Az amúgy családias esemény normális esetben nem lett volna több színes nosztalgiánál. A szekkóavatásnak váratlanul azonban aktualitást adott az Orbán Viktor által Tusványoson is emlegetett kulturkampf. A mű nem csak az ábrázolt balos ikonok miatt lett hirtelen nemkívánatos alkotás. Érdekes kapcsolatot teremtett a múlt és a jelen közt, hogy a megnyitó közönségéből többen ugyanúgy rajta voltak a kommunista rezsim feketelistáján, mint a NER közelmúltban közölt listáin. Bűnük mindkét korban ugyanaz volt: a központosított hatalommal szemben inkább a szabadgondolkodást és a szabadságjogokat támogatták.
Ezek után joggal gondolnánk, hogy a politikai és szexuális szabadságot hirdető szekkó 1970-ben valamilyen véresen komoly szervezkedés közepette készült. Tévedés. A szekkó közel ötvenéves történetéből inkább úgy tűnik, hogy a diktatúrák nem a kockafejektől tartanak igazán, hanem azoktól, akik mernek függetlenül élni és önfeledten bulizni. Ezek voltak a jellemzői a hatvanas évek végén Kőszeg Ferenc lakásában találkozgató társaságnak is.
Ebben az időben még semmi nem utalt arra, hogy Kőszeg később majd a Beszélő szerkesztőjeként, a demokratikus ellenzék tagjaként és az első szabad parlament képviselőjeként lesz ismert. Akkori tevékenysége inkább egy állandósult házibuli szervezőjének tűnhetett. Igaz, őt és társaságát nem a szimpla bohémia, hanem a kor terelte a dolce vita kényszerpályájára.
A társaság magja – Bence György és Kis János filozófus, Fodor Géza esztéta, Tímár Árpád művészettörténész, Ludassy Mária, Erdélyi Ágnes filozófusok, Pap Mária nyelvész – a kor reformlégkörében indított filozófiai szemináriumon találkoztak. Márkus György filozófus előadásai a kor fojtott levegőjű diktatúrájában forradalminak számítottak, mivel bírálták Marx munkáit, determinista világnézetét, és így a kommunista rendszer ideológiai alapjait kérdőjelezték meg. A szeminárium nem szimpla oktatás volt, hanem a kritikus értelmiség találkozóhelye is.
Az enyhülésnek végül a Magyar Néphadsereg 68-as, csehszlovákiai vendégszereplése vetett véget északi barátainknál és itthon egyaránt. A visszarendeződés ellehetetlenítette a szemináriumot is, a reformok elkötelezettjei pedig vagy fejet hajtottak a diktatúra előtt, vagy kivándoroltak, vagy saját köreikbe vonultak vissza. Ez utóbbihoz biztosított helyszínt Kőszeg Ferenc tágas lakása a Ferenciek terén (akkoriban Felszabadulás tér).
A külvilág szűkülő lehetőségeit a társaság a magánszférájában kompenzálta: a szellemi kapcsolatokat hamarosan baráti, szerelmi és szexuális viszonyok színezték. Létrejött egy olyan szubkultúra, amely a saját körein belül próbálta megvalósítani azt, amire odakinn nem volt lehetősége, azaz a szabad életet. A szabad élet pedig részben lakásszemináriumokból, részben házibulikból állt. Ezt fűszerezte Kenedi János ötlete: dekorálják ki dolgozószobáját, amelyet Bence Györggyel közösen béreltek Kőszeg lakásában.
A kor kilátástalanságát jelzi, hogy egy ilyen kósza ötletet is milyen komolyan vettek. Mivel a társaság elméleti szakemberekből állt, meghívták Kenedi egyik barátját, Kemény György grafikust, aki merész, bikinis nőket ábrázoló pop art plakátjai miatt akkoriban művészeti botrányhősnek számított.
A munkálatok 1970 őszén kezdődtek. A szombat esténként összegyűlők a kor tudatmódosító szerei, bor és zsíros kenyér fogyasztása mellett először megvitatták, aznap éjjel milyen ábra kerüljön a falra. A politikai vagy esztétikai eszmecserét követően Kemény György fekete festékkel megrajzolta a kiválasztott alak kontúrjait, kikeverte a szükséges színeket, majd valamelyik tudományos munkatárs kezébe nyomta az ecsetet. A feladata annyi volt, hogy ne menjenek ki a vonalból.
Bár Kemény György az akkori nyugati kultúrában is forradalminak számító pop art stílust alkalmazta, a kivitelezés során hangsúlyt fektetett a szekkófestészet szabályainak betartására. Az ajtó két oldalára vázolta fel a donátorok, Kenedi és Bence arcképét. Vitára adott okot, hogy kik legyenek a fejük fölött megjelenítendő mesterek. Bence fölé végül Lukács került, Kenedi pedig ironikus gesztusként Trockijt választotta.
