Él egy legenda arról, hogy a zalai Liszó környéki erdő egy amerikai őslakos indián otthona. Van, aki szerint tény, más soha nem hallott róla. Helyben jártunk utána.
Zalaiként jól tudjuk, hogy a mi megyénkben minden meg annak ellenkezője is megtörténhet, de amikor a költő Szálinger Balázs nagyjából egy éve arról mesélt a szerkesztőség zalai tagjainak, hogy egy amerikai őslakos indián él a Liszó és Pogányszentpéter között fekvő Sági-erdőben, felkaptuk a fejünket. Sokáig semmi nyomunk nem volt, végül egy évvel később, a Mi Vidékünk zalai kiruccanásakor találtunk kézzelfogható bizonyítékokat. Vagy valami hasonlót.
Az indiánról Szálingeren kívül a Wikipédia Zalaapáti-hátra vonatkozó szócikke is beszélt, ezért először őket kerestük, hogy megtudjuk, kitől származik a nyugalmunkat megzavaró mondat.
A Wikipédia válasza azonban inkább csak tovább mélyítette a liszói rejtélyt. Szerintük ugyanis álhírrel állunk szemben:
Külső, objektív hiteles források alapján ez az információ nem támasztható alá, ezért a kérdéses mondatot eltávolítottuk a cikkből. A szerkesztés egy ZápolcAIM néven regisztrált szerkesztőtől érkezett, gyakorlatilag ebben a hoax elhelyezésben ki is merült a wikipédiás tevékenysége.
A szócikkben tehát azóta nincs nyoma az indiánnak. Az akkor forrásként megjelölt Zalaerdő Zrt. telefonos megkeresésünkre azt válaszolta, hogy nem hallottak semmit az amerikai őslakosról. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a helyszínen kutatunk tovább.
Liszó nagyjából négyszáz lelkes falu, legtöbben nyugdíjasok. A kocsmában a nagyon kedves pultoslányon kívül hárman-négyen üldögéltek az Auróra- és a Shabby Blues Band-plakátok között. „Jó napot! Mit tudnak a liszói indiánról?” – csaptunk a dödöllébe rögtön, vállalva esendő városi kívülállóságunkat. Fejrázó válaszok érkeztek.
Kovács Ferenc, liszói lakos tőlünk hallott először az indiánról.
Huszonöt éve dolgozom kinn az erdőn, de soha nem is hallottam róla, nem is találkoztam vele. Nem falubeli volt, az biztos, mert akkor tudnánk róla
– magyarázta. De a legenda meg különc ember szókapcsolatról Kovács Ferencnek rögtön Vargovics József, a Fa Ede néven publikáló nyolcvannégy éves költő jutott eszébe:
„Itt lakott Liszóban, tősgyökeres liszói volt. Gyerekkoromban együtt gulyáskodtam vele kint Ságban, meg itt a faluban is, teheneket hajtottunk. Nem kellett kutya, annyiféleképpen tudott ugatni. Akkor már ő úgy volt, hogy hangyát evett, meg csak tejterméket, gumicsizmában elfutott Pátróig minden reggel, kicsit lükött volt, de olyan verseket írt, hogy Pesten az egyetemen is volt olyan cikke, amit tanulmányoztak. Most Kanizsán él, de minden éven el szokott még jönni, mert a szülei itt vannak a temetőben, és olyankor be szokott jönni a kocsmába. Nagyon érdekes ember, jókora vastag könyvet lehetne róla írni. Fantasztikus ember Fa Ede, Vargovics József. Ha valakire büszke lehet a falu, az ő.”
A kocsmában ücsörgő többi vendég is hozzátett ezt-azt, kinek mi jutott eszébe a legendákról, furcsa jöttmentekről, meg arról, vajon ki lehet az indián. De igazán konkrétat senki nem tudott. „Voltak itt olyanok, egy-két ember, aki itt kóválygott, nem volt háza, pincéket törtek fel, meg ott aludtak, vagy kinn az erdőn vagy akárhol egy-két napig.”
Már mentünk volna tovább, amikor felbukkant egy fiatal erdész srác. Neki nem kellett bemutatni a liszói indiánt.
Persze hogy hallottam róla. Van egy levél is tőle”
– szinte hasítottak Novák Roland szavai a jó zalai levegőben, én pedig kezdtem megnyugodni, nem hiába rángattam el a stábot Liszóra.
