Önálló rajzkiállításokat manapság ritkán rendeznek, aminek jó oka van: a rajzok többnyire nem érdeklik a közönséget, és azt ma már egyetlen jelentős múzeum sem engedheti meg magának, hogy a látogatói elvárásokat figyelmen kívül hagyja. Michelangelo viszont érdekli az embereket. Hogyne érdekelné, amikor minden az életnagyságúnál nagyobb körülötte. Zseni! Géniusz! Az isteni Michelangelo, így nevezte már a kortárs Vasari is bestseller művészéletrajz-gyűjteményében.
Michelangelo alighanem azért jött világra, mert Isten példát akart mutatni általa a művészeknek
– írta róla könyve első kiadásában, 1550-ben. Michelangelo még élt, amikor ezek a sorok megjelentek, de már rég önmaga szobra volt, ráadásul ezt a szobrot jórészt saját maga alkotta meg, tudatos marketingmunkával. Nem sok olyan művészt tudnánk mondani az egyetemes művészettörténetből, akinek találomra kiválasztott járókelők gond nélkül fel tudják idézni legalább két-három híres alkotását. A Piétà. A Sixtus-kápolna mennyezetfreskói. Az utolsó ítélet. Dávid. Mózes.
Michelangelo-kiállítást éppen ezért érdemes rendezni, hiszen a brand még ma is olyan erős, mint a Coca Cola. A tavaly év végén újra megnyitott Szépművészeti Múzeum első nagyszabású időszaki kiállítása egy Michelangelo-tárlat lett, ami nemcsak azért jó választás, mert sikerre van ítélve, hanem azért is, mert Magyarországon korábban soha nem rendeztek kiállítást a reneszánsz egyik legnagyobb alkotójának. Persze Michelangelo-kiállítást rendezni elég nehéz, mivel a fent felsorolt nagy művek mindegyike mozdíthatatlan, és más eredeti Michelangelókat, például az egyetlen (vagy legfeljebb két-három) fennmaradt festményt és a szobrokat sem lehet kölcsönkérni. Michelangelóról tényleg csak rajzkiállítást lehet rendezni – így történhetett meg, hogy rajzokkal találkozik a látogató, de olyan körítéssel és olyan látványos installációban, amit általában nagyszabású festménykiállításoknál szokhattunk meg. A rajzok ebben a tálalásban óhatatlanul főművekké magasztosulnak, és nemcsak Michelangelo rajzai, hanem az ő farvizén számos más kiváló művészé, akiknek a nevére egyébként nem tódulnának a látogatók.
És jó ez azért is, mert a rajzok műfajuknál fogva emberi közelségbe hozzák ezt a művészettörténeti Godzillát.
A rajz egész egyszerűen közvetlenebb alkotás, mint a szobor, a festmény vagy – pláne – a freskó. Közelről kell nézni, érezzük rajta a tollat, krétát, ceruzát tartó kezet, látjuk a mozdulatokat, a hibákat, de a lenyűgöző mesterségbeli profizmust is. Michelangelo persze nagyszerűen rajzolt – mint ahogy sok kortársa is. A kiállítás legnagyobb érdeme, hogy Michelangelót nem azzal „zsugorítja” befogadható méretűvé, hogy megkérdőjelezi a nagyszerűségét, hanem azzal, hogy megmutatja, a nagy triásszal (Michelangelo, Leonardo, Raffaello) egy időben hány olyan zseniális művész élt még a reneszánsz Itáliában, aki rendelkezett hozzájuk hasonló rajzi tudással, de különböző okokból mégsem vált ekkora sztárrá.
A budapesti Michelangelo-kiállítás ráadásul egy nemzetközi szenzáció debütálásának helyszíne is. Abban a kivételes helyzetben vagyunk ugyanis, hogy a Szépművészetiben most megnézhetünk egy rajzot, ami megalapozott feltételezés szerint Michelangelo első saját kezű alkotása, és amit a nagyközönség korábban sehol nem láthatott. A rajz Budapesten mutatkozik be a világnak, és ha belegondolunk, ez nem semmi – ilyesmi inkább Londonban, New Yorkban, Párizsban szokott történni.
Az Ülő férfi rajzát egy olyan brit magángyűjtő kölcsönözte, aki anonimitása megőrzését kérte. Tollal és barna tintával készült, kis méretű, de szépen kidolgozott rajzot látunk az első teremben, a trónon ülő férfi tógát visel, egyik kezében jogart vagy pálcát tart. Nem különösebben zseniális alkotás, miért is lenne az, de ha igaz, amit több neves szakértő feltételez, mégis jelentős, mert 1490 körül készülhetett Ghirlandaio firenzei művész műhelyében, ahol Michelangelo tanonckodott.
