Öt évvel fiatalabb nővérénél, a rengeteg díjjal kitüntetett Tenki Rékánál, és most már nem vonul el a sarokba zokogni, ha az ő sikereiről beszélgetnek vele, és nem őt, hanem a nővérét dicsérik, de ma már azt se hallja annyit, hogy „bezzeg a nővéred”. Tenki Dalma a Miskolci Nemzeti Színház színésze, ma már főszerepben is látható, a Pécsi Országos Színházi Találkozón a Kaukázusi krétakör kormányzónéját játszotta; ez után beszélgettünk vele gyerekkoron, a testvéréhez kötődő szereteten és görcsökön kívül meztelen tiltakozásról és kirúgott tanárokról is.

Apukád színházi fénytechnikus és kellékes, a nagybátyád színházi ügyelő volt a debreceni színháznál , a nővéred pedig színész lett. Könnyű feltételezni, hogy akkor számodra is mindig teljesen egyértelmű volt az út a színház felé.

Egyáltalán nem volt nyilvánvaló, sőt, sokáig ellene voltam az egésznek. Bár a szüleim mindig biztosak voltak benne, hogy mindketten színészek leszünk, már azelőtt, hogy mi tudtuk volna.

Anyukám színésznő szeretett volna lenni, de ezt soha nem mondta el nekünk, amíg mindkettőnket fel nem vettek az egyetemre. Csak akkor mondta el, hogy neki is ez volt a vágya, és mennyire boldog, hogy végigkövetheti mindkettőnk pályafutását.

Sokat voltunk gyerekkorunkban apáékkal a kulisszák mögött, és amikor kimentem a színpadra, és apa rám világított, rögtön belekezdtem egy versbe. Talán Réka félénkebb volt, mégis hamarabb döntötte el, hogy színész lesz. Mindketten táncoltunk, sokat szerepeltünk, jó sokáig mazsoretteztünk, mint minden debreceni kislány, néptáncoltunk és szavalóversenyekre jártunk. De soha nem beszélgettünk színházról; nem került szóba, hogy milyen jó lenne színésznőnek lenni. Eleinte dokumentumfilmes akartam lenni, később pedig gyógypedagógus, de végül mégsem oda jelentkeztem. Addigra már szóba került a színészet is, öt év drámatagozatos gimnázium után.

Miért nem jelentkeztél a gyógypedagógiára?

Amikor elmondtam édesanyámnak, hogy nem tudok dönteni a két szak között, elég jogosan azt mondta: oda még a színész szak után is tudok jelentkezni, de a gyógypedagógia után már késő lenne színésznek felvételizni. És tényleg így lett: most adtam be a jelentkezésemet a gyógypedagógia szakra, levelezőre.

Hogy jött pont a gyógypedagógia?

Kiskorom óta volt bennem kötődés a sérült gyerekekhez. Sokat jártam Debrecenben egy gyerekotthonba, és ott is észrevették a nyitottságomat, és hogy jól kommunikálok velük. És ez mindenki szerint ritkaság; úgy gondoltam, ezzel nekem dolgom van, és nem szabad elherdálnom. A szakdolgozatomat a főként Down-szindrómás színészekből álló Baltazár Színházról és más sérültekkel foglalkozó csoportokból írtam, sok időt töltöttem el velük. Szeretnék több lábon állni, de már az is jót tett, hogy beadtam a jelentkezésemet: sokkal szabadabb vagyok azóta, hogy úgy érzem, a másik célom is kezd révbe érni.

Kell, hogy a színház maga is foglalkozzon olyan kérdésekkel, mint a hátrányos helyzetűek problémái, vagy a társadalmi, politikai kérdések?

