Talán ön is ott volt tizenöt éve a hidegben, az utcán kígyózó sorban, órákig, kitartóan várakozva, jobb híján számolgatva a Hősök tere térkövein a repedéseket. Pedig nem osztottak ingyen ebédet, csak száz év után először Magyarországon is bemutattak huszonöt darab festményt Claude Monet-tól, az impresszionizmus legnagyobb alakjától a Monet és barátai című tárlaton.

Ez elég volt ahhoz, hogy kétszázötvenezer magyar kiállja a hosszú sort, és ízlés vagy hangulat szerint örüljön, hogy megismerte Monet nagyszerű kortársait is, vagy csalódottan távozzon, amiért a kiállításnak csak egy kis része volt a címszereplő műve.

Moszkvától Párizson és Budapesten át Bostonig nyúlva a művekért. Mindezt nagyjából annyi autóútra a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, mint amennyit a pechesebbek annak idején a kapu előtt álltak.

Monet-n nem fog a kor, egyik kor kritikája sem, ami, ha másból nem, hát abból biztosan látszik, hogy annak idején épp annak az ellenkezője miatt bírálták, amiért ma. Ma sokan úgy tartják, az ő képei lakásdíszek, amelyek igazán egy újgazdag nagymama ágya fölött találják meg a helyüket, az ékszeres szekrényke mellett, mert erre jó az az első ránézésre nyugodt, harmonikus, gondtalan, vagy ahogy mindezt össze szokták foglalni: unalmas szépség. Festményei keletkezése idején, eleinte viszont volt olyan megrendelője, aki nem volt hajlandó megvenni az elkészült képet, mert az makacsul levetette magáról azt az elvárást, hogy nyugodtan, harmonikusan, gondtalanul, vagy ahogy mindezt össze szokták foglalni: unalmasan szép legyen. És mindkét oldalnak igaza van, és egyiknek sincs.

mert nem közvetít egyértelműen leolvasható történetet és üzenetet, mint a korábbi korok festői, nem forgatja fel és ki olyan egyértelműen a világot, mint Picasso, nem megfejthető képei vannak, mint a szimbolistáknak, nem a zsigerekre hat, mint Frida Kahlo, a technikája nem olyan szembetűnően és azonnal feltűnően szokatlan, mint mondjuk a neoimpresszionistáknak, a pointilista festőknek, és nem kalauzolnak másvilági tájakra, mint a szürrealisták, vagy a tudattalan barlangjaiba, mint az absztrakt festők. De ettől még messze nem igaz, hogy Monet pusztán csak illusztratív lenne.

És a korabeli kritika is érthető, mert akármennyire is problémamentesnek tűnik is az ő festészete a fentiekhez képest, Monet életművének szinte minden darabján zongorázni lehetne, hogyan nem felelt meg a „klasszikus”, vagy – ezúttal tényleg – unalmas tájképfestészet akkori elvárásainak. Hogyan nem szépen megkomponált tájakat festett, hogyan nem a szépség valójában a festményei fő motívuma.

Nagyon is találó az eredetileg gúnynévnek szánt elnevezés, az impresszionizmus, a benyomások megörökítése. Ezek a képek valóban azt az érzést teremtik meg, amelyet a festő átélhetett, amikor ránézett a vászna előtt elterülő világra. Nem látványt kapunk tőlük, hanem egy-egy olyan pillanat megélését, amelyet korábban nem éltünk át. Mintha nem a szemünkre, hanem rögtön az agyunkra hatnának; mintha nem elsősorban a képkeretben lenne, ami megjelenik előttünk, hanem valahol bennünk állna össze az egész.

