Legalább száz éve nem vásárolt olyan értékes festményt a Szépművészeti Múzeum, mint tavaly december 6-án, amikor Christie's aukciósház árverésén megvették Anthony van Dyck flamand festő Mária angol hercegnőről festett portréjét. A hírt február közepéig titokban tartották, hogy most egy kamarakiállításon mutassák meg a szerzeményt a közönségnek a Michelangelo-teremben.
Az elmúlt években már hozzászokhattunk ahhoz, hogy a magyar állam nagyértékű műtárgyakat vásárol, bár korábban ez évtizedekig egyáltalán nem volt bevett gyakorlat. A van Dyck azonban tényleg kiemelkedő: 5,86 millió fontba, vagyis körülbelül 2,1 milliárd forintba került. Nem az árverés során szaladt meg ennyire az ár, az aukciósház előzetesen 5-8 millió fontra becsülte a kép értékét, vagyis még azt lehet mondani, hogy a magyar állam ahhoz képest egész olcsón jutott hozzá.
A vásárlás nemzetközi rangját jelzi, hogy ez volt a hetedik a régi mesterek 2018-as aukciós értékesítéseinek ár alapján felállított világrangsorában. Ha az elmúlt évek magyar műtárgyvásárlásait nézzük, nem ez a rekorder, de azért benne van a topban:
Ha beillesztjük a fenti listába a van Dyck-ot, feltűnhet egy lényeges különbség: a mostani vételnek nincs semmilyen magyar vonatkozása. Ez igazán különös, magyarázatra szoruló fejlemény. Mert a Munkácsy-trilógia vagy a Seuso-kincs esetében egyértelmű volt a műtárgyak hazahozatalára és itthon tartására irányuló szándék, de még a Tizianónál is egy olyan képről van szó, ami hazánkban bukkant fel, és a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán szerepelt letétként.
De mi közünk Stuart Mária hercegnő portréjához?
Van Dyck kora legnagyobb portréfestője volt, Rubens műhelyében és Itáliában tanult, az 1630-as években költözött Károly király meghívására Angliába, ahol szinte minden évben megfestette a házaspár és a gyerekek arcképeit - hol külön-külön, hol együtt, intim hangulatú, a család összetartását, egymás iránti szeretetét érzékeny eszközökkel visszaadó, elegáns portrékon. Mária hercegnő sem először állt modellt neki, van Dyck bizonyos értelemben szinte a család részének számított.
1641 nyarát Henrietta Mária angol királyné gyermekeivel együtt az oatlandsi palotában töltötte. Ezt a pazar, soktornyos ház a Tudor és a Stuart királyok egyik kedvenc tartózkodóhelye volt, de a királyné nem nyaralni húzódott vissza vidékre, hanem hogy nagyobb biztonságban legyen. Anglia a polgárháború küszöbén állt, Londonban pestis tombolt, férje, I. Károly Skóciába ment, hogy szövetségeseket toborozzon a készülő összecsapásra a Parlamenttel. A katolikus, francia királyné borzasztó népszerűtlen volt a protestáns Angliában, egyre többen követelték a perbe fogását államellenes összeesküvés vádjával. A polgárháború első lövése még nem dördült el, de már ott vibrált a levegőben a készülő vihar, amikor a Stuartok udvari festője, Anthony van Dyck valamikor ezekben a hónapokban megfestette Mária, a Princess Royal, vagyis a királyi hercegnő arcképét.
A budapesti festményen egy fiatal hölgy látható korallszínű, a szakértők szerint vélhetően ezüsttel átszőtt brokátselyem öltözékben, amelynek szegélyét és fűzőbetétjét ezüsthímzés díszíti, gallérját és ujját pedig csipkedísz. A ruhát ezüstszalagok és egy mellre tűzött gyémántbross egészíti ki, a hercegnő nyakában és hajában gyöngysor látható.
Nehéz dolga van a mai nézőnek, ha megpróbálja belőni ennek a díszes, felnőtt ruhát viselő kis hölgynek a korát. A pirosítóval élénkített, kirúzsozott száj ellenére a vonások gyermekiek, de arra talán kevesen tippelnének, hogy
egy kilencéves kislányt látnak. És arra még kevesebben, hogy a bal kezén észrevehető gyűrű azt jelzi, férjezett "asszonnyal" állunk szemben.
