Amikor a koncert végén a két szünet álló ovációja után harmadszor állt fel a varsói közönség, hogy a középerkély közepén ülő koszorús, születésnapos zeneszerzőt ünnepelje, kicsit elbizonytalanodtam, hogy ez vajon csak nálunk, magyaroknál nem szokás, esetleg nincsenek ennyire koszorús szerzőink, vagy én nem járok ilyen repieseményekre.

Tény, hogy nincs olyan élő zeneszerzőnk, mint a lengyeleknek a pénteken 85 éves Krzysztof Penderecki, aki egyrészt még mindig elképesztően produktív, másrészt

Nem mintha mondjuk Kurtág György más ligában játszana, csak hát ő sokkal visszavonultabb, a 90. születésnapja is jóval intimebb volt a Zeneakadémián.

Az, hogy valakit mennyire kultiválnak, nemcsak rajta, hanem a környezetén is múlik. Igaz, Penderecki a jelek szerint szereti a felhajtást: rengeteg interjút adott, még a LOT gépén, a fedélzeti magazinban is volt egy, és bár a politikát kerüli, szívesen beszél életéről, a gyerekkoráról és a munkájáról. A politika persze szeretné kisajátítani, de Penderecki ehhez egyszerűen túl nagy formátumú művész, és anyagilag sem szorul rá a rendszer kegyeire.

Pan profesor Penderecki, ahogy a koncerten emlegették, az elmúlt 30-40 év egyik legismertebb zeneszerzője. Operákat, szimfonikus műveket, egyházi, kamara- és filmzenét egyaránt írt. Világszerte óriási nimbusza van,

a létező összes zenei díjat megkapta (csak Grammyből ötöt), és sok egyéb mellett a Ragyogásban, az Ördögűzőben és a Twin Peaks tavaly bemutatott új évadában is az ő művei hallhatók.

A szervezők mindent megtettek, hogy a születésnap emlékezetes legyen. A pénteki monografikus születésnapi koncert volt a nyolcnapos Penderecki-fesztivál záróeseménye, de egyben az első közép-kelet-európai zenei fesztivál (EUFONIE) nyitóestje is. A két fesztivál vizuális elemei ezen az estén összeértek: kint a nemzeti opera neoklasszicista épületének oszlopsorát már piros-fehér nemzeti színekbe csomagolták, odabent, a színpad mögötti kék függönyre viszont egy vastag feketével kihúzott, citromsárga hátterű, kicsit Salvador Dali Penderecki-skiccét idéző, ironizáló portrégrafikát vetítettek.

A koncert egy körülbelül negyvenperces méltatással kezdődött. Felolvasták az államfő levelét, megszólalt a német nagykövet, egy államtitkár és a kultuszminiszter is. Ünnepi koncert ide, Penderecki oda, utóbbi felkonferálásakor

– Varsóban népszerűtlen a nacionalista kormánypárt –, magát a minisztert viszont illően megtapsolták. Érti a fene, hol húzódnak a varsói értelmiség ellenállásának határai, de tény, hogy egyik fesztivál se valósulhatott volna meg állami támogatás nélkül.

A kicsit kaotikusra sikerült estének, ahol ha jól számoltam, Krzysztof Penderecki négy díjat kapott, voltak vicces pillanatai. Például amikor (ismét hosszú méltatás után) átadták neki a közszolgálati Polskie Radio Gyémánt Mikrofon-díját, ám azt rögtön kikapta a kezéből egy öltönyös férfi, és eltűnt vele.

Volt díj, nincs díj

– reagált kedvesen Penderecki, aki amúgy is nagyon aranyos embernek tűnik, és ez volt az első megszólalása az estén, de nagyobb sikere volt vele, mint addig bárkinek. 

Nem sokkal később megint kapott egy díjat, amit szintén elvettek tőle, de Penderecki már résen volt és visszakérte, ezen pedig már az is visítva röhögött, aki addig megőrizte a komolyságát.

A koncertet két szünettel játszották, talán hogy az összes laudációra kellő figyelem jusson. Az első darab Penderecki második hegedűversenye, az Átváltozások (Metamorphosen) volt, amit a 90-es évek elején komponált a zseniális német hegedűművésznek, Anne-Sophie Mutternek. A szólista most is Mutter volt, és a program szerint

de aztán valamiért mégse így lett, és sajnos nem hallottam, ki lett a beugró dirigens. Mutter szerint ennek a hegedűversenynek az 1995-ös ősbemutatója segített neki túlélni a férje halálát, Penderecki meg (csoda)gyerekkora óta rajong Mutterért. Annyira jóban vannak, hogy a türkiz selyem fellépőruhából feketébe átvedlő hegedűművész a hangverseny folytatását Penderecki jobbján hallgatta. A másik oldalon Penderecki, felesége, Elzbieta ült, aki az egész fesztivált szervezte. A két nő a korkülönbség ellenére meglepően hasonlít egymásra.

