Munkácson kétféle időszámítás van: az ukránok a hivatalos kijevi, a magyarok a budapesti óra szerint élnek. Helyben ugyan jó az együttélés, de az ukrán politika magyar szeparatizmussal riogat, pedig a határon túli közösség lélekszáma rohamosan csökken. Milyen most Kárpátalján magyarnak lenni? Az idehaza legkevésbé ismert magyar kisebbségi csoport helyzetébe nyújt betekintést az Indexen bemutatott dokumentumfilm.
Zámborszki Ákos rendező és Galán Angéla filmje:
Vagy asszimilálódtok, vagy elutaztok
– ez a nyelvtörvény és az ukrán politika üzenete a magyarok felé az ungvári magyar egyetemi docens szerint. „Dicsőség Ukrajnának!” – emeli vodkáját a vereckei emlékműnél a férfi, akit Galán Angéla riporter a homályba vesző történelemről faggat. A magyar iskola osztálytermében a gyerekek azt bogozzák, ki hányféle: „Anyukám, apukám román, testvérem ukrán, mamukám magyar. Én akármi.” A szülők többsége már külföldön dolgozik, otthon egyre inkább csak az öregek maradnak.
Kárpátalján rohamosan fogy a magyar lakosság, aki még otthon van, jórészt már az is menne. A határon túli magyarság kapcsán sokszor emlegetett és ezért elcsépelt retorikai fogás a „megmaradás” kérdése, Ukrajnában azonban ez a probléma megkerülhetetlen: a sokat emlegetett 150 ezres szám már rég fikció, 15 év alatt 15 százalékkal csökkent a magukat magyarnak vallók aránya, és ebben azok is benne vannak, akik már Magyarországon vagy éppen Nyugat-Európában dolgoznak.
Akik elmennek, az én életemből hiányoznak. Kicsit olyan, mintha meghaltak volna, hiába tudom, hogy jó helyen vannak
– mondja a főiskolai tanár a mellette kalocsai mintás blúzban ballagó riporternek a Szomszédaink, a magyarok: Kárpátalja című dokumentumfilmben. A most az Indexen teljes terjedelmében látható 50 perces film egy sorozat negyedik darabja. Zámborszki Ákos és Galán Angéla korábban a felvidéki, az erdélyi és a vajdasági magyarságról forgatott, érzékenyen vizsgálva a vagy-vagy helyzeteknél jóval bonyolultabb valós, kettős vagy számszakilag meghatározhatatlan identitásokat.
A szűkös időben igyekeztek a kisebbségi viszonyok több rétegét is megjeleníteni, a magyar mellett többségi megszólalókat is mutatnak, ami nem feltétlenül árt, ha a szomszédsági viszonyokból szeretnénk valamit megérteni. Például a százhoz közelítő, Trianon évében született ukrán biológus bácsit, aki kiváló magyarsággal emlékszik vissza az 1940-es visszacsatolásra, és eldúdolja, hogy „legyen úgy, mint régen volt”, megénekelve az ukránoknak nagyon rosszul eső magyar felsőbbségességet és a csendőrpertut.
A film leginkább arról próbál megmutatni valamit, hogy milyen Kárpátalján magyarként élni, milyen ma az ukrán–magyar viszony. A vágóképeken jófajta fehér sajtokat, szép paradicsomot és nappaliba sorozatgyártott, fenyős-őzikés Kárpátok-nippeket látunk, de a film a közhelyek mögé akar nézni. Kárpátalja nagyon más, mint bármelyik másik Kárpát-medencei közeg, és nem csak a szegénység miatt. A rendszerváltás óta itt a leggyorsabb az etnikai amortizáció, a fiatalabbak tömegével keresik máshol a boldogulást, amire a kettős állampolgárság lehetősége, a kelet-ukrajnai háború és a kisebbségellenes ukrán politika egyaránt ráerősít.
A filmkészítők fekete-fehér igazságok helyett ezúttal is szeretnék a különböző élethelyzetek és egyéni utak változatosságát megmutatni, de az asszimiláció/emigráció valósága így is elkerülhetetlenül belengi a beszélgetéseket.
Fizikailag látszik, hogy milyen kevés az ember az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön. Ha utaztok, pusztaság, nincs bevetve, a vadon növő növényeket látod. Mi a jövő ebben az embertelen gazban?
– kérdezi a filmben megszólaló Fedinec Csilla kisebbségkutató. Szerinte az anyanyelvi oktatást súlyosan korlátozó, az ukrán–magyar politikai vita középpontjában lévő oktatási törvény az utolsó csepp lehet: ha az életbe lép, az végső csapás lenne a magyar kisebbségre.
Ezt a lvivi (lembergi) utcán elkapott ukránok nem nagyon értik. Miért akarnak a kisebbségek egyáltalán az anyanyelvükön tanulni az állam pénzén, nyilván nem becsülik Ukrajnát – fejtegetik. Az átlag ukrán többnyire már Kárpátalját sem ismeri, egy kicsit egzotikus, „nem eléggé ukrán” vidék számukra. A magyarokat is többen említik, mint akikről hallották, hogy el akarnak szakadni, és látjuk az ukrán tévéből is a magyar szeparatizmussal riogató bejátszásokat, amelyek úgy csinálnak, mintha az bármennyire is fajsúlyos törekvés lenne Magyarországon. Pedig komolyan vehető helyi konfliktus nincsen ukránok és magyarok között, az ellenségeskedést a médiából kell tanulni.
A magyar gyerekszám ütemesen csökken, az utóbbi egy-két évben mégis valamivel több kicsit írattak be magyar iskolába. Sokszor ukrán szülők is ezt választják, az ok a magyar állami támogatás. Ukrán felnőttek is sokan tanulnak magyarul a kettős állampolgárság kedvéért. Járt is a forgatócsoport egy magyar nyelvtanfolyamon; ott a tanárnő abban méri a pedagógiai sikert, hogy a csoportból hányan szerezték meg a magyar állampolgárságot.
A magyar állam erőteljes jelenléte egy sor utalásban megjelenik ebben a dokumentumfilmben is, a jelentőségét mégis kicsit mintha elkennék. Pedig a magyar nemzetpolitikai nyomulás hatása itt, Kárpátalján a legnagyobb. Miközben az ukrán állam szinte már alig működik, Magyarország egyre több feladatot lát el az ivóvíz biztosításától az orvosi ellátás javításáig.
Ez is, a hosszabb távú lehetőségek reménye is benne van abban, hogy a magyar iskolában egyre inkább ukrán szó hallatszik a szünetben, merthogy a gyerekek egyre nagyobb része alapvetően ukrán közegből jön. És akármilyen bonyolult identitások halmozódnak egymásra ebben a szegényes multikultiban, az közös bennük, hogy félig már Skype-gyerekek ők, akiket „mamukájuk” vagy más valaki nevel, amíg a szülők valahol messze keresik a megélhetést.
A sorozat korábbi részei most megtekinthetők az Indafilmen: