szavakkal mindenki megfogalmazza, akit kérdezünk.

De ilyen „kattant” embereket nem képeznek speciálisan, a műszak munkatársainak nem indítanak képzéseket a színművészeti iskolák, amelyek a szakma szeretetével is átitatnák az embert, így pedig – mondja egy három játszóhelyes, nagy, vidéki színház műszaki vezetője – a legtöbben csak pár évet maradnak, mielőtt tovább állnának akárhová, ahol jobban megfizetik a munkájukat, és az estéik is szabadok. Ráadásul, mint mondja, nehéz tartani a törvényekben megfogalmazott elvárásokat a munkaidő beosztásával kapcsolatban – arról, hogy hetente hány szabadnapot, havonta hány vasárnapot kötelező biztosítani egy munkaadó, és hogyan kell megfizetnie a túlórákat –, így a 10-12 órás műszakokat sokszor inkább a nyári holtidőben kiadott szabadnapokkal kompenzálják.

„A törvényt biztos, hogy olyan ember írta, aki sosem dolgozott színházban. Ha mi hét napig mindennap játsszuk ugyanazt az előadást, amelyben dolgozik az öltöztetőnk, nem tud két szabadnapra menni, mert ő tudja, hogyan kell a gyorsöltözés során a leghatékonyabban átöltöztetni a színésznőt, és a színésznő is ragaszkodni fog hozzá, hogy ő öltöztesse. És ha olyan van ott helyette, aki nem annyira tapasztalt, a színész amiatt a tíz másodperc csúszás miatt is lekési a belépőjét” – mondja budapesti interjúalanyunk.

A helyzetet egy budapesti színház igazgatója szerint súlyosbítják a taóval kapcsolatos visszaélések is (erről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban): a jegyeladások után igényelhető, a cégek társasági adójából származó támogatás révén hatalmas pénzeket leakasztó, nem ritkán csak erre a célra létrehozott hakni-szuperprodukciók jóval nagyobb fizetéseket kínálva elszívják a munkaerőt.

Egy vidéki színházban, ha az közintézményként működik, egy fiatal kezdő bruttó 160 ezer (azaz nagyjából nettó 110 ezer) forint körüli összegből kell, hogy megéljen egy hónapban, és ez az összeg háromévente alig pár százalékkal emelkedik a bértábla szerint. Budapesten forrásaink szerint valamivel jobb a helyzet, túlórapénzekkel, előadásokkal együtt összejöhet akár bruttó 200 ezer forintnál nagyobb fizetés is –

Mert nem lehet mindent a pénzre fogni: az egyik nagy, budapesti színházban pont januárban volt általános fizetésemelés, de ennek nem érződik a hatása a munkára jelentkezők számában.

Egyik forrásunk szerint a igazán egy éve kezdett meleg lenni a helyzet, azóta érezhető egyre inkább a munkaerőhiány, és bár, ahogy mondja, az ő színházukban még nem került komoly veszélybe a működés – a műszak szakértelmén múlik a biztonságos színpadi működés is, szélsőséges esetben az, hogy ne dőljön a színészre a díszlet –, a műszakvezetőnek folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy mindig legyen elegendő munkatárs a beosztásban, és hogy felkutassák a távozók helyére a hozzáértő kollégákat.

De azt is mindenki elmondja: a probléma általános, mert a színházak is ugyanazok közül a vagy legalább nyolc általánossal, vagy esetleg szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező munkavállalók közül keresnek embereket, ahonnan a kórházak ápolókat, a mentősök betegszállítókat, az építkezések munkásokat keresnek. És amely területen rengeteg az álláshirdetés, és alig akad munkavállaló.