Penderecki zenéjéről nagyon nehéz írni, pláne nekem, aki nem vagyok nagy zeneértő. A dallamos részek és az egészen különös hangzásvilágú, a tonalitás kereteit feszegető elégikus harmóniák váltakozása, a gyakran elkülönülő hangszercsoportok párbeszédének drámaisága, a zenét át-átszövő szakrális hangulat, a szóló hegedű és a zenekar tapintható kontrasztja, és az Anne-Sophie Mutterből áradó vibráló fegyelem és szenvedély mindvégig valami nagy változást meg vágyakozást vetített előre anélkül, hogy annak tárgyához közelebb sikerült volna jutni. Legalábbis nekem. Azt éreztem, hogy Penderecki azt akarja, hogy miközben hallgatom, magamon dolgozzak, legalább kicsit, de egy külsőségekben ennyire intenzív estén nekem ez sehogy se ment.

A szünet (és az újabb beszédek) után a három csellóra és zenekarra írt, 2001-es Concerto Grosso következett. A concerto grosso, a szólistacsoport és a zenekar közötti könnyed zenei adok-kapok barokk találmány, de a neve ellenére Penderecki műve inkább annak klasszikus változatára, a sinfonia concertantéra emlékeztet, ahol a szólisták a zenekar részeként is muzsikálnak.

ez a zene kifejezetten befelé forduló, a kromatikus alapja pedig legalább olyan messze van Corellitől és Bachtól, mint Mozarttól meg Beethoventől, akik a műfaj mesterei voltak. Úgy tűnt, hogy a három cselló mintha más-más karaktert próbálna megjeleníteni, de mire erre jobban oda tudtam volna figyelni, egy egészen fura kadenciával vége is volt.

Most tudtam meg egyébként, hogy mi Penderecki hobbija: a Balti-tenger melletti birtokán sövénylabirintusokat épít. Kettő is van már, és ha egyszer eléggé megnőnek a bokrok, állítólag pokoli nehéz lesz belőlük kitalálni. Hát, én kicsit a zenéjével éreztem így magam ezen az estén: néha nagyon tetszett, néha összezavart, de nemigen találtam hozzá a kulcsot.

Az utolsó darab a 2014-es Dies Illa volt, amihez a zenekar, három vegyeskórus és a három szólóénekes (szoprán, mezzo, basszus) mellett egy olyan hangszer is kell, amit még sosem láttam, és leginkább egy ledöntött és szétvert orgona hatalmas sípjaira hasonlított.

A Dies Illa Penderecki harmadik nekifutása a Harag napja-tematikának. Az első az 1967-es, Auschwitz áldozataira emlékező Dies iræ volt, majd jött az 1970-es gdanski zavargások áldozatainak emlékére írt 1984-es Lengyel Rekviem. Ez a gyászmise az első világháború kitörésének centenáriumára készült. A közönséggel szemben ülő 150 kórista láttán végig

amikor tényleg kieresztik a hangjukat, hiszen a latin gyászéneknél, ha elég hangos és szép, konkrétan nincs hatásosabb, erőteljesebb zene.

Főleg ha még az orgona is megszólal. Sajnos ebben hiába reménykedtem, mert a kórus nem durvult be, orgona meg egyáltalán nem is volt. Tényleg egészen addig azt hittem, hogy orgonasípokat látok, amíg egy zenész egy péklapátszerű porolóval püfölni nem kezdte a túlsó végüket, amitől olyan hangot adtak, mintha felhangolt, kiszáradt csörgőkígyók lennének. Szürreális élmény volt, de zeneileg nem igazán érintett meg.

A hangverseny végén hirtelen mindenkire rájött az adhatnék: a színpadon egyszerre keringett egy csomó csillogó ajándék öltönyös emberekkel, akikről senki se tudta, hogy kik, valamint a kötelező virágcsokrok és hatalmas kosaras virágkompozíciók a hozzájuk tartozó hoszteszekkel. Egy ponton a színpadra lesétáló Penderecki, aki ekkor már régóta zavartan hajlongott és biccentgetett, elunta az egészet és oldalt távozott. Ezzel aztán az este véget is ért.

A Concerto Grosso szólistái Frans Helmerson, Ivan Monighetti és Arto Noras voltak, Christoph Eschenbach vezényelt. A Dies Illa-t Leonard Slatkin vezényelte, Johanna Rusanen  (sz), Anna Radziejewska (m) és Nikolay Didenko (b) énekelt. Az Index látogatását az EUFONIE szervezője, a lengyel Nemzeti Kulturális Központ meghívása tette lehetővé.