Évtizedekig egyszerre volt a feleségek felesége, a Juliskák Juliskája és a Szeptember végén jóslatát beteljesítő, a nemzet által megvetett hűtlen özvegy. Szendrey Júlia regényes élete jobban foglalkoztatta kortársait és sokáig az utókort is, mint egy-két megjelent verse.
A Kortárs Kiadó most Gyimesi Emese sajtó alá rendezésében, kísérőtanulmányával és jegyzeteivel adta közre Szendrey Júlia jelenleg fellelhető összes lírai szövegét. A „ma született 150 éves költőről„ Margócsy István és Szilágyi Márton irodalomtörténész beszélgetett Gyimesi Emesével a könyv bemutatóján.
A most megjelent kötet első részét egy Szendrey által összeállított kéziratos versgyűjtemény adja, amelyet minden bizonnyal megjelenésre szánt: a költemények alá feljegyezte a versírás dátumát, helyét, a publikált versek esetében a megjelenés helyét – előkészítve ezzel egy későbbi sajtó alá rendezést. A legkorábbi vers 1854-es, és ezzel rögtön darabokra hullik egy évszázados mítosz, a Petőfivel való házassága alatt verseket írogató, férjét majmoló Júlia mítosza.
Petőfi hatása áttételesebb módon érvényesült. Az önfelépítésben és az irodalmi érvényesülésben (is) zseniális férjtől Szendrey elsősorban azt tanulhatta el, hogyan alakítható tudatos módon egy költői pálya. Bár saját korában is létezett és a köztudatot máig meghatározza a természet vadvirága, meg a koldusbot és a függetlenség hívószavakból felépített Petőfi-brand, Margócsy István Petőfi és az irodalmi gépezet című tanulmányából kiderül, hogy a költő hét év alatt addig példa nélküli karriert futott be rendkívül tudatosan tervezett és szervezett, intenzív irodalmi jelenlétének köszönhetően. A modern irodalmi gépezetet, az irodalmi ipart saját szolgálatába állította, így nemcsak hogy elkerülte a koldusbotot, hanem ő volt az első magyar író, aki meg tudott élni kizárólag írásainak jövedelméből.
Petőfi folyamatos, sokszor szándékosan provokatív jelenlétével érte el, hogy a személye és a versei iránti kereslet újratermelődjön, akár tőle származó, akár róla szóló írások vagy hírek tükrében. Júlia irodalmi indulása szintén ennek a koncepciónak köszönhető. 1847-ben Petőfiné naplója címen a jóbarát Jókai az Életképekben több részletet közölt Júlia leánykori és koltói naplójából, ezzel a szerkesztői ajánlással: „jogot érzünk azon reményre, miszerint rövid év alatt költő barátunk hölgyének nevében oly csillagát fogjuk látni a szépirodalomnak, mely még az övére is fényt vetend.”
1847. (Erdőd) Tegnap ismét kaptam Sándoromtól levelet, melyben többek közt azt mondja, hogy ő már most csak nekem kíván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez másképp van, én nem így érezek. Én csak, mióta te szeretsz, kívánok tündökölni, vágynám a legjelesebb lenni világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém, én bírom e hölgy örök szerelmét!” (részlet Petőfiné naplójából)
Petőfi a naplórészletek megjelentetésével az újdonsült házaspár szerelmi kapcsolatának történetét rakta ki a korszakban szokatlan módon rajongói elé, és fotót csak azért nem posztoltak az életesemény mellé, mert az technikailag egyelőre lehetetlen volt. Júlia számára viszont ez az irodalmi belépő inkább botrányos lett, semmint sikeres, ez a fajta kitárulkozás egy nőtől normaszegésként hatott. „Ott kezdi írói pályáját, hol tulajdonképpen végeznie kellett volna – életírójának"– idézi Gyimesi Emese a kritikus Gyulai Pált. Mindenesetre Sándor és Júlia voltak az 1840-es évek végének irodalmi celebpárja, a kölcsönös hírverés vérprofi mesterei. Ha lett volna ideje a magyar romantikának kitermelni egy Mr. és Mrs. Shelley-t, minden bizonnyal Petőfiék lettek volna azok.
A „petőfis” tudatosság mindenesetre érzékelhető az említett kéziratos versgyűjtemény összeállításában. A nyitóversnek szánt, gyermekeiről szóló Három rózsabimbó a témaválasztásban tökéletesen illeszkedik a kor nőkkel, nőírókkal szemben támasztott elvárásaihoz, így a befogadtatás garanciája (lehetett volna). Szendrey nem minden szövegét szánta a nyilvánosságnak. Az a nyolcvanöt vers és verstöredék, ami a modern összkiadás második részében szerepel, részben háztartási cetliken, a mosónőnek átadott fejkötők, gallérok és zsebkendők, a varrónőtől rendelt dunnacihák és lepedők listáján maradt fenn. Úgy látszik, Szendrey számára nem elvont dolog volt a versírás, hanem a hétköznapi élet rutinjába illeszkedő.