Sir Timothy Clifford, a Skót Nemzeti Galéria volt főigazgatója, a reneszánsz művészet egyik legnevesebb kutatója többször is megnézhette a magángyűjteményben a rajzot, és arra a következtetésre jutott, hogy az Michelangelo legkorábbi fennmaradt alkotása. A hír a budapesti kiállítással egy időben a brit sajtóban is végigfutott, Clifford a The Telegraphban tette közzé felfedezését május 19-én, és egy tanulmányban publikálta is a kiállítás katalógusában. Michelangelo több más neves kutatója egyetért a feltételezéssel, ami ettől még nyilván messze van a bizonyosságtól. A rajz eredetéről egyébként túl sokat nem lehet tudni, 1989-ben bukkant fel egy francia aukción, ott vette meg a mai tulaj, az előtörténete ismeretlen.
Michelangelónak kevés rajza és vázlata maradt fenn, mert a nem tökéleteseket módszeresen megsemmisítette, Vasaritól tudjuk, hogy élete végén is sokat elégetett közülük. Ez is része volt a tudatos önmítoszképzésnek: egy zseninek nem lehetnek botladozó, gyengébb vagy a kezdeti bizonytalanságokat sugalló alkotásai, minden, ami a kezéből valaha kikerült, legyen nagyszerű. Ha igaz Clifford feltételezése, az Ülő férfi is csak véletlenül maradt meg, hiszen 1490 körül Michelangelo 15 éves kamaszfiú volt, aki a mesterséget tanulta egy nála akkor sokkal nagyobb művész, Ghirlandaio műhelyében, hűségesen utánozva mesterének stílusát. És a rajzait: Clifford ugyanis elég meggyőzően bizonyítja, hogy az Ülő férfi egy akkoriban közismert, számos híres művön felbukkanó antik szobortöredék, a Trónoló Jupiter másolata, de nem a valódi szobor után készülhetett (az eredeti egyébként is Rómában volt akkor), hanem egy másik rajz után. Afféle tanoncfeladat: másold át gyakorlásnak a mester rajzát erről a híres szoborról, amit sose láttál (az alak testtartása a rajzon nem is túl életszerű, a szobron meg igen).
Nem véletlen, hogy a tulaj ezt a rajzot most a nagyközönségnek is bemutatja: fontos a szakértői vélemény, de az a tény, hogy a mű szerepel egy nagy múzeum reprezentatív Michelangelo-tárlatán, tovább erősíti az attribúciót – és növeli a rajz értékét. Az együttműködés ilyen esetekben mindkét fél számára előnyös, és nem lenne meglepő, ha a budapesti vendégszereplés után az Ülő férfi felbukkanna valamelyik vezető aukciósház árverésén.
A kiállítás címe „A test diadala” és a rajzokon tényleg nagy számban vannak alaposan kidolgozott, csupasz testek. Férfiak főként. És a látogató azonnal arra gondol, hogy ez nem lehet független Michelangelo feltételezett homoszexualitásától, noha a kiállítás egyébként ezt a tényt éppen csak megemlíti. Ezek a rajzok kétségtelenül ugyanúgy homoerotikusnak tűnhetnek a modern néző számára, mint a Tommaso dei Cavalieri nevű fiatalemberhez írt Michelangelo-szonettek. Vagy mondjuk a Sixtus-kápolna híres ignudói, meztelen ifjai, akiket a kiállításon két nagyszerű, vörös krétával rajzolt előtanulmány képvisel, az egyiket a bécsi Albertina, a másikat a haarlemi Teylers Múzeum kölcsönözte.
(Itt érdemes megjegyezni, hogy a kiállítás installációja egy szokatlan megoldással idézi meg azokat a főműveket, amelyek értelemszerűen nem lehetnek jelen: a freskók részleteinek vagy éppen a Doni tondónak életnagyságú reprodukciói kerültek a falakra a rajzok mellé, de monokróm, kék, zöld, sárga színekben. Az összehasonlítás segíti a rajzok értelmezését, és érzékelteti a festett alakok monumentális méreteit, de a monokróm színezésnek köszönhetően a reprók nem nyomják el a kiállított eredeti műveket, nagyságuk ellenére háttérben maradnak.)
De visszatérve a homoerotika kérdésére, Ganümédész elrablása vagy Titüosz megbüntetése (két híres Michelangelo-rajz, de csak az előbbi jött el Budapestre Firenzéből) már tartalmilag is kétségtelenül a 18+ kategóriába tartozik. És a korszak egyik leghíresebb megbízásának sztorija is sajátosan alakult. Firenze vezetése elhatározta, hogy a városháza tanácstermét a kor két legnagyobb élő művészének festményeivel díszíti: Leonardónak az anghiari, Michelangelónak a cascinai csatát kellett volna megfestenie. Firenze nem járt jól a sztárokkal, egyikük sem végezte el a feladatot, Michelangelo a karton elkészítéséig jutott, amit 1505-ben be is mutattak, de aztán elveszett, mindössze másolatokból ismert.
