Egy fiatal kémikus Prágában beleszeret egy francia nevelőnőbe. Az 1848-1849-es szabadságharc ikonikus alakja megszakít minden kapcsolatot az internálásban és a vádak ellenében mellette évtizedekig kitartó feleségével. Képzelje, mindkét mondat Görgei Artúrról és feleségéről, Adéle Aubouin-ról szól.
A Magyar Nemzeti Múzeumban Görgei felesége és más asszonysorsok a ’48-as forradalom forgatagában címmel M. Lovas Krisztina és Hermann Róbert történészek beszélgettek nőnapon a francia kisasszonyból lett katonafeleségről, meg a forradalmárok és katonák mögött álló, néha mégis sok szálat mozgató nőkről.
A Görgei Artúr kapcsán 170 éve tartó árulásvita közismert, de azt kevesen tudják, hogy a szabadságharc legnagyobb tábornokának magánélete legalább olyan viharos volt, mint nyilvános megítélése. A történet főszereplője a francia feleség, Adéle Aubouin, aki 1822-ben született Elzászban. Az elszegényedett vasgyáros korán elárvult lánya nevelőnőnek állt, Prágában az egyetemen oktató Josef Redtenbacher kémiaprofesszor családját tanította németre és franciára, amikor megismerkedett a professzor kedvencével, a katonatisztből kémikussá lett Görgei Artúrral. A fiatal vegyész 30 éves volt, élete nagyobb részét a hadseregben töltötte.
A száműzetésben és a szerelmet felváltó érzelmi kisemmizettségben leélt évtizedek után Adéle emlékiratában még mindig fel tudta idézni a kezdeti vonzalmat, amit a férfi iránt érzett:
Egész személyiségét fellépésének rendkívüli szerénysége jellemezte, amely igen disztingvált benyomást gyakorolt ugyan, de anélkül, hogy a szemlélő, már első látásra valami rendkívüli impressziót nyerhetett volna róla. Csak a további társalgás folyamán, amelynek csakhamar urává lett, […] és csak amikor a pápaszeme mögül elővillanó kék szemének meleg, kedves, mégis éles tekintete érte az embert, amikor szellemes diszkusszióját hallotta az ember, amely akárhányszor gúnyos éllel és meglepően erős kritikával villogott: csak akkor és apránként kapta a hallgató azt a benyomást, hogy egy ritka érdekes, rendkívüli férfiúval van dolga.
Görgeiné fiának tollba mondott gondolatait Hermann Róbert A tábornok neje – Görgei Artúr felesége című tanulmányában is idézi. A távolságtartó ismerkedést 1848 januárjában egy gyors eljegyzés zárta, mert Adéle tanítványa férjhez ment, így a francia kisasszony hazakészülődött.
…volt alkalmam Adélt közelből kiismerni és megszeretni. Anélkül, hogy belőle valamit neki elárultam volna, magamban elvégeztem, hogy ha ő érzelmeimet viszonozza s én a Szepességen megkeresek annyit, a mennyi szükséges a megélhetéshez – egy év múlva elveszem. […] számba vévén egyrészt, mindkettőnknek mily kevésre van szükségünk […], Adélnek azt az ajánlatot tettem, hogy ha eléggé szeret, hát kövessen Toporcra. S ő beleegyezett
– írta Görgei egyik unokatestvérének.
Az 1848. márciusi prágai esküvő után a pár a forradalmi Bécsen át a felvidéki Toporcra, Görgei családi birtokára utazott. Egyáltalán nem volt még biztos, hogy a férj a katonai pályát választja, először tudományos állást próbált szerezni, de ahogy a politikai helyzet romlott, világossá vált, hogy tiszti előéletével a szerveződő honvédségben van a helye, és 1848 júniusában kinevezték a Győrben szerveződő honvédzászlóalj századosává.
Görgeiné sorsa ezután a katonafeleségeké, várva várt hírek, ritkán cserélt levelek, futó találkozások. Adéle próbált férje közelében lenni, követte a hadtestét, amennyire lehetett. Emlékirata szerint nem maradt Toporcon, feljött Pestre, ahová Görgei többször felutazott Szolnokról, hogy találkozzanak. A téli hadjáratban Adéle Görgei után ment a Felvidékre. Lőcsén háborús bálba is eljutott, ahol olcsó selyemből ruhát rögtönzött vérbeli katona-asszonyhoz illően, mert ahogy önmagát jellemezte: „biz a tábornoknak nemigen lett volna oka elkérkedni felesége pompás eleganciájával.” Az események ismét elsodorták férje mellől, akivel csak 1849 májusában, Buda bevétele után találkozott ismét. Ekkor lehetett az a nagyon rövid korszak, amikor Adéle megmártózhatott hősként ünnepelt férje dicsőségében: bárhová mentek, éljenző tömeg fogadta őket. Görgei állítólag folyamatosan arra intette őt (feleslegesen), hogy „minden körülmények között viselkedjen és öltözködjön a legnagyobb egyszerűséggel”.
