Egymástól függetlenül két „névtelensége megőrzését kérő” művészettörténész - ilyen is van már 2019-ben - jelezte az Indexnek, hogy értékes freskóegyüttes semmisülhetett meg a Karmelita épületegyüttes felújítása során.  Feltételezésüket az épület belsejéről megjelent fényképsorozatra, pontosabban annak egyik darabjára alapozták, amely az egykori refektóriumhoz nagyon hasonló teret mutatott.

A miniszterelnök személyi sajtósa által elküldött fényképeket az egész magyar sajtó leközölte, és mi is ezzel illusztráltuk az Urbanista cikkét, amely az új Miniszterelnökséget bemutatta, mivel fotóst a biztonsági előírásokra hivatkozva nem engedtek az épületbe. Ezeken a képeken kívül az épület belsejéről más fotó mindeddig nem jelent meg.

Egyáltalán nem volt titok, hogy a Karmelita belsejét, pontosabban csak az egyik termét, a szerzetesek egykori refektóriumát értékes freskók díszítik. A refektóriumot ugyanis az épület utolsó használója, a Nemzeti Táncszínház stúdiószínpadként működtette, ahol kisebb előadásokat és oktatási programokat tartottak, így a freskós termet az elmúlt évtizedekben sokan láthatták.

Mégis zavarban voltunk, amikor az információt megkaptuk, mert a felújítás utáni fényképet nem tudtuk teljesen megfeleltetni az egykori refektóriumnak, hogy mást ne mondjunk, a földszint és az első emelet teljes magasságát elfoglaló terem ablaktalan volt, az új képeken viszont két kertre néző ablak is látszik. Más lényeges részletek viszont gyanúsan egyeztek, így a négy csehsüvegboltozat, a falpillérek a vállpárkányokkal, valamint a falfülkék. És persze a legszembetűnőbb különbség: a régi termet teljes egészében gazdag díszítőfestés borította, míg az új szoba képén a falak és a mennyezet hófehér.

Egész egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan felújítás során, ahol csak a belsőépítészre majdnem 4 milliárd forint jut, az egész projekt végösszege pedig 16 milliárd forint körül járhat, tehát ahol tényleg nem számít a pénz, az épület belsejének pont a műemléki szempontból legnagyobb értéke tűnjön el. Éppen ezért nyomozni kezdtünk, kérdéseket küldtünk a Miniszterelnökségnek, valamint a felújítást tervező Zoboki Gábor építészirodájának, de informálisan is érdeklődtünk a történteket ismerő személyektől, hogy valóban megtörtént-e, amit a képek alapján csak sejteni lehet.

És valóban. A Miniszterelnökség második megkeresésünkre ezt a választ adta: 

"A terem falképei a magyar késő barokk-klasszicista falképfestészet alkotásai közé tartoznak, amelyek restaurálható állapotban maradtak meg. A korábbi, 1957-58-ban és 1973-ban történt restauráláskor használt anyagok és festékek elöregedtek, színük elváltozott. A karmelita refektórium falképeit az épület jelenlegi helyreállítása során tisztították és konzerválták, ezt követően leragasztották, és elfedésével a terem egyszínű, fehér kifestést kapott – egyben biztosítva a műalkotások dokumentálását és megóvását az utókor számára."

Arra, hogy mindez kinek a döntése volt és mégis mivel indokolható egy ilyen jelentős freskóegyüttes eltakarása, már nem válaszoltak, mint ahogy arra sem, hogy egyeztettek-e erről az ICOMOS nemzetközi örökségvédelmi szervezettel. Nem ártott volna ezt megtenni, mivel a Karmelita komplexum a budapesti világörökség részét alkotja, ezért bármely elemének eltüntetése vagy megváltoztatása sértheti Magyarország nemzetközi szerződésbe foglalt vállalását az érték megőrzésére.

Korábban, a dunai oldalhoz tapasztott új erkély esetén is felmerült ez a szempont, de a szervezet ez ellen végül nem emelt kifogást. Valószínűleg egész más lett volna a helyzet, ha tudnak a freskók eltüntetéséről, ez ugyanis merőben szokatlan, és az épület értékeit nyilvánvalóan károsító beavatkozás. A felújítást jegyző Zoboki iroda a Miniszterelnökséghez utasított minket, de annyit megjegyeztek, hogy "a kolostor kormányülés-termének belsőépítészeti kialakítását nem a ZDA-Zoboki Építésziroda végezte".

A miért és a kinek a döntése kérdésekre végül nem sikerült választ adnunk, egyik forrásunk így kérdezett vissza: „szerinted egy felújításnál, ahol négy miniszteri biztos sürgölődik, ahol a belsőépítész teamet háromszor cserélték, és ahol több fontosember járkál, mint ahány munkás, meg lehet egyáltalán mondani, hogy mit ki döntött el?”

Az örökségvédelmi hatóság szakemberei állítólag sokáig ellenezték a lépést, és nekik köszönhető, hogy a freskókat olyan módon tüntették el, hogy ez egyszer a jövőben még helyrehozható lesz: teljes restaurálást kaptak, aztán egy üvegszálas vászonréteget tettek rájuk, majd erre került rá a fehér festés. Az új fotókon felbukkanó két ablak pedig két korábbi, befalazott nyílás kibontása, igaz, emiatt nem kellett volna a freskókat eltüntetni, mert azon a helyen egyáltalán nem volt festés.

A freskókat történetük során egyszer már nagyon súlyosan károsodott állapotból sikerült visszahozni, mivel a második világháborút ez az épület is megsínylette. A magyar műemlékvédelem eredményeit bemutató, 1960-ban megjelent kiadványban Entz Géza, az egyik legnagyobb magyar művészettörténész a freskókat hazánkban egyedülállónak minősíti:

A budai karmelita rendház ebédlőtermének finom színhatású, copf-stílusú, hazánkban egyedülálló díszítő festése, súlyos sérülései ellenére is, megmenthető volt (1958-1959).

Sikerült hozzájutnunk néhány fényképhez, amelyek körülbelül tíz évvel ezelőtt készültek a teremről, és részleteiben is megörökítették a freskókat, érdemes megcsodálni, hogy mi minden került a mázolás alá:

A freskók (pontosabban száraz vakolatra festett szekkók) 1786 nyarán készülhettek, amikor a feloszlatott karmelita szerzetesrend egykori kolostorát II. József rendeletére világi célokra átalakították. A refektóriumból kaszinó, vagyis mulatóhely lett, és pont ez teszi a festést különlegessé, mert barokk egyházi freskóegyüttes viszonylag sok maradt fenn az ország területén, ilyen városi típusú, világi célú dekorációból viszont jóval kevesebb készült. A festés nagyobb része látszatarchitektúrát imitált kazettás díszítésű kupolákkal a boltmezőkben és korinthoszi pillérpárokkal az oldalfalakon, a falfülkékben antikizáló vázák álltak, az északi végfal felső részére pedig gazdag, indás növényi ornamentika került.

A legérdekesebbek a boltvállakra festett monokróm portrémedaillonok voltak, minden bizonnyal jeles ókori személyiségek, uralkodók és tudósok arcképeivel. A hat medaillonban többek között Sába királynője (4-es kép), Dávid vagy Salamon király (5-ös kép) és talán Arisztotelész vagy más ókori filozófus (6-os kép) portréja volt felfedezhető. A helyzet különös iróniája, hogy pont ezek a klasszikus erényeket megjelenítő uralkodó- és tudósportrék tették volna a termet különösképpen alkalmassá arra, hogy a kormányülések helyszíne legyen, még ha a festés eredetileg nem is ezzel a céllal készült.