A bikarodeó régebbi hagyomány, mint a kalocsai hímzés, és valamivel macsóbb is. Helyszíni tudósítás Arizonából, a fegyveres férfiak, sivatagi naplementék és cowboykalapok hazájából.
„A szárazság miatt verhetik simán Kaliforniát is naplementében” – gondoltam magamban, miközben a biciklitároló mellett ülve húztam egyet a biztonsági okokból papírzacskóba tekert, 3,5 decis mexikói kukoricasörömből. Ha valamit nem lehet megunni Arizonában, az a sivatagi naplemente. Egyszerűen muszáj tátott szájjal bámulni, amikor a Phoenixet beborító végtelen kék eget szinte szikrázó rózsaszínre és narancssárgára festik az alacsonyan beeső napsugarak.
Ráadásul itt aztán tényleg vadnyugati vidéken járunk, a csörgőkígyók, az utcán is nyílt fegyverviselés és a szigorú tekintetű indiánok földjén. Ha kicsit is kijjebb megyünk a négymilliós város központjából, akkor már az se lenne életszerűtlen, ha valamelyik ötméteres kaktusz mögül hirtelen előlovagolna John Wayne, hogy megigazítsa a kalapját, és megosszon valami bölcsességet bátorságról, becsületről, a háttérben a naplemente extra súlyával nyomatékosítva.
A belvárosi biciklitároló mögül viszont csak egy segwayes egyetemi rendőr gurult elő váratlanul, az iránt érdeklődve, hogy mit iszom. „Semmit, biztos úr, semmit” – próbáltam a valóságot akaratom irányába hajlítani, és egy gyors „hát itt van a kuka” felkiáltással meg is semmisítve a bűnjelet.
„Itt dohányozni is tilos, ez még a campus” – folytatta a hatalom képviselője még mindig a segwayt markolva. „De nincs itt senki, három lépésre meg ott a járda. Az előbb meg még egy egész csoport lány cigizhetett itt” – kockáztattam némi érvelést is. „Oké, haver, de akkor is állj csak a járdára, ez a szabály” – felelte ellentmondást nem tűrően, ezért kiálltam a járdára, ő pedig elsegwayezett a naplementébe.
Paff! Totál elrontotta a naplementémet. Ott álltam a járdán, sokkos állapotban, megalázott és sárba tiport, sértett férfiként. Alig fogtam fel, hogy a yard kidobatta a sörömet, és még ugráltat is, közben a csajoknak bezzeg mindent lehet. Az szóra sem érdemes. Koppány és Vazul vére szinte forrt az ereimben, de nem sírtam, meg semmi ilyesmi.
Tán csak nem az én bűnöm, hogy férfinak születtem? Ha női rucikba bújnék, felcsapnék egy kis rúzst, illegetném magam, és idiótán vihorásznék, akkor megkapnám az egyenlő elbánást? Talán még többet is! Persze tudom, nem ő tehet róla, hanem a politikai korrektség terrorjának és a liberális vallásnak az undorító szimbiózisa: az elviselhetetlen elnyomás férfigyűlölők által kitalált ördögi szabályrendszere.
Manapság erről beszélni se lehet, de ha bilincsben visznek el az őrjöngő egyetemi professzorhordák, akkor is ki kell mondanom:
itt valami nem stimmelt. Nagyon nem stimmelt.
A mi csoportunk gürizik, mint az állat, fenntartja a családját, megbirkózik a vezetői felelősséggel, alig jogosult néhány adókedvezményre, és ez a hála?
Gyakorlatilag Atlaszként tartom a társadalmat a vállamon, az élősködő csajok meg közben röhögnek a markukba. Persze nyilván az én hibám, hogy egy ilyen globális probléma csak akkor foglalkoztat, amikor engem ér igazságtalanság, de most legalább ráébredtem.
És még ezek akarnak egyenlőek lenni. Hát hogyan is lehetne egyenlő a nő a férfival, amikor a nő nő, a férfi meg férfi? Ha teljesen egyenlőek lennének, akkor férfiaknak hívnánk őket. Ráadásul először talán fel kéne nőniük a feladathoz, ha férfias pozíciókra ácsingóznak. Csak egy példa, de egyes betiltott kutatások szerint a kopaszodás hatszor fájdalmasabb, mint a gyerekszülés, mégse hallotok minket folyton nyivákolni, hogy jujujujujj, de nagy dolog. Mert férfiak vagyunk. Sőt, FÉRFIAK. Ott rontottuk el, amikor az elsőt kiengedtük a konyhából.
