Rocksztárnak lenni jó dolog. Zene, buli, utazás, csajok, pia, drog, az utóbbi kettő ráadásul tök ingyen, ahogy azt az Igazából szerelem című filmből megtudhattuk. Sokan álmodnak róla, néhányuknak be is jön a dolog, másoknak meg marad a sóhajtozás, az elszalasztott szórakoztatóipari karrier feletti kesergés és a fogadkozás, hogy majd a gyerekem, na, őt kapacitálni fogom a dologra, úgy éljek. A Rocksuli-franchise viszont ennél picit másabb dologról szól, a közös zenélés öröméről és egymás elfogadásáról.
Amit mi ma Rocksuliként ismerünk, az egy filmes-sorozatos-musicales franchise. De ahhoz, hogy ez 2003-ban megszülethessen, kellett egy megszállott zenetanár, aki 1996-ban azt találta ki, hogy a tanítványait nem egyénileg képzi, hanem csoportosan, mintha egy zenekart alkotnának, mert így összehasonlíthatatlanul gyorsabban fejlődtek, és sokkal lelkesebben álltak hozzá a tanuláshoz – ami így már istenigazából nem is volt az, csak egyfajta örömzenélés. Paul Green már az első, philadelphiai csoportjának megígérte, hogy egy önálló koncerten mutathatják meg tehetségüket, amire 1999-ben sor is került: a legjobb diákjai egy művészeti galériában adhattak koncertet. A fogadtatást látva Green mindent egy lapra tett fel, és beindította azt az alternatív zeneiskolát, aminek mára csak az USA-ban 184 iskolája van, de van belőle Mexikóban, Kanadában és a Fülöp-szigeteken is.
És akkor itt egy kis kitérő: magyar vonatkozása is van ennek a történetnek. 1988-ban a debreceni Mezon Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda irodavezetője, Vincze Béla, részt vett egy jazz-rock szemináriumon Ausztriában, ahol már akkor működött egy ilyen intézmény. Ez adta az ötletet a magyar iskola, a Rocksuli megalapításához, ami 1989-ben meg is történt. Az első kurzuson Méhes János és Suba Sándor gitárosok, valamint Tiba Sándor dobos tanított húsz gyereket. Ebből nőtte ki magát a magyar Rocksuli úgy, hogy csak Debrecenben húszfős tanári kar és 400 diák tanul, emellett Cegléden, Marosvásárhelyen és Budapesten is vannak iskoláik, utóbbinak az a Vajda Péter az igazgatója, aki a Kowalsky és a Vega dobosaként ismert. És hogy visszacsatlakozzunk a fősodorhoz: a budapesti iskola egyik növendéke, a 11 éves Náray-Kovács Zsombor dobos a Madách Színház Rocksuli című musicaljében szerepel.
Szóval Green 2002-ben kölcsönt vett fel a házára, és elkezdte nagyüzemben tolni az örömzenélést a gyerekekkel, amiről a Viacom egy dokumentumfilmet is forgatott. A dokumentumfilm elég sok ajtót kinyitott Green és az iskola előtt, de az igazi áttörést a 2003-as School of Rock című film hozta meg, amihez viszont az iskolának nem sok köze volt, mármint nem náluk forgattak, sőt, a forgatókönyvíró Mike White szerint nem is tudtak a létezésükről.
Green eleinte perelni akart, de aztán úgy döntött, hogy inkább a zenére és a diákokra koncentrál, és kiélvezi a semmiből jött ingyenreklám jótékony hatásait.
Az iskoláját 2009-ben megvette egy nagy befektetőcég, és az igazi áttörés és terjeszkedés ekkor indult meg. Mi viszont most visszakanyarodunk a 2003-as filmhez, hiszen ezen a ponton a két történet teljesen elválik egymásól.
Mike White forgatókönyvíró egy 1957-es, The Music Man című musicalre építette fel a 2003-as, Jack Black főszereplésével készült filmet, ami arról szól, hogy van egy gitáros fickó (Black), akinek a zenészkarrierje a saját hülyeségei miatt (is) beleáll a földbe, és tanár haverja helyett elmegy egy iskolába tanárnak, mert enni ugye kell. Az osztálya csupa okos, zseninek nevelt kölyökből áll, akiket az AC/DC-n és a Led Zeppelinen keresztül tanít meg a zene és a közös zenélés szeretetére, a film végén meg van egy koncert, amin Black is fellép, a nyakában egy Gibson SG-vel, ami ugye Angus Young kedvenc hangszere. A főszereplő, kissé gyerekes, rém felelőtlen Dewey alakját állítólag nem a valódi rocksulis Green ihlette, bár elég sok hasonlóság van köztük. A film 35 millió dolláros költségvetésének jelentős része jogdíjakra ment el, hiszen a benne megszólaló számok nem sorolhatóak be a könnyen licencelhető tömegpopdalok közé:
és így tovább.
A Rocksuli nem csak üres vígjáték, leginkább arról szól, hogy azok az elvárások, amiket ma a szülők és a tanárok támasztanak a gyerekek elé, agyonnyomja őket. Ezen az sem segít, ha a szüleik valójában nem vagy legalábbis nem jól törődnek velük, esetleg az iskolában érzik magukat számkivetettnek, mert senki nem áll velük szóba.
Dewey a zenekarosdival akaratán kívül szabadítja fel őket, veszi le a vállukról a különféle problémáik súlyát, és szembesíti végül a szülőket is azzal, hogy mi az igazán fontos egy szülő-gyerek kapcsolatban, vagy hogy észre kéne venniük a gyerekek valós igényeit.
A filmet nagyon jól fogadta a közönség, 135 millió dollárt termelt, és az alkotók akaratán kívül is beindította Green eredeti franchise-ját. A kritikusok és a közönség is imádta, Black ripacssága ebben a filmben tökéletesen helyénvaló volt, sőt, ezt a szerepet másként nem is lett volna érdemes eljátszani. A 135 milliós bevétel egyébként azt jelentette, hogy a Rocksuli lett minden idők legnagyobb bevételt termelő zenés vígjátéka, és ugyan adott lett volna a folytatás azonnali elkészítése, az a mai napig nem született meg. Black 2008-ban még nagyon optimista volt, akkor a rendező Richard Linklater visszatérése is valószínűsíthető volt, de ez hamarosan kútba esett, Black 2012-ben már azt nyilatkozta, hogy nem lesz semmi a mozis folytatásból.
2013-ban Andrew Lloyd Webber megvette a film színházi jogait, és elkezdett dolgozni a musicalverzión, amit aztán 2015-ben New Yorkban mutattak be, ami egy Webber-musical esetében meglehetősen szokatlan, hiszen utoljára 1971-ben, a Jézus Krisztus szupersztárnál fordult elő, hogy ne a londoni West Enden legyen a világpremier. (Az ok prózai: az amerikai törvények a gyerekek szerepeltetése kapcsán megengedőbbek, mint a britek.) A musicalek élő legendája, akinek a Jézus Krisztus szupersztárt, a Macskákat, az Evitát vagy Az Operaház fantomját köszönhetjük, és írótársai, Glenn Slater és Julian Fellowes, az eredeti történetből nem a viccet tartották fontosnak, hanem azt, hogy hangsúlyt helyezzenek a gyerekekkel szemben támasztott irreálisan magas elvárásokra, és a támogatás hiányának bemutatására. Webber musicaljében minden gyerekben ott van a tehetség, csak éppen segíteni kellene előcsalogatni. A másik fontos üzenet, hogy tessék szépen a gyereket elfogadni olyannak, amilyen.
A darab színrevitelénél Webber ragaszkodott hozzá, hogy az abban szereplő gyerekek mindegyike saját maga játsszon a hangszerén, vagy ő énekeljen, playback, backing track használata tilos. A dallista alaposan átalakult a filmhez képest, amiből csak három számot vettek át (azok is Black és White saját szerzeményei), a többi 13-at Webber maga írta és hangszerelte is. A Broadwayen a darab utoljára 2019. január 20-án lesz látható, addigra összesen 1307 előadás megy majd le belőle, ami Webber életművében a rekordtól nagyon messze van, de így is szép szám. 2016 óta Londonban is látható (mi is ott csíptük el), az USA-ban tavalya óta turnéznak is vele, de járt a produkció Ázsiában is, és született belőle egy magyar verzió is, amit a Madách Színházban mutatnak be.
A történetnek akár itt vége is lehetne, de ha valamiből pénzt lehet csinálni, akkor abból addig csinálnak, amíg csak lehet.
2014-ben a Nickelodeon nevű gyerekcsatorna jelentette be, hogy dolgoznak a sorozatverzión, amit 2016-ban be is mutattak, és egészen 2018 áprilisáig műsoron is tartottak. A három évad alatt 45 rész forgott le belőle, a helyszíne Austin, Texas lett, de az alapfelállás maradt: egy osztálynyi jó gyerek szeretne kicsit nem jó lenni, és ehhez pont kapóra jön egy Dewey nevű helyettesítő tanár, aki kicsit kattant és nagyon gátlástalan, stb. Mivel egy gyerekcsatornáról van szó, a témák a kiskamaszok gondjainak nagyon óvatos tálalásán nem nagyon mutatnak túl, igazi drámát egy olyan tévére nem lehet odapakolni, amit a négyévesek is néznek, a 16 évesek meg már nem. A nézettsége ahhoz képest, hogy egy gyerekcsatornán futott, nem volt rossz, az első évadot átlagosan 1,5 millió néző látta, de a harmadikat már csak 780 000, így nem csoda, hogy vége lett.
Persze, ha valami nagyon kapós, akkor abból lehet másolatot is készíteni, és ha az ember ügyes, akkor nem perelik be érte. Így volt ez a Rocksuli esetében is, amiből egy brit gyártó cég 2005-ben forgatott valóságshow-t Gene Simmons, a Kiss legendás basszusgitárosa főszereplésével. A Gene Simmons' Rock School két évadot, összesen tíz részt élt meg, és arról szólt, hogy a rockisten Simmons egy elit iskola nagyon tehetséges, klasszikus zenén érlelt diákjainak mutatja meg, hol lakik a színpadi pózolás és az ördögvilla istene. Na, ez annyira jól sikerült, hogy a rögtönzött zenekar a legendás Hammersmith Apollóban is fellépett a Motörhead előtt, és nem fütyülték ki őket, pedig legendásan válogatós közönségről beszélünk. A műsorért ugyan az eredeti jogtulajdonosok perelhettek volna, de nem tették.
A School of Rock avagy Rocksuli-frachise médiakarrierje most éppen itt tart, de senki ne gondolja, hogy a történetnek itt van vége. Tíz éven belül lehet új film, tévésorozat és animációs verzió is, ami, tekintve a történet tanulságát és üzenetét, nem is olyan rossz dolog, sőt.