Diákregény? A húszas évek „különb embert, teljesebb magyart” nevelő Horthy-Magyarországának szimbóluma? A legjobb magyar regény? A hatvan éve megjelent Iskola a határon Ottlik Gézának a gyerekkorát jelentette.
Kőszeg a magyar irodalomban elsősorban az Iskola a határon-nal szerepel. Ottlik Géza regénye 1959-ben jelent meg először, és most az Index Mi Vidékünk projektjének keretében elmentünk, hogy megnézzük a helyszínét, az egykori Hunyadi Mátyás Katonai Alreáliskolát. Két Ottlik- és iskolarajongó mesélt az Indexnek: Nagy Gábor, az épületben jelenleg működő Dr. Nagy László Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény igazgatója, és dr. Bokányi Péter irodalomtörténész.
Az éles hegyi levegőt mi is éreztük, ahogy kiszálltunk az autóból, a regényben leírtakból megvan a patakon keresztülvezető híd, a főkapu, a hatalmas parkon át a százéves fák alatt az iskolához vezető főallé. Ottlik iskolája látszólag nem sokat változott a kilenc évtized alatt.
„Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap”– szól az első napról Medve Gábor feljegyzése.
Valószínűleg az 1856-os alapítás és az 1945-ös megszűnés között minden tanév így kezdődött a Pollini Frigyes mérnökkari százados tervei alapján készült épületben. Amikor Ottlik 1923 és 1926 között idejárt, még csak a főépület (benne a parancsnokság, a tan- és hálótermek, az étterem, a kápolnák, az alagsorban a raktárak) és a kórház állt a húszholdnyi területen.
A kétszáz növendékre tervezett bentlakásos katonaiskolában kezdetben granicsár (határőr) altiszteket képeztek. A Kőszegen cőgernek vagy zőgernek nevezett növendékek tizenkét éves korukban kerültek az intézetbe, négyéves, majd kétéves gyakorlati képzés után altisztként léptek szolgálatba. Eleinte a kadétoknak csupán pár százaléka volt magyar, az oktatás egészen az 1880-as évekig csakis németül folyt. Az első világháború után az iskola befogadta a Romániához került marosvásárhelyi testvérintézményt. Mivel a trianoni békeszerződés alapján Magyarországon 1931-ig nem működhettek katonaiskolák, Ottlik tulajdonképpen egy titkos intézmény növendéke volt.
Az író még a monarchiás-poroszos fegyelemiskola rideg és puritán légkörében nevelődött. „A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne lehessen ártatlan. Mindnyájan tudtuk ezt, és nagyjából beletörődtünk. Egyedül Tóth Tibor próbálkozott meg a lehetetlennel: hogy betartson minden előírást”– írta a regényben.
A harmincas években némileg lazult a rendszer, amikor a Gömbös Gyula kívánságára egy évig a brit iskolai viszonyokat tanulmányozó nevelőtiszt hatására „a növendékekbe »belévert« sulykolás és kierőszakolt fegyelem helyett a rászoktatás, a meggyőzés, a jó közösségi szellem kialakítása kapott teret” – írta le visszaemlékezésében egy volt kadét. „Különb embert, teljesebb magyart”, lett ekkor az iskola jelszava.
„Nem lőttünk” – mondja ezen az 1945 áprilisában készült filmrészleten az egyik tizenkét éves zőger az őt a németországi Freyungban kihallgató amerikai katonáknak. Hapták, balra át, jobbra át, vagyis az úgynevezett alaki kiképzés volt az egyetlen valóban katonai ismeretanyaguk, fegyverrel nem harcoltak a szövetségesek ellen. Januárban kerültek Németországba, amikor a közeledő szovjet csapatok miatt a katonaiskolát felszerelésestül, tanárostul, növendékestül kitelepítették. Ekkor egyébként még a nyugati határsávban mozgott Szálasi Ferenc nemzetvezető, aki csak márciusban menekült kőszegi luxusbunkeréből Ausztriába.