A kamarakiállításon a közvetlen családtagokat ábrázoló metszetek és van Dyck egy fiatalkori műve mellett hasonló királyi gyermekportrék közé helyezték Mária arcképét, hogy lássuk, nem egyedi esetről van szó: a barokk művészetben a portréfestészet sajátos válfaját képezték a kis felnőttként ábrázolt uralkodói gyerekek arcképei. (Van Dyck mellett a műfaj legnagyobb mestere a spanyol Habsburg csemetéket megörökítő Velazquez volt.) És azért is jó, hogy ott van az új szerzemény mellett a gyűjtemény többi hasonló darabja, hogy világossá váljon, mennyire középszerű művek ezek a van Dyckhoz képest.
A festmény minősége magáért beszél: ez egyértelműen főmű, nemcsak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében, hanem a világ bármelyik nagy múzeumában az lenne. Az állapota is tökéletes, bárhol is töltötte az elmúlt évszázadokat - erre még visszatérünk -, az nagyon védett hely lehetett, mert nem látszik rajta jelentősebb restaurálás nyoma. Nagyon ritka, hogy ilyen rangú képek manapság kikerüljenek a műtárgypiacra, és még ritkább, hogy európai állami múzeum tudja őket megvenni, mivel többnyire inkább közel-keleti, kínai vagy japán gyűjtőkhöz kerülnek. (Ez történt a legutóbb a vitatott hitelességű Leonardo-művel, a Salvator Mundival, amit 2017-ben vett meg a szaúdi trónörökös, és azóta nem látta senki.)
A Szépművészeti Múzeum azonban mindig is sajátos helyzetben volt a nagy nyugat-európai múzeumokhoz képest, mert nem egy dinasztikus gyűjteményből nőtt ki, mint a Louvre, a Prado, az Ermitázs vagy az Uffizi, hanem a magyar történelem kevésbé szerencsés alakulása folytán "csak" az Esterházy hercegek szerényebb kollekciójából. Az igazán rangos főművek csekélyebb száma a dualizmus időszakában arra ösztökélte a magyar államot, hogy megpróbálja vásárlásokkal felzárkóztatni a Szépművészetit a vetélytársakhoz. (Ebből időnként csúnya politikai botrány is keletkezett, leginkább emlékezetes módon Pulszky Károly igazgató itáliai vásárlásaiból.) Az első világháború utáni szűkösebb viszonyok között erre már nem nagyon volt lehetőség, a második világháború után pedig szándék sem. A van Dyck portré megvásárlása a Christies's aukcióján egy újabb, sokadik nekigyürkőzés a történelmi lemaradás behozására, és erre ráadásul egy olyan időszakban kerül sor, amikor az már csak nagyon drágán tehető meg. A múzeumnak természetesen nem volt saját forrása a vásárlásra, a kép megszerzéséhez eseti kormánydöntés kellett. Magyarország mindenesetre új szereplőként jelentkezett be a nemzetközi műtárgypiac legfelső régióiba, ahol nyilván érdeklődve figyelik, hogy egyszeri, különleges esetről van-e szó, vagy ez a jelenlét rendszeressé válik.
De honnan került most elő ez a portré? A festmény előtörténete meglehetősen hézagos. A Christie's aukciós oldalán csak annyit árultak el, hogy magángyűjteményből származik, és korábban kétszer szerepelt árverésen. 1989-ben vette meg a mostani, ismeretlen tulajdonos ugyancsak a Christie'snél, előtte 1976. december 15-én a Sotheby's árverésén bukkant fel, az akkori eladó egy bizonyos J. Gadney, a vevő bizonyos McInnes volt - és ennyi, valójában semmi többet nem tudunk, bár nyilvánvaló, hogy a múzeumnak meg kell próbálnia minél többet feltárni az alkotás múltjából. A The Art Newspapernek a Christie's egyik igazgatóhelyettese még annyit elárult, hogy amikor 1989-ben eladták, a festmény az Európai Unión kívülre került, ezért sem okozott gondot a brit műtárgykiviteli engedély beszerzése (ez ugyanis csak a több mint 50 éve Nagy-Britanniában őrzött, rendkívüli műalkotásokat védi).
A mostani vásárlást nemzetközi szinten is jelentős eseménnyé teszi, hogy ez a kép valójában a homályból került elő: sosem volt eddig múzeumban, sőt időszaki kiállításon sem, mindig csak kevés szerencsés kiválasztott láthatta.
