A Stenk Podcast legújabb adásában Kollár-Klemencz László, a Kistehén alapítója és frontembere volt a vendégünk.
Az adásban szó lesz többek között
A podcast szövegét az olvashatóság kedvéért kicsit megszerkesztettük.
Ti már akkor "szájbergyerekekről" énekeltetek, amikor még nem lehetett például telefonfüggésről beszélni. Ilyen értelemben megelőztétek a kort.
Nem akarom értelmezni nagyon a Szájbergyereket, de nagyon sokan jöttek akkor csak a szöveggel oda hozzám, hogy írjam alá, meg kaptunk több oldalas magyarázatokat arról, hogy ez szerintük mit is jelent. Engem az mindig is érdekelt, hogy megmaradni egy pop síkon, de tartalommal tölteni meg. Úgy tartalommal, hogy ne legyen közhelyes, és ne is legyen köldöknézős. A Szájbergyerek szerintem ilyen.
Miről szól ez a szám egyébként? Mert a fejemben megvan a szöveg, de fogalmam sincs.
Nekem sem! Akkor egyébként még kicsik voltak a gyerekek, de már kint éltünk a természetben félig-meddig. Ezért valahol ez a dal az én gyerekkoromnak az elsiratása, hogy én ezt már nem fogom tudni átadni, mert ők már ilyen computernéző gyerekek, akiknek nem tudod elmagyarázni, hogy mennyire jó fára mászni. Soha nem fogom tudni. Egyébként sokszor a legkevésbé értelmezhető dalszövegek tudnak ütni a legnagyobbat.
Nagyon furcsa volt annak idején, hogy a Kistehén felfutása után az egész zenekar kiszállt, és megalapította az Intim Torna Illegált, te pedig egyedül vitted tovább a produkciót. Próbáltam kicsit kutakodni ennek a hátteréről, de alig van annak bármi nyoma, hogy ti anno miért váltatok szét.
A szájbergyerekes időszak sikere azzal járt, hogy elkezdtünk Európában is turnézni, megjelent külföldön a lemezünk, a klubokban pedig nem magyaroknak játszottunk, tehát majdnem belekerültünk ebben a nemzetközi zenei vérkeringésbe. Ez szerintem a mai napig nagy szó, aminek örülök, hogy megtörtént velünk. Ennek köszönhetően koncertezhettünk többször is Amerikában, nagy, 30 állomásos turnékon, amerikai szervezésben, neves fesztiválokon. A menedzserünk annyira hitt bennünk, hogy a New York-i Joe's Pubba elhívta a David Letterman Show zenei producerét, hogy meghívjon minket a show-ba. Baromi jól sikerült a buli, már arról beszéltünk, hogy a legközelebbi alkalommal melyik dátumokon érnénk rá. A menedzserünk nagyon meg akarta belőlünk csinálni a következő Gogol Bordellót.
Ez az időszak baromi sok gyűrődéssel járt, de az is látott, hogy ennek van így értelme. Pénz viszont még egyáltalán nem volt benne, és Amerikába is csak úgy tudtunk kimenni, hogy valamilyen módon támogatást kaptunk. Az ennyire gyűrődött helyzetben, a második turné után azt mondta a zenekar, hogy ennyi volt, de már az első után is volt olyan, aki kiszállt, mert nem bírta. Ilyen volt például a Lehoczki Karcsi is, aki azt mondta, hogy az sem érdekli, ha a Carnegie Hall-ba megyünk jövőre, ő otthon akar rajzolni Budaörsön.
Szóval a második turnénk végén ott ültünk valahol a nyugati parton az utolsó koncertek egyikén, és akkor már érezhető volt, hogy a többiek ezt nem akarják, nem akarják a menedzsert, nem akarják ezt a küzdelmet, Magyarországon akarnak csak maradni, és ott lenni egy híres zenekar. Én viszont hittem abban, hogy ha ezt még koncentráltabban csináljuk, akkor a következő évben már jöhet egy áttörés. Ez volt az egyik probléma, a másik pedig a szájbergyerekes történet, ez az egész Mano Negra-vonal már bennem egy kicsit elfáradt. Viszont a világon pont akkor kezdett iszonyatosan bejönni ez a vonal, és kezdtek ilyen jellegű zenekarok Magyarországon is megjelenni. Bennem viszont ez úgy kifutott, és szerettem volna kicsit visszafordulni az andersenes, alteres világhoz, miközben ők inkább poposak szerettek volna maradni. Ezért egy idő után kicsit egyedül kezdtem el magam érezni a zenekarban, nem volt igazán szellemi alkotótársam, nem tudtam kire támaszkodni. Végül el kellett, hogy menjünk egymás mellett.