A tizenéves fiúk 1946 tavaszán értek Budapestre az amerikai fogságból. Tisztek ekkor már nem voltak velük, hittantanáruk apósa vezette haza őket. Nem akármilyen szerelvényen futottak be a Déli pályaudvarra: Pockingban egy Pullman-kocsit szereztek, amit aztán a Déliben három irányba kiállított vagonokra cseréltek.
Kőszegen nem indult újra a katonai oktatás, az üres épületbe szovjet csapatok költöztek. 1955-ben telepítették őket Szombathelyre, mert a semlegessé váló Ausztria tíz kilométeres határsávjában nem lehetett szovjet katona. Kilincs nélküli ajtók, pincébe vezetett szennyvíz maradt utánuk. A romok eltakarítása és az épület felújítása után újra növendékek költöztek be: dr. Nagy László alapító igazgató egy komplex gyógypedagógiai intézményt hozott létre, amely ma is speciális nevelési igényű gyerekeket nevel. Nagy Gábor igazgatótól tudjuk, kosárlabdacsapatuk négy játékosa aranyérmes lett az Abu-Dzabiban nemrég rendezett speciális olimpián.
A szalmazsákja, a sapkája mafla formája, a földszinti folyosó szaga, a szombathelyi országút, a két gyakorlótér, a téli vasárnap délelőttök – ezek jutottak elsőre eszébe Ottliknak az 1923 és 1926 közötti évekről, Kőszegről és az iskoláról, amikor már öreg, tweedzakós ember volt. Néha volt játék, néha nevetés, és mindennek az alján szomorúság. „Gond nélkül éltünk, házi könyvtárral és zuhanyfürdővel, mint egy gazdag állam fegyencei. [...] Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk”– írta.
Az Ottlik-emléktábla 1999-ben került az iskola falára, nagyjából ekkor kezdődött Kőszegen az Ottlik-kultusz – azóta sétányt neveztek el róla, szobra áll a városban, 2012-ben, századik születésnapján felolvasásmaratont tartottak a könyvéből. Dr. Bokányi Péter irodalomtörténész sétákat szervez, az Ottlik-monográfus és -rajongó Fűzfa Balázs beszélgetéseket és konferenciákat, de az is előfordult, hogy diákjaival hajnalban az egykori hálóteremben kacsazsíros kenyeret evett, vagy éppen Medve szökését újrázva átmászott a kórház melletti kerítésen, csak hogy újraéljék a regényt.
Hogy Ottlik mikor járt utoljára Kőszegen, nem tudjuk. A szóbeszéd szerint ugyan idős korában sok más egykori kadéthoz hasonlóan a visszaköltözést tervezte és tanácsi lakást igényelt a városban, de ennek semmi levéltári nyoma. A még élő növendékek máig visszajárnak, minden évben találkoznak az a „cőgerek napján”. Ottlik egykori, a regényt ihlető osztálytársai sorsáról pár éve izgalmas élettörténeti nyomozás jelent meg (itt olvasható).
Az Iskola a határon 1959-es megjelenése után évtizedekig az az ideológiai olvasat határozta meg a regény értelmezését, hogy a hadapródiskola a húszas évekbeli Horthy-Magyarország testi és lelki terrorjának szimbóluma, a volt cőgerek meg a fasiszta katonatisztek prototípusai. Nagy Gábor magyartanára nevelőtiszt volt az egykori főreálban, de erről még a Kádár-korszakban sem szívesen beszélt. „Számukra – ahogy egy, Ottlikot az iskolából ismerő, egykori cőger fogalmazott néhány éve – életüknek az a szakasza menedék, nem az intézményt ítéli meg a regény, hanem arról beszél, hogyan lehet élni a világban. Ha baj van, akkor oda lehet nyúlni”– mondta erről dr. Bokányi Péter.
Sem Ottlik, sem a többi kis kadét itt töltött sok éve „nem telt el, hanem van. Minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen.”