Az viszont nem kérdés, hogy eredeti, a festő összes művét tartalmazó 2004-es monográfia "kitűnő minőségűnek" mondja. A képnek két másik változata is ismert, a hágai brit követségen őrzött festmény egyértelműen egy stúdiómásolat, a windsori Királyi Gyűjteményben található példányt viszont sokáig - ameddig a mi képünket alaposabban meg nem nézhették a művészettörténészek - van Dyck által festett eredetinek gondolták. Ma már viszont arról a példányról azt írja a Royal Collection, hogy kevésbé spontán módon megfestett, és hogy közvetlenül élő modell után csak az elsődleges változat készült - vagyis a budapesti. (Érdekes módon ugyancsak 2018 decemberében a Sotheby's is eladott egy majdnem ugyanilyen festményt, de azon Mária narancssárga ruhát visel kék szalagokkal. A kép minősége jóval gyengébb, az értékkülönbséget mutatja, hogy csak 790 ezer fontért kelt el.)
A kis Máriáról annyit tudunk, hogy akaratos, rátarti, türelmetlen kislány volt, külsőre és természetét tekintve is az apjára ütött. 1641 tavaszán, május 2-án adták hozzá Vilmos orániai herceghez, a holland helytartó fiához, klasszikus dinasztikus frigy keretében. A 15 éves herceg személyesen is eljött Londonba a ceremóniára, és pontosan úgy számolt be a menyasszonyról otthon maradt szüleinek, mintha felnőtt nőnek látta volna:
Habár kezdetben nagyon ünnepélyesek voltunk egymással, most már oldottabban viselkedünk; sokkal gyönyörűbbnek találom, mint a festményen. Nagyon szeretem, és azt hiszem, ő is szeret engem.
Azért az ilyen házasságokat akkoriban sem hálták el, a korabeli forrásokból tudjuk, hogy a két gyereket ruhástul egymás mellé fektették, a kislány apjának felügyelete alatt váltottak több puszit, majd Vilmost kikísérték a hálószobából. Mária a házassági szerződés szerint még három évig otthon maradhatott volna a szülei mellett.
Mária nevelőnőjének leveléből, amit a holland követnek augusztusban írt, tudjuk, hogy van Dyck nyáron két festményt készített a kis hercegnőről - egyet a tinédzser férjnek, egyet pedig a hágai anyósnak, habár a festő alig tudott velük foglalkozni, mert végig beteg volt, de azt ígérte, hogy nyolc napon belül befejezi őket. Egészen biztos, hogy e két festmény egyike a budapesti portré, és a kapkodás jele a kislány háta mögött látható vízszintes szürke sáv, ami bizonyára valami dekoráció, vagy mellvéd lett volna, de már nem volt idő megfesteni. Nagyon valószínű, hogy a van Dyck által legalább részben saját kezűleg, élő modell után festett budapesti arckép - amelyen Mária nemcsak a jegygyűrűjét viseli, hanem a mellére tűzött brosst is Vilmostól kapta - magának a hercegnek volt szánva.
Vilmosnak azonban nem kellett három évig a festményt nézegetni gyermekfelesége helyett: 1642 elejére a királyi család, és különösen a királyné helyzete Angliában tarthatatlanná vált. Mária Hollandiába küldését előrehozták, és kényszerből az édesanyja is vele tartott, a király elkísérte őket Doverig. Február 16-án sírva búcsúztak el egymástól a kikötőben, Mária apja nadrágjába kapaszkodott, és alig akart felszállni a hajóra. Károly fel-alá járkált a parti sziklákon, amíg a lányát és a feleségét szállító flotta el nem tűnt a láthatáron, és közben a kalapjával integetett. Sosem látta őket viszont, rá a vérpad várt, Máriára pedig rövid és boldogtalan élet egy idegen országban.
Van Dyck akkor már halott volt, december 9-én hunyt el Londonban. A festménye minden bizonnyal az Orániai-ház magángyűjteményébe került, de hogy onnan milyen út vezetett a Szépművészeti Múzeum Michelangelo-terméig, az valószínűleg sosem fog kiderülni.
A cikk elkészítéséhez nyújtott szakmai segítséget köszönjük Tátrai Júliának, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára vezetőjének.
(Borítókép: A Szépművészeti Múzeum birtokába került Van Dyck-festmény (b) a múzeumban tartott sajtótájékoztatón 2019. február 19-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)