Három hónappal később, a világosi fegyverletétel után kétségek és közutálat között együtt várták, hogy mi lesz a sorsa az osztrák csapatok helyett az oroszok előtt kapituláló Görgeinek. Az orosz cár közbenjárására végül kegyelmet kapott Ferenc Józseftől, de száműzték családjával együtt a karintiai Klagenfurtba.
Egy meteorszerűen ragyogó és meteorszerűen lebukott kurta dicsőség után így költöztünk mint hazátlan idegenek egy idegen és ismeretlen országba, idegen és ismeretlen emberek közé
– írja Görgeiné emlékiratában.
A Klagenfurtban, majd Viktringben rendőri felügyelet alatt eltöltött csaknem húsz év alatt Görgeiéknek két gyereke született: 1850-ben Berta, 1855-ben Kornél. Adéle hűségesen kitartott a nehéz időkben a férj mellett, akivel ténylegesen csak ekkor, a száműzetés alatt élt hosszabb ideig együtt. 1854-ben ezt írta férje öccsének, Görgei Istvánnak, akinek második feleségével Artúrnak később viszonya lett:
[A hatóságoknak írt levelében] egyszerűen elmondja a maga helyzetét s azt kéri, hogy vagy bocsássák szabadon, vagy gondoskodjanak valamely módon megélhetéséről. A levél maga, valamint minden ami még eddig Arthur tollából kikerült, méltóságteljes. Más hang talán hasznosabb lett volna — mondhatnák sokan: de a mi jelszavunk: mindenek felett a becsület.
Rájuk nehezedő nyomás folyamatosan emészthette fel az idegeket és a kapcsolatukat. Kételyek között, időnként felcsapó ön- és szinte folyamatos közvádban, pénztelenségben éltek egészen az 1867-es kiegyezkedésig, amikor Adéle kilobbizta Andrássynál és Deáknál, hogy hazaköltözhessenek. Magyarországon azonban Görgeiék körül továbbra is fagyos maradt a levegő. Az egykori tábornok, hadügyminiszter, pár napig Magyarország teljhatalmú vezére az 1870-es években az erdélyi vasútépítéseken dolgozott munkafelügyelőként.
A család által Etelkára magyarosított Adéle ide már nem követte a férjét, hanem 1876-ban a toporci rokonsághoz költözött, és soha többé nem élt együtt Görgeivel. Eleinte még leveleztek, végül minden kapcsolat megszűnt köztük, Görgei az asszony 1900-as temetésére sem ment el. Adéle majdnem százhúsz éve olyan sírkő alatt nyugszik, amelyre nem tudták helyesen felvésni a nevét.
A korabeli nyilvánosság nem ismerte a háttérben zajló eseményeket. "Hogy mi volt a válás oka, nem tudni, azt mondják, hogy Görgei azért vált meg családjától, mert teljesen egyedül, elzárkózva akart élni” – írta Adéle halálakor a Pesti Napló.
Hermann Róbert azt mondja, a gyerekek körüli vita miatt szakadtak szét a szálak – nemcsak férj és feleség, de az apa és a gyerekei között is. Adéle a gyerekek mellé állt a családi ütközetekben, és Görgei sokszor úgy érzete, alulmarad a csatákban. Ekkora vereséget utoljára Hodrusbányánál szenvedett, írta egyszer valamelyik barátjának.
Kornél és Berta sem találták a helyüket, mindkét gyerek élete végső soron sikertelen lett. Görgei az iskolai csúfolódásoknak, zaklatásoknak kitett fiát magára hagyta. Kornél az egyetemet nem fejezte be, a századfordulón is a mamahotelben lakott. Anyja halála után soha meg nem adott kölcsönökből, kegydíjból élt. Amikor 1933-ban egy közkórházban meghalt, „semmi sem maradt utána, csak egy viseltes ruha.”
