Valamikor a 90-es évek végén Londonban volt még egy fél napom a gép indulásáig, már teljesen eláztam az aprószemű, folyamatosan hulló permetben, úgyhogy új környékek felfedezése helyett inkább visszamentem a Tate-be száradni és még egy kicsit nézelődni. Beléptem az egyik kisebb, hátsó terembe, ahol egy olyan festő hatalmas képei lógtak, akinek előtte csak a nevét hallottam. Órákkal később kerültem elő.
Életemben először fordult elő, hogy konkrétan ne tudjak odébb lépni egy képtől, és nem azért, mert annyi érdekes részlet van rajta, hanem mert olyan elemi erővel taglóz le. Teljesen új érzés volt. Akadt olyan festmény, amelyik előtt villámsújtottan álltam egy fél órát, és olyan is, ahol magamat is teljesen megdöbbentve egyszer csak sírva fakadtam, pedig az érzelmeim nem épp könnyen hozzáférhetők.
Máig nem tudom, mi ez a furcsa kémia köztem és Mark Rothko képei között, és nem is hiszem, hogy valaha meg tudom vagy akarom fejteni. Egyszerűen csak működik.
Nagyon nehéz olyan képekről írni, amelyek nem az értelemre, hanem az érzelmekre hatnak, nem gondolatokat ébresztenek, hanem az ember mélyrétegeibe hatolnak. Felébresztik a gyermeki kíváncsiságot, felerősítik a háttérben mindig ott bujkáló halálfélelmet, előhívják az évek óta szunnyadó gyászt és dühöt, extázist okoznak és melankolikussá tesznek. Néha mindezt ugyanaz a festmény.
Ezek persze csak nagy szavak, de bajban vagyok, mert megnéztem a bécsi Kunsthistorisches Museum pár hete nyílt átfogó Rothko-kiállítását, megígértem, hogy írok róla, és napok óta húzom-halogatom. Nem könnyű beszámolni egy olyan tárlatról, ahol közel 49 évesen az egyik kép előtt megint a könnyeim folytak: vagy túlságosan kiadom magam, vagy személytelen és ezért érthetetlen lesz a lelkesedésem.
A lexikális tudnivalókon kívül ugyanis nem igazán sok konkrétumot lehet mondani festményekről, ha
a többségükön csak két-három dísztelen téglalap látható.
Amikor mondtam pár kollégámnak, hogy mennyire imádom Rothkót, ezért megnézem és írok a bécsi kiállításról, cseppet sem titkolt megrökönyödéssel fogadták a tervet. Hogy sosem értették, miért érdekesek ezek a teljesen elvont képek, mit kell rajtuk látni, és miért vannak sokan annyira oda értük. De tök jó, persze, írjam csak meg.
Én sem értem, mit kell látni rajtuk, csak épp nekem valamiért elementárisan fontosak.
Egyébként nem csak én vagyok oda érte. Rothko az egyik legmagasabban jegyzett absztrakt expresszionista festő (bár ő maga utálta az ilyen besorolásokat): a képei, ha egy-egy nagy ritkán árverésre kerül, ma már dollártízmilliókért cserélnek gazdát. Mindez persze lehetne hóbort, múlandó sznob felhajtás is, de már életében komoly kultusza alakult ki, és bár közel 50 éve halott, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy egyhamar csökkenne a Rothko-képeket körülvevő rajongás. Vagy az értetlenség.
A bécsi kiállítás kronologikusan végigveszi művészi fejlődésének fázisait, mielőtt az 50-es, 60-as évek több termet megtöltő klasszikus műveihez érnénk. Az ide vezető út képeire most nem térek ki részletesen. Ezek a képek nem állnak annyira közel hozzám, bár érdekes végignézni, ahogy a 30-as évektől, amikor Rothko komolyabban festeni kezdett, körülbelül 15 év alatt hogyan hagyta el teljesen a figuratív festészetet.
Előbb a szürrealizmus felé fordult, majd egy átmeneti időszak után mindinkább rátalált saját, teljesen egyéni, a végtelenségig csupaszított stílusára, és az 50-es évektől kizárólag teljesen absztrakt képeket festett. Elhagyta a felismerhető formákat, a színek váltak dominánssá, növekvő méretű képeit egy ponton túl be se keretezte, aztán már címet se adott nekik, legfeljebb számot.
Ebben a folyamatban nekem az az igazán érdekes, hogy miközben Rothko módszeresen kiürítette, lecsupaszította a képeit, azokban egyre sűrűbb lett az a tartalom, aminek a mibenlétét annyira nehéz szavakkal leírni. Az érett korszakának festményeihez egy elég szűk folyosón kell átjutni, ami nekem kicsit olyan volt, mint valami újjászületés: csak pár festmény van kirakva, boxokban, egyenként lehet őket látni, és az addigra már foltokra redukálódott formák vízszintes csíkokká nyúlnak, aztán a csíkokból téglalapok lesznek, a színek meg ahogy fogynak, úgy lesznek egyre intenzívebbek.
Ott álltam az átjáró utolsó képe, egy korai klasszikus előtt – narancs háttéren fent egy fehér négyzet, alatta egy meghatározhatatlan színű csík, lent egy okker téglalap (Cím nélkül, 1950) – és megint elindultak a könnyeim. Ott sírdogáltam egy világos, elsőre jó hangulatúnak tűnő festmény előtt, mert valahogy annyira drámai ez a vigasztalan, mégis fennkölt sivárság.
