Amikor ezt a mondatot leírom, a Spenót nevű zenekartól hallgatom a Nyolcvanas évek, Pt. 1 című számot Spotify-on, és úgy képzelem, hogy ennél nagyobb különbség nem is lehet a jelenkorunk és a között a pár hónap között, amikor a Fekete Lyuk nevű szórakozóhely a legendájához méltóan dübörgött a rendszerváltás környékén Budapest nyolcadik kerületében. Mert a Fekete Lyuknak tényleg gigászi a legendája, ahogy a névadó jelenséghez hasonlóan szippantott be mindenkit, aki máshogy csinált, érzett, gondolt, öltözködött, és mást képviselt, mint a puhuló diktatúra fősodra. Legendás zenekarok, legendás ruhák, legendás arcok, legendás stílusok, legendás számok, legendás koncertek, legenda, legenda, legenda.

2018-ban már nehéz is megérteni ezt az egészet, mert hiába tart évek óta egy hadjárat, hogy egyre több klub/kocsma legyen az enyészeté (Sirály, Gólya, Kuplung, stb), azért még mindig nem tartunk ott, hogy Budapesten csak egy helyre legyen érdemes bemenekülni a világ elől. A Fekete Lyuk viszont ilyen hely tudott lenni, és ez kétségtelenül olyan dolog, aminél ott lenni akár szervezőként, akár zenészként, akár egyszeri résztvevőként, hatalmas élmény lehetett. Sőt, legendás.

Ezt a legendát próbálja feldolgozni a Kiscelli Múzeum új kiállítóterében rendezett kiállítás, a Fekete Lyuk - A pokol tornáca. Underground Budapest '88-'94, és ez a legenda volt az, aminél többet meg szerettem volna tudni, amikor lesétáltam a múzeum pár fokkal érezhetően hűvösebb katakombájába. Magáról a Lyukról annyit hallottam és olvastam (akár az Index nagyképében is), hogy szerettem volna közelebb kerülni hozzá, látni és érezni valamit, valami kézzelfoghatót, valami olyasmit, amit nem adhat meg az, hogy fotókat és Youtube-videókat böngészek a neten. Nem mondanám, hogy kaptam bármi ilyesmit.

A Fekete Lyuk-kiállítás gerincét ugyanis interjúk és anekdoták adják, nagyjából 10-15 különböző tévén lehet nézni olyan emberek visszaemlékezéseit, mint Leskovics Gábor (Pál Utcai Fiúk), Szilágyi Zoé festő, Barcs Miklós, és még rengetegen, tényleg rengetegen mások. Hogy ők miről, és meddig beszélnek, azt sajnos csak akkor tudjuk meg, ha felvesszük a fülhallgatót, és türelmesen kivárjuk a végét. A téma viszont teljesen véletlenszerű lesz, Nagy Feró például arról is beszél, hogy ő kipróbálta a drogokat, de aztán nem élt velük, és szerinte a Fekete Lyukban maximum marihuánás cigarettákat szívtak az emberek, míg Bari Janó képzőművész a szórakozóhely belső terét festő és díszítő Dóka Attilára, azaz Jimmyre emlékezik, a QSS egyik tagja pedig arról sztorizik, hogy egyszer meghívtak egy angol zenekart fellépni, és azokat elvitte előtte az Orczy térre szatmári szilvapálinkát inni.

Borzasztóan sok a sztori és a kiállított tévé, óvatos becslés szerint is minimum 2 óra kellene ahhoz, hogy végignézzük őket, de mivel semmi támpont nincs, hogy melyikben miről beszélnek, csak annyi, hogy éppen ki az alany, elég nehéz válogatni. És akkor még nem is beszéltünk a három különböző, rossz minőségű koncertfelvételről, és egy komplett portréműsorról Nagy Gyula idén elhunyt tulajdonosról, továbbá egy színházi előadás felvételéről. Az az ember érzése, mintha egy interaktív online kiállítás nyersanyagát rakták volna ki fizikai formában a sziklapincében. De ez csak az egyik sutaság az egészben.