Mert ha csak egy kicsit jobban megnézzük ezeket a festményeket, látszik, hogy a „hagyományos” módon alkalmatlanok egy táj vagy egy helyzet pontos visszaadására, ahogyan egy fénykép alkalmas rá, minden részlet, kontúr és nüansz megörökítésével – még az is lehet, hogy abban a korban, amelyben a fényképkészítés az életünk természetes és állandó része lett, emiatt is olyan felülmúlhatatlanul népszerűek Monet máshogy ható képei. Amelyeken az arcok szinte mindig elmosódottak, elnagyoltak; a részletek egybefolynak, éles kontúrok helyett pedig összeolvadnak az egymással határos területek; azok a részek, amelyek kívül esnek a megfigyelő fókuszán, valóban fókuszálatlanok. Amelyeken sosem a valóság darabjainak pontos másolata szerepel, hanem mindig az általuk keltett hangulatok, érzések, benyomások lenyomatát teremti meg az alkotó.

Mindezt a legpontosabban a híres, ismétlődő festmények teszik érthetővé: Monet több helyszínen is megörökítette ugyanazt a kompozíciót különféle fényviszonyok között, különféle napszakokban, különféle időjárással. Bécsben, az Albertinában ezek közül három festmény szerepel a londoni Parlamentről, és kettő a leghíresebb sorozatból, a roueni katedrálisról, amelyből összesen huszonnyolc készült. (Megérne egy misét az is, hogyan teszi végső soron tönkre a befogadás élményét a műtárgypiac: ez a huszonnyolc kép, de még a fele sem lesz jó eséllyel már soha többet egy helyen, pedig már az is fantasztikusan lenyűgöző tudott lenni, hogy az idei, év eleji londoni Monet-kiállításon ötöt egymás mellett tudtak kiállítani, hát még ha több lett volna.)

„Ugyanannak a farönknek a reggeli és délutáni megjelenése között Monet számára nagyobb a különbség, mint egy férfi és egy nő között ugyanabban a napsütésben” – mondta erről tökéletesen pontosan  Julius Meier-Graefe, az egyik korabeli műkritikus. Mert ezek a festmények tökéletesen megmutatják, mennyire ellene ment Monet a realizmusnak: pontosan ugyanazt a darabját ábrázolják a világnak – ugyanazt a katedrálisrészletet, ugyanazt a londoni látképet –, mégis tökéletesen eltérnek egymástól, abszolút más befogadói élményt adnak, és hatás tekintetében szinte össze sem hasonlíthatóak.

A valóság mindenki számára, minden pillanatban más attól függően, hogy mit észlelünk belőle, és ezt milyen külső és belső körülmények között éljük át. Már amennyiben – ahogyan Monet – nem a külalakra, hanem a dolgok egészére koncentrálunk: ki a fene mondaná, hogy ugyanaz az a házfal, amelyet a hétfői derűs napsütésben látott egy forró ölelés után, mint az a fizikailag ezzel megegyező, szerdai házfal, amelyre a jeges szél veri az eső permetét egy csúnya kudarcunk után? Illetve lehet, hogy ugyanaz, de ez semmit sem számít, mert ez a fizikai egyezés a dolog egészének épp csak egy kiragadott aprósága. És ez az, amit Monet talán mindenki másnál jobban vissza tud adni a festményein.

Az Albertinában rendezett kiállítás nemcsak annak felel meg tökéletesen, hogy a látogató átélje mindezt, de annak is, hogy a részletes és bőséges fali magyarázó szövegek révén azt is megértsük, hogy – a zsenialitáson és valamiféle különleges érzékenységen túl – hogyan éri el ezt a hatást Monet. A feliratok rengeteget beszélnek a technikáról, a fények ábrázolásának jelentőségéről, a színhasználat trükkjeiről. Annak például, hogy egyetlen pillanatkép olyan összetett érzéseket tud kelteni, mint a festő feleségét piros sálban ábrázoló festmény, a megfoghatatlanon túl fontos része az is, hogy a hó szürke hidegsége mellett a zöld ruhán keresztül egészen a vörös anyag forróságáig vezessen az út. De hasonló a hatása annak is, ahogyan a szokatlan, valószerűtlen színek – a lila sziklák, a rózsaszín homokos vízpart – megint csak nem a realitást akarják visszaadni, hanem egy bizonyos hatást akarnak és tudnak elérni.

Ugyanakkor a száz képet végigkísérő magyarázatok más téren is remekek: bemutatják az életrajzot is, anélkül, hogy afelől akarnák értelmezni az életművet (sőt, még fel is hívják a figyelmet arra, a sok tragikus esemény, a gyerekek és a feleség elvesztése mennyire nem hagy nyomot a képeken), és rávilágítanak olyan profánabb információkra is, mint hogy Monet azért kezdett kikötőket festeni, mert felismerte a piaci rést, amelyet a hasonló képek hiánya okozott, vagy hogy mennyire modernista, szinte punk gesztus volt az ő idejében vonatokat festeni, nagyjából annyira, mint ha egy mai festő a Nagy Hadronütköztetőt vagy a Tesla rakétáját festené, hiszen a vasutat még épp csak akkor találták fel. Vagy hogy akkor az is milyen lázadó, a korábban kanonizált mesterek hozzáállását elutasító tett volt, hogy a saját kertjükben vagy a közparkban lazuló embereket, ezeket a már-már hippinek és lumpen alaknak számító figurákat vette a vásznára. És még arra is rávilágít, ugyan miért olyan népszerűek a fent leírtakból elég keveset visszaadó, mégis sokkal híresebb vízililiomos festmények: a kompozíciók szokatlansága és látszólagos esetlegessége, a megállapíthatatlan viszonyítási pontok miatt.

A kiállítást az utolsó terem koronázza meg, a Monet élete utolsó éveinek terméséből való bőséges válogatás – főképp a csodálatos párizsi Marmottan Monet Múzeumból (ami előtt soha nem látni sorban állókat, pedig!). A festő eddigre már alig látott, ezért – vagy nem ezért – már végképp nem a valóság visszaadására törekedett, vagy még annyira sem törekedett rá, mint eddig, és ezek a különleges festmények a vidéki házának kertjéről már szinte absztraktak, olyannyira stilizáltak, elvontak vagy irreálisak. (És mellesleg lenyűgözőek.) Az érzések megteremtése itt még inkább tetten érhető: az ember talán már nem is látja meg a kert más festményeken is ikonikussá tett hídját és vízililiomos tavát, mégis mélyen képes átélni azt a már inkább nyomasztó, sötét hangulatot, amely a kert feje fölé magasodó és összezáró, mogorva fái alatt is ránk törhetne. Ez a lényeg, nem a fák alakja, és ez ezeken a végső festményeken mindennél egyértelműbben látszik.

A bécsi Monet-kiállítást nem lehet azzal vádolni, hogy újszerű koncepciója lenne, de látva a londonit, amely Monet és a város viszonyára akart koncentrálni akár olyan áron is, hogy vagy a kevésbé sikerült képeket mutatta be, vagy olyanokat, amelyek nem illeszkedtek a koncepcióba, ez talán nem is olyan nagy baj. Ha van rendezőelv, az nem művészi, csak annyi, hogy legyen itt minél nagyobb merítés Monet műveiből, az első évektől egész az utolsókig, hogy minél inkább kirajzolódhasson egy páratlan életmű. Nemcsak a bársonyosan andalító felszínnel, de a ködbe burkolózó, elferdült világokkal, képlékeny tájakkal, puszta lenyomatokkal, görbe terekkel teli mélységgel együtt.

A kiállítás 2019. január 9-ig látogatható Bécsben, az Albertinában, reggel 9-től este 6-ig (szerdán és pénteken este 9-ig). A belépő 14 euró, de ez a múzeum összes aktuális és állandó kiállítására érvényes.

(Borítókép:  Látogató Monet festményeket néz a Tate Galériában. Fotó: Dan Kitwood / Getty Images Hungary)