2000-ben egy zseniális tévés dokumentumfilm (Rothko's Rooms) jelent meg Rothkóról, az életéről, az európai útjairól, a műveiről. Ahány festő, műértő, gyűjtő, galériás, rokon és ismerős megszólal benne, mind mást mond arról, hogy számára miért fontosak a festmények. Ugyanez áll a bécsi kiállítás brit kurátorára (Jasper Sharp) is, aki az audio-tárlatvezetésben is hallható. Hogy az USA nyugati partjának romantikus, ködös színei. Hogy Manhattan hasábjai. Az oroszországi jesiva, ahova Rothkót az apja még 1913-as kivándorlásuk előtt, kisfiúként járatta. A háború, a holokauszt. Az Amerikában is jelen lévő félelem, ami miatt végül nevet változtatott (1940-ben, Rothkowitzról). Rembrandt, Vermeer, Matisse, Mozart. A három nagy európai körút hatása. Michelangelo és Fra Angelico. Fegyelem, pontosság, rend. Depresszió, alkoholizmus, betegség, öngyilkosság.
Jók ezek a vélemények, a lexikális adatok, segítenek viszonyulni Rothkóhoz, elhelyezni időben és térben,
csak épp nem adnak kulcsot a képekhez.
Az is izgalmas, hogy mennyien mennyiféleképpen vélekednek Rothko téglalapjainak ködös-felhős kontúrjairól, az egymásra festett festékrétegeknek köszönhető árnyalatokról, a képek szín- és fényhatásairól, a vörösekről, lilákról, barnákról, feketékről, szürkékről. Aztán ott áll az ember egy teremnyi hatalmas festmény között, melyek úgy veszik körül, mint valami különös katedrális térdig érő, színes ólomüveg-ablakai, és nem érti, mi történik vele. Mint valami révült transzban, az egyik előtt meg van rendülve, a másik előtt meg felvillanyozódik, ahogy belemarkol és gyúrni kezdi a festmények tömör drámaisága.
Rothko azt akarta, hogy a képei ugyanolyan elementárisan hassanak, mint a zene vagy a költészet. Hogy a néző ugyanazt élje át, amit alkotás közben ő. Nem csak arra volt kényes, hogy kit enged be a műtermébe, kinek ad el képet, kinek mit enged írni magáról. Amikor tehette, pontosan kikötötte azt is, hogy a műveit miként installálják.
Teljes félreértésnek tartotta, hogy bárki dekorációs célokra tartsa a festményeit: úgy vélte, azok leginkább tágas kiállítóterekben, együtt érvényesülnek. Igent mondott, amikor a Seagram Building belsőépítésze 1958-ban felkérte, hogy fessen hatalmas képeket a vadonatúj, korszakos manhattani felhőkarcoló luxuséttermének egyik termébe. Aztán amikor látta, mennyire felvágós lett a helyszín, inkább visszaadta az előleget és megtartotta a képeket.
Tulajdonképpen rendes dolog volt, hogy visszamondta a megbízást. Ha valakinek, neki tudnia kellett, hogy a komor Seagram-képek függőleges téglalapjai valójában átjárók egy olyan világba, ahol az ember hirtelen egyedül marad, és rászakad a létezése összes kínja és öröme, ahol nem tud hazudni magának, ahol megélheti a poklot és a mennyországot, akár egyszerre. Nem ideális dekoráció a Park Avenue-n egy Four Seasons-be.
A mintegy 30 befejezett Seagram-kép közül Rothko kilencet a Tate-nek adott, melyek aztán 2000-ben átkerültek a Tate Modernbe, egy kifejezetten a számukra tervezett térbe. Bécsben is látható most jónéhány. Azt hiszem, Rothko elégedett lenne a bécsi kiállítással, vagy legalábbis az utolsó két teremmel, mert olyan atmoszférájuk van, hogy még tíz nappal később is libabőrös leszek, amikor felidézem.
Hogy Rothko festményei mennyire megteremtik a saját terüket, arra jó példa a művészetpártoló pénzember Donald Blinken esete. Blinken pár évig amerikai nagykövet volt Pesten a 90-es években, amúgy meg egyike a kevés gyűjtőnek, akiben Rothko megbízott. Amikor a festő átküldte az első képét, Blinken érezte, hogy ez így nem lesz jó. Egy év alatt eladta a teljes addigi gyűjteményét, és a New York-i Iskola absztrakt expresszionistáit kezdte vásárolni. A nappalijában (legalábbis az egyikben) azóta csak négy nagy Rothko lóg és egy kisebb (szintén Rothko) akvarell.
Nem mindenkinek jönnek be Mark Rothko képei. Arra vagyunk kondicionálva, hogy a dolgokat megérteni próbáljuk, és nehéz engedni, hogy néha csak úgy, magától, elementáris erővel üssön be valami, mint egy spéci, a zsigeri érzelmekre ható keménydrog. Nekem se szokott menni, de Rothko átgázol a hárításaimon, és ez a legjobb dolog a világon, ami az emberrel egy festmény előtt történhet.
A bécsi Kunsthistorisches Museum Rothko-kiállítása június 30-ig látható.
(Borítókép: Kunsthistorisches Museum Wien)