Amikor 1857-ben közzétette első versét, már hét éve élt új házasságában Horvát Árpáddal, a köztiszteletben álló egyetemi tanárral. A Petőfi keresésével eltöltött zaklatott és magányos időszak után a látszólagos biztonság évei következtek, mialatt Júlia a családon belüli erőszak számos formáját elszenvedte – ráadásként pedig a közvélemény intenzív gyűlölete is sújtotta, amiért a közmegítélés szerint túl korán elhajította az özvegyi fátylat.
Így nem meglepő, ha az anyai szeretet mellett leggyakoribb verstémája a halál(várás), és a szenvedéllyel teli, intenzív szellemi és a vegetatív hétköznapi lét szembeállítása. „Nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!”– írta naplójában már tizennyolc évesen.
Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől! […]
Mért nem ez a sorsom?
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?
Csillagként lefutni,
Napként hanyatlani,
Ég boltozatárul:
Ekképen elhalni,
Életből kimúlni,
Pályazáradékúl!
– írta hét évvel később, a Bach-korszak (és a nem igazán jól sikerült második házasság) sötétjében a Miért van így című versében.
Írásai, versei 1857 után folyamatosan jelentek meg, ebben segítette, hogy mindkét férje révén sok irodalmárt ismert, jól helyezte el verseit. A neve is érdekessé tette, ahogy Szilágyi Márton mondta, benne volt a celebfaktor – amit ki is használtak a szerkesztők. Amikor Vahot Imre a lapjában közölte Zoltán fiamhoz című versét, lábjegyzetben felhívta rá a figyelmet, hogy itt Petőfi fiáról van szó, és aki a verset írja, az Petőfi egykori felesége. Bár 1858-ban megjelent, fiainak ajánlott Andersen-fordításokat leszámítva nem jelent meg önálló kötete, az 1860-as évekre elismert költőnő lett, kilépett az egykori múzsaszerepből. „Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi szinvonalra emelkednek”– írta róla a magyar költőnők történetét összefoglaló korabeli antológia.
Júlia 1867-ben költözött el férjétől, amivel újra közbotrányt okozott. A közvélemény szemében második házasságának tervezett felbontása ugyanolyan felháborító volt, mint annak idején a megkötése, miközben Júlia indítékai senkit nem érdekeltek. Ekkor már súlyos beteg volt, méhráktól szenvedett, és egy év múlva abban a Zerge utcai szobában halt meg, amelybe később Krúdy költözött.
S lesz temető a szív, hol nyugszik
Annyi szép és ifjú halott,
Kiket az élet csak gyilkolni,
De feledni nem tudott.
Holttesteiken ott élődnek
- S gyötrelminket ez neveli -
Az emlékezet telhetetlen
Szüntelen éhes férgei.” (Sötét óra)
Halála előtt pár nappal versei kiadási jogait az őt ápoló Tóth Józsefre bízta, akinek a felesége akart lenni. A nála tíz évvel fiatalabb Tóth hivatalnok volt a kultuszminisztériumban, állítólag Petőfi Zoltán barátjaként került kapcsolatba Júliával. Ő Júlia halála után folytatta a versgyűjtemény sajtó alá rendezését, majd a hagyaték évtizedekre eltűnt a Tóth-családban, csak az 1920-as években fedezte fel újra Mikes Lajos. Mikes ugyan a Júliának követelt „teljes revízió” jegyében kiadta naplóját, leveleit és halálos ágyán tett vallomását, de a szépirodalmi művek kéziratait nem dolgozta fel, így ezek felfedezésük után azonnal feledésbe merültek. A kéziratgyűjtemény egyes darabjait ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára és a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára őrzi.
Szendrey Júlia szétszórt, csak részben ismerhető életműve nem keltett hiányérzetet, az emberek szívesebben merültek el közügynek tekintett magánéletében. Ő lett a többszörös normaszegő nő jelképe a régi Magyarországon, aztán az idők változásával az excentrikus, emancipált nő szimbóluma, a „magyar George Sand”, akinek „az ereiben nem folyt szilvalé", aki Ady szerint belehajszolta férjét a forradalomba – olvasható Gyimesi Emese egy korábbi tanulmányában.
Szendrey Júlia most kötetbe gyűjtött összes verséből kirajzolódik a magyar női irodalom egyik első, saját jogán fontos figurája, „egy ma született 150 éves költő” életműve, ahogy az irodalomtörténészek emlegették. Akire legjellemzőbb talán az 1850-es évek Boldog szomorú dala, a Bár merre nézek:
Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. -
Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!
(Szendrey Júlia összes verse. Sajtó alá rendezte, a kísérőtanulmányt, a jegyzeteket és az életrajzot írta: Gyimesi Emese. Kortárs Kiadó, 2018.)
A Szendrey Júlia-kutatáshoz kapcsolódó tudományos-ismeretterjesztő blogot itt olvashatja.
(Borítókép: Wikipédia)