Itt pedig, a művészbejáró mellett, megtekinthető például Nagy Ervin robogója

Bokor János sétavezető ezt nyilván viccnek szánta, de a városi sétákat szervező Hosszúlépés legújabb, Kulisszák mögött címet viselő programjának résztvevői becsülettel megszemlélték a színész robogóját is. A Hosszúlépés városi sétáiról már többször írtunk az Indexen, többek között a Budapesten élő kínai közösség gasztronómiáját, az LMBTQ emberek Budapestjét, vagy a Cseh Tamás életének főbb helyszíneit bemutató programjukat is nagyon szerettük. Ezekben az volt a közös, hogy miközben lejártuk a lábunkat, az általunk jól ismert, vagy ismerni vélt város egy-egy rejtett, elfeledett arcát mutatták be rengeteg új információval, sztorival.

A márciusban indult Kulisszák mögött némileg rendhagyó séta. Ez ugyanis nem a Hosszúlépés csapatának, hanem a Katona József Színház nézőinek jutott eszébe. Annyira sokan jelezték a színháznak, hogy szeretnének benézni a kulisszák mögé, szeretnék látni, hol készülnek vagy éppen hol eresztik ki a gőzt a színészek, hogy a Katona vezetése végül megkereste a Hosszúlépés csapatát, hogy csináljanak valamit közösen. Ebből lett a Kulisszák mögött elnevezésű séta, melynek keretében végre oda is eljuthatnak a Katona nézői, ahol eddig csak a színház dolgozói járhattak. És, ahogy azt az ilyen sétáknál megszokhattuk, nemcsak az épületet ismerhetik meg, hanem a színház történetét, az alapítása hátterében megbúvó kultúrpolitikai csatákat, a társulati életet és a színészbüfé választékát is.

Milyen különös összefüggés, hogy a legszínházabb színháznak van a legszínháztalanabb épülete. Épület? Újból és újból elcsodálkozom, hogy e bejárat mögött színház működik. Inkább emlékeztet egy finom metrólejáratra

- idézte Bokor János Nádasdy Ádám írót a séta elején. A Katona ugyanis két pesti bérház udvarának befedésével jött létre, a lakók elmondása szerint a zenés előadások fel is hallatszanak a lakásokba. A színházba meg a metró hallatszik be, legalábbis a kisebbik játszótérbe, a Sufniba, mert a metró néhány szellőzőnyílása ide jön fel. 1914-ben az épületet még mozinak szánták, de két év múlva mégis színház lett belőle. Aztán a háború alatt hadimozi lett, a katonák sörözés közben nézték a tudósításokat a frontról. 1951-től a Nemzeti Színház kamaraszínháza lett, ekkor kapta a Katona nevet.

A nézők ezúttal a művészbejárón mehetnek be, a séta azt az utat követi, amit a színészek is bejárnak esténként: innen a büfébe, az öltözőkhöz, majd a színpadra jutunk. A Haris köz felőli bejáratnál sokáig hajléktalanok táboroztak, már nem időzhetnek itt, de a bejárat környéke most sem sokkal barátságosabb. Pedig ez is a színház életének szerves része, olyannyira, hogy színészhívót ide is bekötötték (vagy inkább kikötötték), hogy a művészbejárónál cigizők is meghallják.

Mielőtt felérünk a büfébe, Bokor János gyorsan elmagyarázza, hogy a Katona legendás alapítói, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor milyen politikai játszmák eredményeképpen kaptak lehetőséget arra, hogy 1982-ben létrehozzanak egy önálló társulatot. Kiderül, hogy milyen feszültségek voltak közöttük és előző színházuk, a Nemzeti társulata között, miért tartották a budapesti sztárszínészek megdöbbentőnek a fiatal rendezők igényeit, például az éjszakai próbákat, miért tartotta Bessenyei Ferenc toprongyosnak Ascher Tamás rendezőt, és végül kik tartottak velük a Katonába.

Beérve is kiderül, hogy milyen nagy szerepe van a kockás papírnak a színház életében, még mindig egy ilyenen ikszelik be a színészek, hogy este megérkeztek az épületbe. De a színészegyeztetés is papíron zajlik a színházak között, bármilyen meglepő is ez a 21. században. De legalább ilyen meglepő, hogy a színészbüfé bejárata mellett le vannak fénymásolva a fontosabbak tartott kritikák, ezekből bárki vehet, és kávézás közben elmerenghet rajta, hogy igaza volt-e az írójának. Bokor János a darabok kiválasztásától a jegyárak alakulásán át a filmet forgató színészek munkarendjének alakulásáig sok mindenről mesél. Szóba kerül a színház két régi sztárjának, Stohl Andrásnak és Szabó Győzőnek a távozása, és az is, hogy milyen érzékeny szövet egy társulat. Hogy élik meg például azt, ha valaki kiemelkedően sikeres lesz, díjakat kap, részt vehet az Oscar-díjátadón.

A Katona szűk, zegzugos folyosóin járva belebotlunk A bajnok messze legviccesebb szereplőjébe, a nagy maciba, és elcsodálkozhatunk azon, hogy milyen kis helyen tárolják az aktuális előadások jelmezeit. A séta legérdekesebb része egyértelműen a színpad, ami sokkal nagyobb, mint amilyennek a nézőtérről tűnik. A nézőtér pedig a színpadról valahogy sokkal kisebbnek látszik. A Katona színpadának nincs zsinórpadlása, a színpad fölött irodák vannak. Így fordulhat elő, hogy miközben mondjuk valaki az egyik irodában dolgozik, egyszercsak beállít hozzá egy színész, hogy onnan ereszkedjen le a színpadra, ha az előadás úgy kívánja.

A séta a Katona kantinjában végződik, ahol már a 2010-es évekről van szó, a tér megnyitásáról, arról az ötletről, hogy a színház ne csak este héttől, hanem egész nap legyen nyitva a látogatók előtt. Kiderül, hogy reagált a színház a gazdasági válság kihívásaira, miért lehet a Katona ma is az egyik legnépszerűbb budapesti színház. A Katona rajongóinak kötelező program ez a séta, de ők annyira lelkesek, hogy ezt nyilván már maguktól is tudják.

Borítókép: Bődey János / Index.