Az előadások utáni beszélgetésekből az derül ki számomra, hogy ez mindenben benne van, a nézők mindent tudnak a számukra fontos kérdésekre vonatkoztatni: a Csongor és Tünde vagy a Györgyike, drága gyermek után is fontos dolgokról beszélnek. A mi osztályunk (Tadeusz Slobodzianek drámája egy lengyel kisvárosban zajló zsidóüldözésekről és egy közösségen belüli, sokszor brutális helyzetekről szól – K. B.) után pedig egészen meghökkentő leveleket kaptam: volt, aki azt írta, nagyon sajnálja, hogy ez történt velem, valaki pedig azt emelte ki, hogy miért voltam meztelen. Pedig nem is voltam meztelen, de ő annyira átélte a jelenetet, hogy ő azt látta. Sok áldozatszerepben voltam már: ezeket is el kell játszani, és szeretem ezeket is. Egyébként a gonosz szerepeket kimondottan kedvelem. Talán mert jobban el tudok bújni bennük.

Pedig azt mondtad, Réka volt a félénkebb, nem te.

Igen. Hát ez megváltozott. Miután felvettek az egyetemre, volt egy nagyon zárkózott korszakom; most úgy érzem, újra kezd nyílni a világ, de azért ez lassan történik. Réka talán az egyetem utolsó két évében kezdett kinyílni, de előtte ő is ugyanolyan gombóc volt, mint én az egyetem alatt. Mindig váltottuk egymást: előbb Rékának volt hippi korszaka, aztán nekem, aztán ő lett flashdance, majd én lettem az. Valószínűleg azért, mert pár év után mindig leutánoztam, amit ő csinált.

Gyerekként volt „kisebb gyerek szindrómád”? Kellett a nővéred levetett ruháiban járnod, akár szó szerint, akár átvitt értelemben?

Szó szerint nem, mert Réka vékony volt, én meg duci. Átvitt értelemben viszont a mai napig hordozom, hogy a nővérem egy tehetséges, elismert színésznő. De már nagyon jól kezelem. Máig naponta megkapom, hogy „a Tenki Réka húga” vagyok. Öt év van köztünk, nyolc évig ugyanabban az általános iskolába jártam én is, mint ő, aztán öt évig ugyanabba a gimibe – az egyetem választott el minket. Neki pedig az lehetett nehéz, hogy én, a kisebb gyerek voltam mindig a kedvenc, az aranyos, vicces, szép kislány, aki mindig középpontban akart lenni.

De most egyáltalán nem érzem magam rosszul azért, mert ő előbb kezdte el a pályát. Nagyon jól haladok a saját utamon, és egy pillanatig sem akartam soha a nyomdokaiba lépni, mert teljesen mások vagyunk, csak kevés dologban hasonlítunk egymásra.

Hogy érted, hogy most már jól kezeled?

Pár évvel ezelőtt elmentem sírni a sarokba, ha azzal jöttek nekem, milyen jó volt Réka ebben vagy abban a filmben: az ember próbál kijönni ebből a burokból, de folyamatosan ezzel zaklatják.

A gimnáziumban nem egyszer hallottam, hogy „bezzeg Réka” milyen jó tanuló volt, „bezzeg a nővéred” – de a családom szerencsére egyáltalán nem csinálta ezt. Ma már nem megyek el sírni, hanem azt mondom: igen, én is láttam azt a filmet, és tényleg nagyon jó. És Rékával is nagyon sokat tudunk erről beszélni: az összes kételyt, az összes görcsöt, ami ezzel kapcsolatban bennem volt, mindig megbeszéltük. Ha bármi bajunk van, mindig azonnal a másikat hívjuk. Ő a legjobb barátnőm; ő az egyetlen, akinek mindent elmondok.

De egy interjúban azt mondtad, gyerekként nagyon sokat veszekedtetek.

Nagyon sokat. Tizennyolc éves koromig egyáltalán nem kommunikáltunk. Teljesen más volt Réka elvont, komolyzenés és az én popos, Destiny's Child-os világom. Emlékszem, levágtam a sütibabája haját, mindig csináltam valami rosszat; ha azt játszottuk, hogy céget vezetünk, akkor is én voltam a főnök. Valahogy mindig uralkodni akartam, de ő nagyobb testvérként sosem. Azt hiszem, mostanra értünk össze.

Amikor elment egyetemre, megsértődtem. Nem értettem, mi az, hogy felköltözik Budapestre, és nem lesz ott a másik szobában – pedig addig nem nagyon bírtuk, hogy sokáig egy szobában voltunk. Ha anya felhívta az egyetemen, én azt mondtam, nem beszélek vele.

Bármennyire is nem kommunikáltunk addig, mégis jó volt, hogy ott van, mert nagyon szerettem.

Nem is tudtam semmit az egyetemi éveiről; akkor ültünk le erről beszélgetni, amikor engem is felvettek, akkor mondta el, mit élt át abban az öt évben.

Mi volt a legnagyobb görcsöd, amit ki kellett beszélnetek?

Talán a felvételi a budapesti Színművészeti Egyetemre. Amikor bementem, és meghallottam, hogy tudják, én vagyok „a Réka húga”, teljesen begörcsöltem. Kiestem az első rostán, és pontosan tudtam is, hogy így lesz, mert teljesen leblokkoltam. Mindent elmondtam, elénekeltem, amit kellett, de nem éreztem jól magam. Aztán elmentem a Kaposvári Egyetem színészfelvételijére, és éreztem is, hogy valószínűleg fel fognak venni. És titkolhatnám, de valójában csalódás volt, hogy nem Pestre vettek fel. Hogy ahhoz nem vagyok elég jó, ahhoz nem vagyok elég tehetséges. De a kaposvári öt év nagyon jót tett; ott senkit nem érdekelt, hogy kinek mije vagyok, nem éreztem semmi nyomást.

Aztán görcs volt még, amikor Réka először megnézett a színpadon. Mindig akkor izgulok a legjobban, amikor ő néz; a szüleim véleménye is nagyon fontos, de Réka miatt borzasztóan izgulok. De már kevésbé van meg ez a megfelelési kényszer. Korábban mindig azt éreztem, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan jó, és azt akartam, hogy mindig mindenki szeressen. Ezt egy ideig nem tudtam levetkőzni. De aztán hál' istennek Miskolcon csupa olyan szerepet kaptam, akiket én magam se szeretnék; a Kaukázusi krétakör kormányzónéjával vagy Györgyikével sem ülnék le kávézni. És ez jót tett: nem minden szerepben lehetünk szimpatikusak, sőt, nem is ez a fontos. Nekem magamnak kell megszeretnem magamat abban, amit csinálok – ezt Réka is többször elmondta nekem, de akkor még nem értettem, miről beszél. Most már értem.

Mondtad, hogy azért is tudtál megbarátkozni a helyzettel, mert a saját utadat járod, és nem Réka nyomdokaiban. Van ebben dac? Hogy csak azért is mást kell csinálnod?

Ez sorsszerű is, de tudat alatt talán szándékos is. Azért is kerülhettem Kaposvárra, mert tudat alatt csak azért sem akartam én is Pestre menni. Csak azért sem kértem soha segítséget; már gyerekkoromban is mindig próbáltam egyedül megoldani a problémáimat. Amióta azt érzem, hogy jó úton vagyok, minden könnyebb; amíg döcögős volt, hogy lesz-e munkám, addig azért többször megijedtem – de soha eszembe nem jutott volna felhívni Rékát vagy a sógoromat (Tenki Réka férje Csányi Sándor színész – K. B.), hogy segítsenek.

Tudatosan kerülöd Réka pályájának keresztezését?

Nem. Pont most volt több olyan casting is, ahol mindkettőnket ugyanarra a szerepre hívtak: az egyiket egyikünk sem kapta meg, a másikat Réka. De teljesen egyértelmű volt, hogy így lesz: Orosz Dénes új filmjében egy harminckét éves, érett, komoly gondolkodású nőre volt szükség, aminek egyik részét sem mondanám el magamról. Szerintem egyáltalán nem is hasonlítunk egymásra; talán csak valamiféle erő van meg mindkettőnkben.