Roland erdész a Liszó melletti, nagyjából hétszáz hektáros Sági Vadaskertben. Azt meséli, nagyjából tíz éve kerítették körbe a gímszarvassal, dámszarvassal és vaddisznóval teli területet, és szerinte talán ez a kerítés lehetett a szálka az indián szemében, ami miatt elkezdett jeleket hagyni, üzenni. Másfél éve azonban nem jelentkezett, azóta csönd van. Korábban a vadaskert egyik kapujára akasztotta befőttes gumival a jeleit: nyakláncot, álomcsapdát, tollat és azt a képeslapot, amelyet úgy írt alá, hogy
Üdvözlettel: Looks at the Moon (Egy indián Liszó erdejeinek sűrűjéből).”
De az idézet alapján a magát az észak-amerikai iskolához soroló indiánnal az erdész sem találkozott soha. Az erdőben nem lakhat, arról tudna – mondta, hozzátéve: talán egy természetvédő próbál az indiános vonallal kicsit feldobva tiltakozni a vadaskert ellen.
A nyomokon fellelkesedve átmentünk az erdő túloldalán fekvő és már Somogy megyéhez tartozó Pogányszentpéterbe (a megyehatár-átlépés kis meghasonlást okozott mindenkiben, mégiscsak egy zalai projektben vagyunk, de ennyivel tartoztunk az oknyomozó újságírásnak). Itt találkoztunk olyannal, aki olvasta ugyan a Wikipédia szócikkét, de indiánt ő sem tapasztalt a környéken.
„Most ez a bennszülött akkor turista?” – kérdezte a liszói terepmunka után az indiános sztorit figyelmünkbe ajánló Szálinger Balázs.
Odajárkált valaki indiánnak lenni? Ez olyan, mint az Abigél, hogy sosem lehet tudni, ki volt, és a végén az, akire senki nem gondolt.
Maga ZápolcAIM, a Wikipédia-szerző lenne tehát Looks at the Moon? Egy internetet használó, de inkognitóját szigorúan őrző erdei indián akart magáról hírt adni egy Wikipédia-szócikken keresztül? Állást foglalni nemigen szeretnénk, mindenesetre tény, hogy ZápolcAIM a regisztrációjakor semmilyen elérhetőséget nem adott meg. Mindössze két napig, 2016. szeptember 4. és 6. között volt jelen a Wikipédián, tíz apró, Liszóra, a szomszédos Pogányszentpéterre és a Zalaapáti-hátra vonatkozó szerkesztéssel. Ráadásul a neve egy Liszóhoz közeli helyre, a 248 méter magas Zápolca-tetőre utal.
Szálinger Balázs Keszthelyen született, Alsópáhokon nőtt fel. Zala megyéről passiót, Becsvölgyéről darabot írt, évekig szerkesztette a Hévíz című folyóiratot, és gyűjti a zalai legendákat. Vagy azok találják meg őt.
Egyik barátjával, a szintén zalai Bödőcs Tiborral helyi vonatkozású Youtube-videókkal szórakoztatják egymást, vagy éppen fenyőháromszögeket keresgélnek a megyetérképen. Amikor utóbbira rátalált Surd, Belezna és Nemespátró körül, Somogy és Zala határán, akkor merő zalai passzióból a Wikipédián a környékbeli falvakra is rákeresett. Elmondása szerint így talált rá a liszói indiánra.
Ugyanakkor lassan emelkedik egy, a nyomozásra buzdító költőre mutató ujj is. Mert milyen Ady és Petőfi önkultusz- és legendaépítését idéző ötlet: álnéven bejegyzést írni, leveleket elhelyezgetni, hírét kelteni egy indiánnak, aztán majd színdarabot írni róla. Hiszen ő maga is bevallotta, hogy a történet azonnal beindította a fantáziáját. „Az indián az bennszülött, itt meg a liszóiak azok, és hozzájuk érkezik valaki kívülről. És hát Zalában a bennszülöttizmusnak van egy éle, hogy az idegenekkel hogyan viselkedünk, és amikor egy indián jön oda, az elképesztő.”
Olvasóinkra bízzuk a „Ki lehet a liszói indián?” kérdésre adott választ. Tény, hogy a korábbi elzártsága miatt néprajzilag nagyon egységes Zalában – főleg Göcsejben – sosem kellett a szomszédba (Vasba? Somogyba? soha, soha, soha!) menni egy jó kis legendáért. Ahogy a költő mondja:
Szükség volt Liszón egy legendára. Egyszerűen van egy kereslet, egy igény, és ennek meg kell születnie. Egy madár megrezzenti a faágat, és úgy vannak a fénytörések, hogy ebből lesz egy legenda. És ehhez mindenki hozzáteszi a magáét.
Egyébként Zala az elzártsága miatt abszolút alkalmas arra, hogy ilyen fura emberek, fura történetek, legendák szülessenek.
Vagy csak szavazzon: