Kosztolányi Ádám Kosztolányi Dezső fia volt. A legtöbb internetes találat ennyit tud róla, és hozzáteszik: ő is próbálkozott írással, de az apa árnyékában nem tudott kiteljesedni. Ez persze egyrészt igaz, másrészt az okok máshol is keresendők.
Külsőleg és gesztusaiban annyira hasonlított apjához, hogy az „második kiadásnak” nevezte őt. Ádám apja 1936-os halála után még sokáig édesanyjával, Harmos Ilonával élt, majd 1956 után nyugatra emigrált, lakott Ausztriában, Párizsban, dolgozott az Irodalmi Újságnak, a Szabad Európa Rádiónak. Magányosan, utód nélkül halt meg Budapesten. Halálakor egyik búcsúztatója, Vezér Erzsébet Ady-kutató írta róla: „Nagyon művelt volt. Bámulatosan sok mindenre emlékezett. Íráskészsége is megvolt. Csak éppen senki sem tanította meg dolgozni.
Úgy járt-kelt köztünk ráncos, öreg Kosztolányi-arcával, kaszáló Kosztolányi-járásával, mintha idegen planétáról érkezett volna.
Pedig minden érdekelte: sorsok, emberek, események. Sokat tudott a korról, melyben felnőtt, emberekről, akik közt megfordult. Józan tárgyilagossággal beszélt édesapjáról, sohasem mitizálta szoborrá.”
Nem véletlen, hogy Kosztolányi Ádám élete vége felé több visszaemlékezést is írt, az apjáról, Babits Mihályról, de még Hattyú kutyáról is, a család hűséges kuvaszáról, akit Kosztolányi versben örökített meg, és halálakor megrendítő cikket szentelt neki. József Attiláról is közölt visszaemlékezést. Annyira pontos volt a memóriája, hogy még arra is emlékezett, édesapja milyen szakaszokat és sorokat tartott fontosnak József Attila Medvetánc című kötetében. A Néhány emlék József Attiláról az Új Írás című folyóirat 1966. májusi számában jelent meg, a József Attila- és a Kosztolányi-kutatók ismerik és számontartják.
Azt azonban egészen napjainkig nem lehetett tudni, hogy a szóban forgó cikk erősen cenzúrázott változatban jelent meg.
Emlékeit az MTA Irodalomtörténeti Intézetének osztályvezetője, az akkori József Attila-kutatás első számú alakjának, Szabolcsi Miklósnak felkérésére írta meg.
Az Új Írás akkori főszerkesztője Baranyi Gyula, szerkesztője Váci Mihály volt.
A kihúzásokat azonban valószínűleg maga a megrendelő, Szabolcsi Miklós végezte el. Kosztolányi Ádám eredeti, géppel írt és kézzel javított kéziratát az MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi. A megjelent változattal egybevetve számos eltérés található.
Minden olyan részletet kihúztak, amely akárcsak a legkisebb mértékben is megkérdőjelezi József Attila baloldaliságát (még ha azt maga a költő is mondta a visszaemlékezés szerint), és ugyancsak kigyomlálták a szexualitására vonatkozó részeket.
Csak egy pár példa. Kosztolányi Dezső és József Attila költészetéről:
„Egyébként művészi-társadalmi beállításuk között sem tátongott áthidalhatatlan űr. A »L'art pour l'art« és a »szocialista« fogalmak tágak és homályosak: Kosztolányi sem volt tisztán l'art pour l'art és József Attila sem volt tisztán szocialista költő.”
József Attila véleménye marxizmusáról:
„Több ilyen sajátos mozdulata volt. Az egyik: mikor okoskodott, mutatóujját kicsit felemelte és kört csinált vele, mintegy kavarta a dolgot. A másik: homlokát elgondolkozva fölhúzta. »Attila marxista« – mondotta egyszer Szántó Judit. Attila ekkor összeráncolva fölhúzta homlokát, nem szólt, de mintegy ezt akarta mondani: »A dolog nem ilyen egyszerű«.
Egy anekdota, amelyben József Attila saját politikai beállítottságáról beszél:
„Egy ismerősömtől tudom: Attila valahol találkozott Schweitzer Józseffel, az akkori politikai rendőrség főnökével.– Ön kommunista – mondotta Schweitzer.– Nem – válaszolt Attila.– De marxista.– Dehogy.– Akkor szociáldemokrata.– Nem, nem.– De inkább baloldali.– Inkább jobboldali – felelt Attila s ekkor már mindketten röhögtek.”
Egy adalék a „s még havi kétszáz sose telt” sorhoz:
„Szegő Juci, később Németh Andorné, mint gépírónő gyakran járt apámhoz. Attila belső baráti köréhez tartozott és vele többízben beszéltek róla. »Mi van vele?« – kérdezte apám. »Attila azt meséli, hogy így nyomorog, úgy nyomorog, de valójában havi 300 pengőt keres.« – felelte Szegő Juci.”
És egy érdekes gondolatmenet arról, hogy mi lett volna, ha József Attila élete teljesen másképp alakul:
„Egyik barátom egyszer megkérdezte tőlem: »Mit gondolsz, ha Attilát kétéves korában egy gazdag földbirtokos vagy gyáros – tudjuk már, voltak ilyesmik – örökbefogadja, mi történik? Hogyan alakult volna a sorsa? És ugyanazzá a nagy költővé vált volna?« Feltétlenül – feleltem. Költészetének tárgya nyilván más lett volna, a szegénység, a nyomor, talán még a népiség élménye nélkül. De költészetének lényege, rímtechnikája, képeiben és asszociációiban megnyilatkozó látásmódja majdnem ugyanaz lett volna. Az ő sajátos szemléletével írt volna külföldi utazásokról, bálokról, premierekről. Az is lehet, hogy mint több jómódú polgár, eljutott volna a szocializmusig, legalábbis lettek volna a nyomort kívülről ábrázoló, szociális érzelmű versei. Bizonyos, hogy neurózisa is – amely alkati volt – kissé eltérő formában, másféle vagy kisebb szenvedésekkel, kialakult volna. De talán nem öltött volna ilyen tragikus formát, azt hiszem, nehéz szociális helyzete adta meg a végső lökést neurózisa elhatalmasodásához. – Ha életben marad és meggyógyul, mit gondolsz, még nagyobb költő lehetett volna?– Ki tudja, nem hinném. – válaszoltam. De lehetett volna a költő mellett nagy gondolkodó is, erre megvolt benne a lehetőség, ha képes lett volna arra, hogy az érzelmi zűrzavart önmagában tisztázza. Nézetei közt sok volt a téves, de mind értékes csírából fakadtak, ha – érzelmi káosza miatt – néha ferdén fejlődtek is ki. Értelmi bizonyosság és érzelmi bizonytalanság kettőssége élt benne.”
A „mi lett volna, ha...” persze nem tudományos kérdés. De Kosztolányi Ádám egy másik írásában megmagyarázza, miért is lehet létjogosultsága: „szerintem az ilyen múltbeli feltételezések, ha meddőek is, nem érdektelenek, mint ahogy egy elvesztett sakkpartit is érdemes elemezni, hogy egy más lépésre hogyan alakult volna a játszma” (Kereszténység és antiszemitizmus).
A Néhány emlék József Attiláról azonban még így, cenzúrázva is jelentős visszaemlékezésnek bizonyult a kortársak szerint. Karinthy Frigyes fia, Ferenc levélben gratulált Ádámnak, aki válaszul ezt írta gyerekkori barátjának: „Cinikém, jólesett lapod. Azt hiszem sikerült megfognom József Attilát, nem a kötelező sémát mondtam róla. Hogy miért nem írok többet? Ezt sokan kérdezik tőlem, de a dolog nem ilyen egyszerű. Azok közé tartozom, akiknek valamilyen impulzus kell az íráshoz, meg kell szúrjanak, hogy valamit kiadjak magamból. És sok dologról egyszerűen nincs mondanivalóm, csak olyasmikről, amelyek fekszenek nekem.” (A levél a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.)
Kosztolányi Ádám nem írt sokat. Összegyűjtött írásainak gyűjteménye ezekben a napokban jelent meg Keserű nevetés címmel – benne a teljes, cenzúrázatlan visszaemlékezésével József Attilára, illetve a két korszakos költő, József Attila és Kosztolányi Dezső kapcsolatára.