Kötelező elem volt még a szellemi vezető figurája, amely szerepre Marxot választották. Az alakot azonban idézőjelbe tette, hogy a filozófust öregen, partedlivel a nyakában ábrázolták az ajtóval szemközti főfalon. A rendszerkritikát azzal vitték a végletekig, hogy felfestették az akkoriban tiltott író, A Gulag szigetvilág című regénye miatt feketelistás Szolzsenyicin arcképét is.
A szoba leghangsúlyosabb pontjára, az ajtóval szemközti falra kezdetben a francia forradalom valamelyik alakját tervezték. De hogy ne csak férfiak kerüljenek be az eszmék szűk cselédszobájába, inkább egy kortárs, polgárjogi harcosnőt, Angela Davist szavaztak be. A mikrofonfrizurás fekete nő azzal vívta ki a nyugati és keleti értelmiség szimpátiáját, hogy Amerikában fekete terroristák állítólagos támogatásának vádjával próbálták elhallgattatni. Igaz, nem sokkal megfestése után gyorsan véget ért a szerelem, amikor Angela Davis személyesen Brezsnyevtől vett át egy kitüntetést.
Kemény György bravúrja volt, hogy a szekkó a politikusok és filozófusok arcképei ellenére sem vált ideológiai panoptikummá. A figurák körül ugyanis hullámzott a hippi lemezborítókról ismert pszichedélia, jin-jangokkal, óriásszájjal, csillagokkal és vibráló színekkel. De sokat dobott az összképen a tobzódó erotika is. A maszturbáló és a meztelen nő, a dugást ábrázoló vicces képregény, a Spermadent feliratú fogkrém a hetvenes években világszerte aktuális szexuális forradalom jelei voltak: pimasz felhívások a test felszabadítására, a nemiség felvállalására; az idejétmúlt eszmékkel való leszámolásra.
Közel félévnyi festés és házibuli után, amikor már bélyegnyi üres felület sem maradt, Kemény György körbenézett, majd azt mondta: „Már csak egy megcsavart, vízbe áztatott kifliszerűség hiányzik Marx mellől.” Mivel a művész vízióival senki nem szállt vitába, a társaság inkább azt próbálták kitalálni, hogy milyen apropóból fessenek vizes kiflit a falra. Végül a péksütemény helyett szeszélyesen görbülő, égő gyújtózsinór és bomba került a filozófus mellé.
A szekkót 1971 áprilisában adták át. A meghívottak, több mint kétszáz ember, kötélkordon mentén keringve tekinthette meg a szekkókat, akárcsak a Sixtus-kápolnában. A falakon látható volt mindaz, ami az akkori reformer értelmiséget foglalkoztatta. Mindaz, amiből valójában éppen kiábrándulni készültek.
Az esemény Kemény György performanszával zárult. A grafikus lefeküdt egy nejlonlepedő alá, és barátai a padlóval egyező színűre mázolták. Az alkotó szimbolikusan eltűnt, és csak a mű maradt a szobában. Így történt azonban a valóságban is. A grafikus többet nem látta a szobát, a szombati összejövetelek ritkultak, és abbamaradtak a lakásszemináriumok is. Elkezdődött a szamizdatos időszak, a lakást már a Beszélő szerkesztői látogatták, és az első szabad választás után szinte maga Kőszeg Ferenc is elfelejtette a raktárnak használt szobában porosodó szekkót.
A mű enyészetébe jelen sorok írója hozott akaratlanul változást, amikor a kétezres évek elején egy – már nem Kőszeg Ferenc által szervezett – házibuli hajnalán a kabátját keresve benyitott a szobába. A teljesen kor- és helyidegen, elképesztő aprólékossággal elkészített freskó annyira magával ragadott, hogy nappal is visszatértem.
Lefotóztam a szobát, majd interjúkat készítettem Kőszeggel és Keménnyel. Sietségemet az indokolta, hogy a szekkó akkor már látványosan rossz állapotban volt. Úgy tűnt, hamarosan csak ezek a dokumentumok emlékeztetnek majd az egyedi alkotásra.
Az interjúk azonban felidézték Kőszegben a régi emlékeket. A lakástulajdonos felismerve az eredetileg magáncélra készült mű értékeit, először elérte, hogy védetté nyilvánítsák azt, majd 15 évig próbálkozott, hogy restaurátort találjon a pergő vakolattal egyre szürkébbé váló alkotáshoz. 2016-ban végül a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakos hallgatói munkához láttak, és diplomamunka gyanánt másfél év alatt felújították a szobát. Kőszeg a megnyitón bejelentette, hogy az érdeklődők hamarosan heti egy alkalommal megtekinthetik a művet.
(A műről szeptember 21-én délután hatkor konferenciát tartanak a Fuga Galériában.)