Berta, akinek emlékkönyvébe Arany János is írt, a bálok kedvencéből a világosi kastély úrnője lett Bohus László feleségeként. De hamarosan elvált – kiváltva ezzel apja rosszallását. Férjhez ment a dúsgazdagnak mondott cseh Bubna grófhoz, és Londonba költöztek, ahol a pénznek hamarosan vége lett. Még apja halála előtt visszatért Magyarországra, de senkitől nem sikerült pénzt szereznie, és egy kis alsó-ausztriai faluba, Gumpoldskirchenbe költözött. A szobáért csak takarítással tudott fizetni. Görgei megítélése ebben az időben már javult, és Berta az apjára hivatkozva próbált megélhetést biztosítani magának. Kérésére gyűjtést indított számára Az Est, kegydíjat utalt neki gróf Tisza István, majd gróf Bethlen István miniszterelnök, Gömbös Gyula pedig saját pénzből fizette a betegségekkel viaskodó idős asszony egyik kúráját.
Amikor halála előtt nem sokkal Illés Endre felkereste a leomló hajú bálszépére csak romjaiban emlékeztető, nyolcvanon túli nőt, az „rögtön panaszolni kezdte kivetettségét, sanyarú napjait, egész életét. Néhány perc alatt régi, nagy intrikák, örvénylő pletykák árnyalakjaival népesítette be a szobát: keresztnevükön, becenevükön szólította az ide-oda lebbenő árnyakat — röpködött a sok Réli, Pőre meg az a szemtelen osztrák zabigyerek, Gambelli Klára (Görgey klagenfurti éveinek emléke), akit bezzeg kiházasított az apja, de őt, az édeslányát, éhezni hagyta, a leveleire nem is felelt, de hogyan is felelhetett volna, hiszen a visegrádi boszorkányok, Réli és Pőre, elsikkasztották a leveleit. Hogy kik ők? Szégyen, szégyen, szégyen! Az apja, a hős, elszerette saját édes öccsének a feleségét, és ezzel a szajhával élt. Ezzel a Rélivel. De ő is megbűnhődött, mert az állhatatlan vénember Rélit is csalta, azzal a vad kancával, Pőrével, és a szelíd, ártatlan báránykával, Lenkével. Az anyját a lányaival!”
Valóban, „a klágenfurti évek emlékét” Görgei később örökbe fogadta, amin nyilván nem tette túl magát sem a felesége, sem a törvényes házasságból született gyerekei. A Réliként emlegetett asszony Görgei István felesége, Dedinszky Aurélia, a visegrádi villa tulajdonosa, akivel Görgei Artúrnak nemcsak a rossznyelvek, hanem a történészek szerint is viszonya volt. A szelíd, ártatlan, „széles körben ismert és tisztelt” Lenke, akit mindenki Görgei hűséges gondozójaként ismert, két évvel a tábornok halála után öngyilkos lett. A Dunába vetette magát, miután évekig depresszióba esve és félig vakon rendezgette a hátrahagyott iratokat a visegrádi villában.
A Görgeit még 1912-ben meglátogató Móricz Zsigmond váratlanul beleshetett a katona lelki bugyraiba (nem hiába tervezett róla darabot írni):
– Az apám! – kiáltott fel égő szemekkel, belerekedve rekedt hangjának legmélyebb dühével, – az nem volt ember! Az egy lump volt... Az anyám!... Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: Anyám! És láttam őt az égben...
Némán és megdöbbenve égtem.
– Tábornok úr, mondtam, önnek fiatal felesége volt.
A tábornok könnyes indulattal rivallt:
– Az nem tartozik ide... Az nem számított... Arról ne beszéljünk! Az semmise volt!”
Azon, hogy Görgei a harctéren áruló volt-e vagy zseni, évtizedekig elvitatkoztak politikusok és történészek, bűnbakkereső hazafiak. Családi viszonyainak szövete ugyanolyan bonyolult: vajon a közéleti nyomás tette tönkre, vagy kizárólag az édesanyjához kötődő, érzelmileg sérült férfi volt, aki romba döntött minden vele kapcsolatba kerülő nőt?
(Borítókép: Görgei felesége, Adele Aubouin és lányuk, Berta egy korabeli metszeten a Magyar Nemzeti Múzeum Az ismeretlen Görgei című kiállításán. Fotó: Bődey János / INDEX. A kiállítás 2019. június 23-ig látogatható.)