A másik az, hogy szinte mindenhonnan hiányoznak a leírások, a szövegek, hogy éppen mit látunk, vagy éppen miért. A nagy, reprókból összeállított fotótablók mellé jár kísérőszöveg, ami nagyjából felvázol egy-egy vezérfonalat, de nem sokat segít konkrét információkban. A legtöbbet Nagy Gyuláról és az épület történetéről tudjuk meg, bár az utóbbihoz egészen a tárlat feléig kell eljutni, és hirtelen akkora tematikus váltásnak tűnik, hogy azt hittem, egy másik kiállításba sétáltam át. Az egyik terem közepén áll egy vitrin több tucat kazettával és egy téglával a középpontban, de sem a kazettákról, sem arról a tégláról nem tudunk meg semmit. Külön termet kapott a Vágtázó Halottkémek, de nincsen semmilyen formában megmagyarázva, hogy miért, illetve ha valaki nincsen tisztában a VHK stílusával (a koncertfelvétel bömböltetése nem a legjobb támpont), akkor tanácstalanul állhatna az előtt, hogy miért vannak mindenféle sámándíszítések a teremben.

A kiállított fotók változó minőségűek, vannak, amik printben, és vannak, amik digitális fotókeretben jelennek meg. Dettre Gábor gruftikról szóló, A holnap érdeklődés hiányában elmarad című 1993-as, kulcsfontosságúnak tűnő dokumentumfilmjének vetítése élvezhetetlen, mert minden hang a projektorból jön, azt a cincogást pedig elnyomja egy távolabbi tévé (ráadásul érthetetlen módon amíg a film megy, addig a szemközti falra filmből kiszedett screenshotokat vetítenek). Az egyik legérdekesebb részt – törzsvendégek komplett ruhaszetteket adtak, hogy bemutassák a korabeli stílust – pedig kicsit nehéz értékelni, mert a próbababákat egy terem végébe rakták, ahol kitakarják egymást, körbejárni pedig nem lehet őket. A kiállításon egyetlen alaprajzot találtam a szórakozóhelyről, az is fejjel lefelé volt felragasztva.

Mindez azért annyira bosszantó, mert szuper lett volna, ha a Fekete Lyuk hagyatékát valahogy közelebb hozták volna azokhoz, akik semmilyen formában nem találkozhattak volna vele, és minden információt másodkézből szereztek. A Kiscelli Múzeum kiállítása viszont ugyanezt ismétli meg: végignézhetjük azt, ahogy mások emlékeznek rá. A legenda örökre legenda fog maradni.

És kár a kiállítás miatt is, mert azért vannak benne jó ötletek bőven. Maga a tárlat úgy indul, hogy egy leharcolt vécébe érkezünk meg, aminek a falára mi is felírhatunk bármit (a megnyitó utáni első nap már volt pár O1G a csempén). Itt van az egyik legszórakoztatóbb tabló is, ami a klub életét megörökítő besúgóról szól. A meg nem nevezett, akkor huszonéves nő részletesen taglalta a nyugat-német punkok csajozási szokásait, a tabló pedig azzal a megsemmisítő mondattal ér véget, hogy a besúgó már “külföldön él, és puszit küld mindenkinek.”

És hiába nincsenek különösebb kontextusba helyezve, ugyanennyire jó bármilyen helyzetben látni Király Tamás divattervezőről és munkásságáról képeket, amik harminc évvel később is legalább annyira ufószerűnek hatnak, mint amilyenek a haldokló szocializmusban lehettek. A kiállítás divatról szóló része messze a legerősebb az egészben – Nagy Ferónak például bombajól állt az ESCOM COMPUTER feliratú póló és az arany nyaklánc, de a hard rockos mezőny sem panaszkodhatott. Még akkor is, ha a tabló éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a korszakban és a Fekete Lyuk falai között a csináld magad szellemisége uralkodott, és mindenki magának gyártotta a ruhákat. Ezeket az állításokat mondjuk pont a kiállítás saját képanyaga cáfolja meg, mert volt azért pár rikító rövidnadrág és póló is a bulizókon.

A töméntelen mennyiségű videó- és képanyag azonban szinte befogadhatatlan, és túl széles a merítése is. Egyszerre próbál látleletet adni a korszak jellemző szubkultúráiból, emlékezni a klubra, a klub tulajdonosára, a klub fellépőire, a klub színházi programjaira, megszólaltatni olyanokat, akiknek személyes kötődésük van a helyhez, megemlékezni olyanokról, akiknek csak volt – ehhez biztos kéz kell, hogy a látogató ne vesszen el benne azonnal. Mert a Fekete Lyuk-kiállításban el lehet veszni, de nem biztos, hogy amikor felsétálunk a Kiscelli Múzeum földszintjére, akkor úgy érezzük, hogy érdemes volt.

A Fekete Lyuk. Underground Budapest '88-'94 című kiállítás 2019. június 23-ig látogatható a Kiscelli Múzeumban. További információk a múzeum honlapján.