Miben vagy más?

Abban, ahogy élek: az életfelfogásomban, a káros szenvedélyekben, amiktől a nővérem teljesen mentesen él. És én mindig azonnal mentem bulizni, ő soha: én nagy ország- és fesztiváljáró voltam. Ő lányos lány, én fiús lány vagyok. Ő türelmes, én türelmetlen vagyok; ő megfontolt, én egyáltalán nem vagyok az.

Az egyetemi éveid alatt az osztálytársaiddal kétszer is bekerültetek a hírekbe. Először azzal, hogy meztelenül tiltakoztatok az egyetem dress code-rendelete ellen, másodszor, miután az intézmény élére került Vidnyánszky Attila, az osztályfőnököd, Kocsis Pál és sok más tanárotok kirúgása ellen tiltakoztatok egy nyílt levélben .

Tisztán emlékszem, hogy a muffinsütős könyvemmel takartam el magam, mert az jó nagy volt. Előjött belőlem a félénkség, a gátlásosság, és bár nem szeretem ezt a szót, valami prüdéria-féle is. De azzal egyetértettem, amiért csináltuk: egy színésziskolában értelmezhetetlen dress code-ot bevezetni: színes, mezítlábas, hippi osztály voltunk, de minden színt ki akartak zárni a fehér blúzokért. Teljesen egyértelmű volt, hogy mindnyájan együtt állunk ki, ahogy Pali nyílt levele kapcsán is ugyanez volt. Jó osztály voltunk, a mai napig jó barátok vagyunk.

Mennyire nehezítette meg a dolgotokat, hogy lecserélődött a tanáraitok jó része?

Szerencsére már harmadikosok voltunk: utána elküldtek minket két év gyakorlatra. Így is rosszul érintett a változás, de ha elsősök vagy másodikosok lettünk volna, az teljesen lehetetlen helyzetet eredményezett volna: konkrétan az összes tanárunkat kirúgták, sorban mentek el, akik felvettek minket, akik bíztak bennünk. De Kocsis Pali és Kelemen József utána is visszajártak tanítani, már nem kötelességből, csak emberségből.

Ha felmerül ez az ügy, mindig nagyon dühös leszek – mindenkire, még azokra is, akik nem tehetnek semmiről. Ilyenkor naiv gyermeki düh tör elő belőlem.

Mire kijöttél az egyetemről, már csalódtál is a szakmában?

Nem: minden ilyen fölösleges, hülye energiát a munkába fektettünk. Ahogy kiderültek a kirúgások, azonnal elkezdtünk próbálni az osztálytársainkkal.

Foglalkoztatott, hogy pont akkoriban eléggé átalakult a magyar színház képe, hogy egyre több igazgatót neveztek ki politikai alapon, egyre kettéosztottabbá vált a szakma?

Mindent elolvastam erről, mindent tudtam, de az volt számomra a fő, hogy olyan színházba menjek, ahol jól érzem magam. Nyilván lett volna olyan hely, ahová nem szerződtem volna le azért, mert nem egyet gondolunk a színházi szakmáról, de soha nem akartam semmilyen színháztól elhatárolódni politikai okból, mert úgy gondolom, lehet függetlennek lenni, és egy színész beleölheti a politikai felháborodását a szerepeibe. De olyan csapatban nem tudnék működni, ahol nem érzem jól magam: Miskolcon olyan társulatban vagyok, amelyből szinte mindenkit szeretek. Közös a gondolkodásunk, a hangunk, és ez fontos.

A kőszínházi létforma jót tesz nekem: beosztják az időmet. Máskülönben túl szétszórt lennék, és nagyon hamar szét tudnék esni. Érzem, hogy nem tudok sokáig megmaradni egy helyben, de ezen most még nem gondolkodom: idén is nagyon jó szerepeket kaptam, és jövőre is így lesz. És szeretem a nagy tereket, a nagy színházakat is: olyanok, mint egy kastély. Most ideális helyzetben vagyok.