Mindez egy pillanat alatt futott át az agyamon, majd ott helyben el is határoztam, hogy a hétvégén fehér heteró férfitársaim társaságában fogok jellegzetesen fehér heteró férfimulatságon részt venni. Ha mi nem tartunk össze ezekben az utolsó időkben, akkor csak magunkra vethetünk.
Az ötlet fantasztikusnak tűnt, az első gond viszont rögtön ott jött, hogy a külvárosokkal együtt négymilliós Phoenixben nem is olyan egyszerű megtalálni a legjellegzetesebb programot, amit a mi csoportunk igazán szerethet:
Azt a versenyt már ismertem, ahol nevetségesen nagy motorokat raknak traktorokra, és az iszonyú hangos és büdös volt, szóval a Monster Jam kevésbé jöhetett szóba. Arizona pedig hiába a legigazibb cowboyvidék, a csípőből tüzelés iránti vágyamat csökkentette, amikor nemrég egy fickó a közeli Walmartban csak meg akarta igazítani a gatyájába csúszó stukkerét, de ellőtte mindkét heréjét, a golyó meg végül a bokája felett jött ki, mint azt a helyszínelő tűzoltó mesélte.
A bikarodeó viszont szintén abszolút macsó, régebbi hagyomány, mint nálunk a kalocsai hímzés, ráadásul a dühöngő bikák és az elnyomott férfiak párhuzama nem is lehetne tökéletesebb, tehát ideális választásnak tűnt.
A rodeót az Arizona Coyotes hokicsapatának stadionjában tartották Glendale-ben, rögtön a Cardinals NFL-csapat stadionja mellett. Ahol viszont pont a Monster Jam kezdődött, szóval igazi redneck Mekkába, az ismert univerzum akkori legjíííhább zónájába érkezhetett az ember, legalább húszezer keményvonalas érintett társaságába.
Annyiban könnyű volt eligazodni, hogy a rodeóra tényleg kizárólag cowboynak öltözött formák jöttek, jellemzően idősödő párként, de sokan egész cowboycsaládként. A cowboykalap is annyira alap volt, hogy még a kisegítő minirakodók targoncásai is bepréselték valahogy magukat kalappal együtt a fülkébe, ami már igazán erős elkötelezettséget mutatott.
A veszkócsizma viszont kifejezetten kényelmetlen viseletnek tűnt a ló nélküli közlekedés idején, januárban is 20 fokban. De erről mindenki meggyőzött, hogy nem az, egy igazi cowgirl például úgy szabja a lábára ezt a lábbelit, hogy dupla zoknit vesz fel, hajszárítóval felhevíti a bőrt, aztán hagyja visszadermedni a lábára. Mondanom sem kell, hogy a férfiak persze meg tudják oldani ezt is vegytiszta akaraterőből.
Saccra nyolcezren jöttek a rodeóra, és kezdésnek a PBR (Professional Bull Riders) hosszú felvezetővideója alatt – arról szólt, hogy lényegében mindenki igazi cowboy, aki nem kifejezetten bűnöző, még én is – bőven volt idő megtudni, hogy mik a főbb hírek a rodeóvilágban.
Nos, az esemény különösen feszültnek ígérkezett, egyrészt mivel múlt héten halt meg Denverben a világ egyik legjobb rodeósa. A 25 éves Mason Lowe-t a legutóbbi rodeón mellkason taposta egy 600 kilós bika, és hamar bele is halt a szívsérüléseibe.
Másrészt a tavalyi versenyen Phoenixben egy bika esett olyan szerencsétlenül, hogy széttörte a lábát, és el kellett altatni. Amitől szintén mindenki teljesen kiborult. A gazdája az érzelmi kötődésen kívül például azért is, mert egy jobb rodeós bika értéke forintban százmillió körüli.
Ezek a bikák nem sima húsmarhák, direkt tenyésztik a lehető legagresszívabb szülőktől. Elméletileg doppingtesztelik is az állatokat, de mivel nincs olyan rengeteg tenyésztőfarm, arra nem jöttem rá, hogy mi érdeke lenne a szövetségnek bárkit is lebuktatnia mondjuk szteroidokkal.
