A 2015-ös menekültválság elég sűrű volt képekben és történetekben egyaránt. Az események gyorsan pörögtek, és próbáltuk felvenni a tempót: megállás nélkül dolgoztunk. Az egész történetfolyamból néhány, talán örökre az agyamba égett kép és pár, valamilyen érzelem mentén túlhevült pillanat maradt meg. Szomorú, súlyos, félelmetes, megható, morbid és vicces pillanatok.
Hamar láttuk, hogy az, ami a déli határon folyik, fontos sztori lehet, így még jóval a határzár előtt lementünk pár napra Szeged környékére, ahol a zöldhatáron az embercsempészeknek volt egy jól „bejáratott” útvonaluk. Éjszakánként százak keltek itt át Szerbiából a kukoricáson és a töltés melletti erdős részeken.
A menekültek a szerb oldalon egy régi téglagyárhoz érkeztek taxikkal vagy éppen gyalogosan, majd az elhagyott épület melletti susnyásban várakoztak a lehetőségre, amikor útra kelhetnek. Mi esténként polgárőrökkel jártuk a töltést a magyar oldalon, nappal pedig a téglagyár környékén igyekeztünk minél több infót összeszedni a menekültektől. Miért indultak el, mi a céljuk, mit gondolnak, milyen élet vár rájuk?
20 éves az Index, és ez a két évtized könnyed sétagaloppnak tűnik ahhoz képest, amilyennek a mostani állás szerint a jövő ígérkezik. Ha szeretnéd, hogy a lap biztosabb alapokon álljon, támogasd te is!
Úgy alakult, hogy a stáb többi tagjának vissza kellett mennie a határhoz, így egyedül maradtam a gyárnál. A romos épület mögött pár száz méterre, szétszórtan, kis csoportokban várakoztak emberek, csak tippelni lehetett, hogy több százan is lehetnek. Ahogy haladtam a kis ösvényeken egyre beljebb, igyekeztem memorizálni a legrövidebb menekülési útvonalat vissza az úthoz.
Nem voltam magabiztos ezen a terepen: egyedül bóklászni, ráadásul csajként, úgy, hogy körülöttem egy csomó, túl sok mindenen keresztülment férfi várakozik, hogy továbbindulhasson a totál ismeretlen jövőbe – nem igazán volt jó érzés. Tagadhatatlanul féltem kicsit. Sok sztori keringett arról, hogy az embercsempészek kirabolták, a szerb rendőrök megverték a menekülteket, így tartottam attól, hogy nem fogják elhinni, engem csak a történetük érdekel. És tényleg nagyon fáradtak voltak, többen meg láthatóan sérültek, betegek.
De nem lett baj, sőt. Barátságosak és nyitottak voltak, örültek, hogy érdeklődöm. Azt az egy-két hőzöngőt, akinek kötekedni támadt kedve, vagy túlságosan érdekelte, hogy miért vagyok itt egyedül, és hol a férjem, a többiek azonnal leszerelték. Végül meghívtak, hogy egyek velük. Tűz felett, lábasban készítettek rizst zöldségekkel. Egy fekete szemeteszsákra tálaltak, ezt ültük körbe. Kicsit ügyetlen vagyok a kézzel evésben, főleg, ha rizsről van szó.
Váltásban dolgoztunk, két-három naponta egy stáb kocsiba vágódott, és lehajtott a határhoz, így aki már napok óta talpon volt, haza tudott menni aludni és enni egy normálisat. Aztán minden kezdődött elölről. Ahol valami történt, oda mentünk. Árokparton, benzinkúton, kocsiban szerkesztettük és adtuk le az anyagokat.
A híres vagon betolása, azaz a teljes határzár másnapján korán reggel kimentünk a kerítéshez körbenézni, amikor Dezső Andris kollégánk egy kisbusszal jelent meg. Amikor leparkolt és elhúzta a jármű hátsó ajtaját, egy rakás irodabútort láttam összeborulva. Volt ott minden: asztal, szék, lámpa, hosszabbító, még egy szemetes is.
Andrisnak az a világmegváltó ötlete támadt, hogy ha már buszunk van, akkor legyen irodánk is. Berendezett egy komplett munkaállomást a jármű hátuljában, de persze semmi nem lett rögzítve, így mire Budapestről leért, az egész egy nagy halommá állt össze.
Annyira szürreális volt a látvány és hozzá a magyarázat, hogy nem lehetett nem röhögőgörcsöt kapni ott, a legnagyobb dráma közepén. Tudom, le kellett volna fotóznom a mobil irodát, de annyira megdöbbentem, hogy eszembe sem jutott exponálni.
Egy hosszú, munkás éjszaka és kb. másfél óra alvás után a szállásról indulva nem gondoltam, hogy mennyire kalandos nap áll előttünk.
Amikor a horgosi átkelőhöz értünk, már torlódás volt, percek óta vesztegeltünk a kisbusszal. A videós kollégával, Nagy Danival kiszálltunk, hogy megnézzük, mi a helyzet, Dezső Andris pedig maradt a volánnál. Simán besétáltunk a két ország közötti „senki földjére”, pár ácsorgó rendőrtől még meg is kérdeztük, hogy szabad-e az átjárás. Persze hogy. Pár perc telt el, egyszer csak – kvázi a semmiből – megjelent egy csomó ember a szerb oldalról. Ahogy a több száz menekült közelített a határátkelőhöz, a magyar rendőrök sorfalba álltak, majd egy szögesdrótos, kerekeken guruló mobil kapuval lezárták a határt. A hátunk mögött.
Ez volt az a pillanat, amikor a videós kolléga konstatálta, hogy az összes személyes irata – újságíró-igazolvány, személyi – a kocsiban maradt. A menekültek egy darabig a kaput döngették, majd leültek és éhségsztrájkot hirdettek. A betonplaccon egyre nagyobb volt a tömeg és a forróság. Egy darabig próbáltunk tudósítani, de nem volt internet, aztán már csak kijutni szerettünk volna, de iratok hiányában az sem ment.
Több mint hatórás kálvária kezdődött. A magyar oldalon Andris a rohamrendőrökkel egyezkedett, hogy valahogy át tudja hozni a személyit a záráson. Végül egy trükkel sikerült megoldania a helyzetet: azt hazudta a rendőröknek, hogy ő nem tud vezetni, a sofőrje beragadt a senki földjén, végül így tudta rávenni őket, hogy átengedjék a sorfalon. A gumibotos, sisakos rendőrök között egyszer csak feltűnt, és vigyorogva átnyújtotta az igazolványt a szögesdróton. Majd visszament az autóhoz, beszállt és elhajtott.
A papírok már rendben voltak, de a csávából nem jutottunk ki, mert a zárás miatt csak Szerbia felé mehettünk. Andrisnak vagy 300 kilométert kellett kerülnie, mire talált egy szabad átkelőt, és el tudott jönni felvenni minket. Igazi megváltás volt, amikor felbukkant a kisbusszal.