A feleségem elég sok mindent összekever
így reagált John Malkovich arra a sztorira, mely szerint a felesége azt hitte Albert Einstein híres nyelvöltögetős képét látva, hogy az az eredeti kép. Holott a saját férje szerepelt a képen Einstennek maszkírozva, a híres pózt utánozva. Az Einsteinről készült kép újraalkotott verziója az egyik abból a több tucat fotóból, amit a színész és barátja, a fotós Sandro Miller készített. A képek pár hónapja a Műcsarnokban láthatóak a Sandro Miller: Malkovich Malkovich Malkovich - Tisztelet a kamera mestereinek című kiállításon. Erre a kiállításra nézett be a kétszeres Oscar-jelölt színész kedd este, hogy egy rögtönzött tárlatvezetést tartson. (John Malkovich a Report on the Blind című önálló estjével lép fel a Kongresszusi Központban szerda este, ezért van most két napig Magyarországon.)
A kiállítás zavarba ejtő, okos, meglepő és legfőképpen nagyon vicces.
Ami azért is különös, mert Sandro Miler elég szomorú okból fogott hozzá. Néhány éve súlyos beteg lett, nem volt biztos, hogy életben marad. Mivel egész életében fotózással foglalkozott, így ismerkedett meg az akkor már világhírű színésszel is, úgy döntött, hogy visszaad valamit a mestereinek abból, amit kapott. Tisztelete jeléül elhatározta, hogy a fotótörténet híres, ikonikus képei közül párat újrafotóz, méghozzá egyvalakivel a főszerepben. Ez a valaki lett John Malkovich, a Veszedelmes viszonyok, az Oltalmazó ég és persze a John Malkovich-menet sztárja.
A színész rögtön igent mondott az akkor még csak néhány képre vonatkozó felkérésre. Együtt kezdték felkutatni a képekhez használt kellékeket, ruhákat, kalapokat, és megszervezni azt a csapatot, amelyik segít nekik tökéletesen reprodukálni az adott képet. A színész a tárlatvezetésen nagyon sokszor kiemelte a smink, a haj, a parókák jelentőségét. (Elképesztő, de ebben a projektben csak parókákra 150 ezer dollárt költöttek.) A Salvador Dalít ábrázoló kép kapcsán például elmondta, hogy mekkora gondot okozott nekik, hogy Dalínak óriási szemei voltak, míg neki kicsik. Pedig szerinte a szem és száj a legfontosabb minden alkotás esetében, ez a reprodukció lelke, a leglényegesebb elem a karakter és a jellem hiteles visszaadása szempontjából.
Malkovich szívesen sztorizott arról, hogy mennyi technikai nehézséggel kellett megküzdeniük. Amikor például Man Ray Könnyek című, 1932-es képén dolgoztak, evidens volt, hogy hosszú műszempillákat kell használniuk, mert az eredeti képen is ez van. Csakhogy a színész évekkel korábban egy filmszerep kedvéért egy óriási maszkban játszott. Mint utóbb kiderült, ezt hibásan tették fel rá, így a leszedéskor kitépték a szempilláit. Ezek nem nőttek vissza úgy, mint korábban, ezért alig tudták felrakni a műszempillákat.
Azt hinnénk, hogy gyerekeket, fiatalokat ábrázoló képek visszaadása volt a legnehezebb feladat, hiszen Malkovich a projekt kezdetekor már 59-60 éves volt.
De a színész szerint a kornak semmi köze a feladat nehézségéhez. Az egypetéjű ikerlányokat ábrázoló kép, amin mindkét lányt ő alakítja az egyik kedvenc munkája volt, ahogy az a fotó is, amin egy kisfiút alakít.
Belül most is egy ötéves gyerek vagyok, elvégre színész vagyok
- mondta erről. Szintén nem okozott nagy gondot neki Mick Jaggert megformálni, még akkor sem, ha Jagger a fotó készültekor csak 19 éves volt. Andy Warhol portréja pedig annyira jól sikerült, hogy ezzel kapcsolatban azt mondta: “Még magam sem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e a képen vagy ő”.
Voltak viszont olyan képek, amikkel nagyon megszenvedtek. Az egyik Bette Davis portréja, akivel Malkovich személyesen is találkozott évekkel korábban egy repülőúton. Viccesen magyarázta el, hogy mennyire meglepődött a színésznő aprócska termetén, hatalmas haján és szemein. És főleg azon, hogy nemcsak a vásznon, hanem az életben is mekkora kisugárzása volt. Ennek visszaadásával aztán rendesen megkínlódott, amikor a Davis képen dolgoztak. Látható a kiállításon egy másik ikon, Marilyn Monroe aktképe is, méghozzá azok közül, amiket a színésznő később körömlakkal összekent, mert nem tetszett neki az eredmény. Természetesen a Malkovich-féle verzió is meg lett rongálva utólag.
De nem volt egyszerű megismételni Richard Avedon híres fotóját, a Ronald Fischer, méhészt. Ezen a félmeztelen modell felsőtestét, arcát és fülét méhek borítják. Nem kis türelem kellett ahhoz, hogy a méheket pont úgy tegyék Malkovichra, ahogy az eredeti fotón láthatjuk. Szerinte ez pont olyan élmény volt, mint amilyen egy filmforgatás. Ott is órákig kell állnia vagy ülnie, és közben nem történik semmi. Aztán egy pillanat alatt készen kell állni a munkára. Alapvetően türelmes ember, így ezzel nem volt gondja.
A színész egyébként szabályosan memorizálta a képeket, pont úgy, ahogy egy szerepet szokás.
Addig nézte őket, amíg minden egyes apró részletet magába nem szívott. Egyfajta festményként tekint a képsorozatra, és így gondol a színpadi játékra is. (Malkovich nálunk főleg a filmjei miatt híres, de amúgy elismert és sokat játszó színpadi színész.) Azt mondta, hogy színészként minden este készítenie kell egy rajzot, aztán megtölteni élettel, hogy a közönség a szemük láttára létrejövő csoda részese lehessen. Hasonlóképpen zajlott ez a fotóknál is. Ennek megrázó bizonyítéka Dorothea Lange 1936-os Menekült anya című képének reprodukciója. Ezen igazi fájdalom van Malkovich arcán, így a nézőnek eszébe sem jut azon mulatni, hogy itt egy nőnek öltözött férfi tesz úgy, mintha anya lenne.
A kiállítás felvet egy csomó kérdést eredetiségről, egy-egy művészi alkotás értékéről, utánzásról, hamisításról, igazságról és hazugságról. Malkovich szerint bár azt mondják, hogy a kamera soha nem hazudik, valójában pont erre való. Bár úgy érezzük, hogy a valóságot mutatja meg nekünk, ez nem okvetlenül igaz. A portrék például éppen egyfajta irrealitást vagy éppen a realitás hiányát mutatják - állítja.
A Műcsarnok és a Budapest Fotó Fesztivál közösen szervezett kiállítását eddig több mint 12 ezren látták. A nagy érdeklődésre való tekintettel a tárlatot meghosszabbították 2018. június 3-ig.