A bikák itt nem attól lesznek totál bepörögve, mert a tehenek genderelméletet tanulhatnak. Arra külön minden bikát edzeni kell, hogy a lehető legnagyobbakat rúgja minden irányba. Ez részben természetes ösztön, az ökör is simán megrúghat bárkit. De alapvetően a rodeós bikáknak azzal jelzik, hogy azonnali rugdalózóidő következik, hogy egy kötelet kötnek a hasukra, a hátsó lábaik elé, de az intim részektől bőven távolabb. Amíg rajtuk van, addig rugdosnak is erősen.
Alapjáraton a rodeós bikákért nem is aggódnék, ez a kötél maximum csikizheti őket, és a tenyésztett állatok császáraiként ránézésre nagyobb luxusban élnek, mint a legtöbb európai versenyló. A versenyzőkön jellemzően volt sarkantyú, de nagyon lekerekített, és egyébként sem tűnt úgy, hogy bármire tudták volna használni.
A videó után imádkoztunk Lowe-ért, aztán a versenyzők és a bikák testi épségéért, lement némi petárdázás, a himnusz, a versenyzők bemutatása, és már ugráltak is a bikák, nyakukban a cowboyokkal.
A szabályok egyszerűek: rá kell ülni egy bikára, és rajtamaradni nyolc másodpercig. A bika ezt megpróbálja megakadályozni. De ha nem próbálja elég jól, akkor másik állaton kell próbálkoznia a versenyzőnek. A zsoké egy kézzel foghat csak egy kötelet, nagyjából a bika vállainál. A másik kezével egyensúlyoz, nem érhet hozzá se a bikához, se kötélhez. Ha sikerül a 8 másodperc, akkor a cowboyok pontokat kapnak aszerint, hogy a bika mennyire kiszámíthatatlanul ugrált, és hogy milyen stílusosan maradtak rajta.
Az első sorban érezni lehetett, ahogy dübög a föld a 6-700 kilós állatok alatt, és végig kellett izgulni, mert ha megvan a nyolc másodperc, akkor sem mindegy, hogy milyen pózban zúg le a bikáról a versenyző. Általában vállra estek, de elég sokan fejre, ami még bukósisakkal együtt sem lehetett kellemes élmény.
Ami még kevésbé lehet kellemes élmény, ha az ember a nyakába kap két deci bikanyálat és taknyot. Az izgatott bikák ugyanis a fejüket is rázzák erősen, ezért néha egész komoly csomagok érkeztek a nézőtérre is. Először azt hittem, hogy udvariatlanság lehúzni a fejemet, hogy a mögöttem lévők kapják a nedveket, de mellettem Helena megnyugtatott, hogy nem.
Helena az egyik versenyző, a háromszoros világbajnok brazil Silvano Alves kilencéves kislánya volt, általában nem jár apuval turnézni, de most eljött a nagy versenyre, az édesanyja viszont otthon maradt Texasban. Úgyhogy izgultunk apuért is, hogy ne sérüljön meg. Illetve a szintén versenyző nagybácsikkal és keresztapával együtt még öt brazil cowboyért, szóval kellett figyelni rendesen. Cserébe a nem rokon rodeósok alatt Helena igyekezett oldani a feszültséget, és nagyobb mennyiségű kopp-kopp viccel szórakoztatott.
A közönségnél a legnagyobb sztárnak egy vidám kis fickó, a gondolom, a neve miatt is népszerű Chase Outlaw (chase - hajszolni, outlaw - törvényenkívüli) számított Arkansasból. Egyébként igazságtalan lenne pont őt kiemelni, mert a rodeózás általánosan a 180 cm alattiak sportjának tűnt.
Könnyen el tudom képzelni azt is, hogy egy-egy bikának is lehetett rajongótábora, némelyik ugyanis a cowboy földhöz vágása után prüszkölve és bólogatva tett egy erődemonstrációnak is beillő tiszteletkört, mint egy NFL-játékos touchdown után.
Nagyon súlyos sérülés most talán nem is volt, egy fickónak törhetett el a keze még a szűk karámban, amikor rá akart ülni az állatra, egy másikat meg párszor megtaposott egy bika, de ő is ki tudott vánszorogni a saját lábán. Ennyi benne van, a rodeósok elég sok pénz reményében vállalják, hogy hülyére törik magukat. Ha valaki egy évben párszor bejut a legjobb ötbe egy nagy versenyen, simán megkereshet 100 ezer dollárt (28 millió forintot). Nagyobb verseny meg szinte hetente van.
Az igazi durvulás a félidőben jött, ahol a Miniature Bull Riding keretében
nyolcéveseket ültettek 100-200 kilós bikaborjúkra.
Ők nem halálra ítélt gyerekek voltak, és nem is az árváknak kellett így megkeresniük az ellátást. Csak annyiban a szabályozás áldozatai, hogy errefelé a szülők beleegyezhetnek, hogy esetleg egy bikaborjú kicsit megtapossa a gyerekük lágyabb részeit, netán simán átrúgja a csarnokon.
Rémisztő volt nézni is, hogy ezek a kiskölykök azért zakóznak óriásiakat, hogy engem szórakoztassanak. Még pontosabban, hogy pár kiöregedett cowboy tulaj zsebét tömjék. A körülöttem ülők nem értették, hogy mi a gond, szerintük inkább cuki volt az egész, és hát maguk a gyerekek is akarják a rodeót.
Nem akartam vitatkozni azzal, hogy én nyolcévesen önkéntes lettem volna az első világháborúban, mert tetszettek a lövészárkok és a gázálarc is. Esetleg gladiátor. De rodeózni még lehet, hogy akkor is elmentem volna, ha valaki elmagyarázza, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne begyűjtenem 20-30 erős agyrázkódást 10 éves korom előtt. Mindenesetre itt elvileg van világranglista már négyéves kortól, az agyrázkódásokat pedig sokan még most se tartják különösebben veszélyes dolognak.
A borjúk persze kisebbeket rúgnak. És csakúgy, mint a nagyoknál, amint valaki leesik, három csikósforma fickó rögtön eltereli az állatot, és egy borjút még akár kézzel is el lehet rángatni. Ez ettől még nem műlovaglás, az egyik gyerek keze itt is beszorult a kötele alá, kicsit cipelte is a borjú, de szerencsére nem lépett rá.
Tavalyi gyerekrodeó Texasból, súlyos sérülés nélkül.
A gyerekeknek és gyermekibb lelkületűeknek eleve ott volt Flint, a rodeóbohócok élő legendája. Flint Rasmussen matek–töri szakos gimnáziumi tanárból lett rodeóbohóc 20 éve. Ez valójában teljes értékű bohócságot jelent, a konferansziéval kettesben ők viszik a műsort, amikor épp nem repkednek a cowboyok. Flint egy szívroham után, 50 évesen is őrült jól táncolt, élvezhető stand-upot nyomott, és értékelhetően rögtönzött több mint 3 órán keresztül, mondhatni jelentős hozzáadott értéke volt a szórakoztatásban.
Flint is gratulál a nagyot lovagoló kanadai rodeósnak.
Én ezzel együtt kicsit meguntam már a harmadik órára, az öreg Flint is teljesen leizzadt, és a rodeósok is mind leamortizálták magukat, továbbjutottak vagy kipipálták mindkettőt. Teljesült a küldetés, együtt mulathattam elnyomott férfitársaimmal, bár azt azért utána se éreztem különösebben, hogy akkora ágaskodó cövek lennék, mint az első emberünk, a Férfiasság maga. De azért a gyerekrodeóig jó volt, ilyesmit mi is csinálhatnánk gyakrabban. Már csak azért is, mert ez az egész mellékesen egy büdös nagy pénzgyár. Hiszen a minőségi rodeóhoz mindenünk meglehet:
A szilaj rodeósokat persze talán be lehetne csomagolni eggyel jobban is, hogy ne menjenek ilyen sűrűn tropára. De amikor majd esetleg végre kirakjuk a Red Bull Air Race-t a lakott területek környékéről, akkor az országban keletkező, férfias szórakoztatóipari űrt könnyedén betölthetnénk a lényegesen olcsóbb rodeóval.
A szerkesztő megjegyzése: figyelem, a cikk egyes szakaszai ún. iróniát tartalmaznak.
(Borítókép: PBR – Unleash The Beast bikarodeó verseny Arizónában. Fotó: Olivia Richard)