Mi lett Michelangelo kezén a hazafias témájú csatajelenetből? Meztelen tobzódás, amit felületes ránézésre inkább hinnénk orgiának.
Rengeteg ruhátlan férfi valami vízpart szélén, kicsavarodott, izmos testek, egymáson keresztül-kasul. Talán még egy reneszánsz házelnököt is kiborított volna a látvány, ha ez kerül fel Firenzében a falra – bár ki tudja?
Michelangelo abba a történelmi adalékba kapaszkodott bele a hazafias megbízás sajátos értelmezésekor, hogy 1364 forró nyarán a firenzei katonákat váratlanul érte a rajtaütés, amikor éppen az Arno folyóban hűsöltek. A hős katonák ennek ellenére megfutamították a pisai támadókat, hát persze, hogy nem volt idejük nadrágot húzni. Végülis védhető.
Érdemes azonban vigyázni azzal, hogy mit látunk bele régi művekbe. Michelangelo egyes rajzai tűnhetnek a szemünkben egyfajta kódolt gay artnak – amíg nem látjuk őket együtt a kortársakéval. A kiállítás azonban kontextusba helyezi a műveket, és kiderül, hogy a meztelenül harcoló férfiak ábrázolása valójában a kor kedvelt vizuális motívuma (akár közhelye). A Szépművészeti saját gyűjteményének egyik gyönyörű darabja Antonio Pollaiuolo rézmetszete, amelynek a címe is ez, időben évtizedekkel megelőzte a cascinai csata kartonját, és alkotója a kor egyik legtöbbet másolt rajzolója volt. Vagy ott van Raffaello drámai tollrajza a betleheni gyermekgyilkosságról (szintén a múzeum gyűjteményéből), amin a római katonák ugyancsak megokolatlan meztelenséggel darabolják szegény felöltözött asszonyok csecsemőit. És talán nem szentségtörés megállapítani, hogy Raffaello rajza nagyságrendekkel jobb kompozíció a cascinai csatánál, vagy egyáltalán, van kompozíciója, nem csak egy halom test.
Említhetnénk a kiállítás egyik fénypontját is, Agnolo Bronzino krétarajzát az agg Jákobról és fiairól (1546-48 körül). Bronzino a késő reneszánsz egyik legérzékenyebb portréfestője volt, aki a ma Oxfordban őrzött rajzot előtanulmánynak szánta egy nagy méretű falikárpithoz Cosimo de' Medici herceg számára. A jeleneten csupa nagyon michelangelói alak, már-már túlzottan karakteres arcvonások, kiugró állak, szoborszerű testek, mintha az ignudók lejöttek volna a mennyezetről, és Jákob köré gyűltek volna. A fiúk közül József kivételével senkin sincs igazán ruha. Az antik aktábrázolás hagyománya még a bibliai témájú ábrázolásokba is átszivárgott, noha ott mai szemmel még furcsább hatást kelt.
Michelangelóval ellentétben sem Raffaellót, sem Pollaiuolót, sem Bronzinót nem szokás és nem is lehet besorolni a rejtett homoszexuális művészet tárgykörébe, és a látogató elgondolkodhat azon, hogy talán Michelangelót sem (vagy nem úgy, nem azért) érdemes.
A férfiakt – és sokkal kisebb mértékben a női akt – a kor összes művészét megszállottan foglalkoztatta,
és hogyne foglalkoztatta volna, amikor csodálatuk elsődleges tárgya az antikvitás szobrászata volt. Aminek akkoriban olyan elsőrangú darabjai kerültek elő sorra az ásatásokból, mint a Laokoón-csoport, ma már felfoghatatlan intellektuális izgalmat kiváltva. Később pedig, a Sixtus-kápolna mennyezetciklusának elsöprő sikere nyomán ez az ábrázolásmód maga is hagyománnyá nemesedett, és hogy ennek a hagyománynak a mélyén Michelangelo egykori személyes preferenciáiból mennyi rejtőzött, arra érdemesebb óvatos választ adni, és nem feltétlenül a 21. századból visszavetíteni értelmezéseket.
A kiállítás egyik különös attrakciója – már csak mérete miatt is – egy hatalmas, több összeillesztett lapból álló krétarajz, amit a londoni Royal Academy of Arts kölcsönzött, és Michelangelo talán leghíresebb elveszett művének emlékét őrzi.
Ha megkérdőjeleztük a mai szemmel (homo)erotikus férfiaktok erotikus jellegét, a Léda és a hattyú esetében a helyzet teljesen egyértelmű. A festményt Michelangelo 1529-30-ban a ferrarai herceg megbízásából készítette, és azt a pajzán mitológiai jelenetet ábrázolja, amikor Jupiter, az istenek királya hattyú képében tette magáévá Léda spártai királynét. Az elkészült mű Ferrara helyett Franciaországba került, Ferenc király magángyűjteményébe, de a 18. században erkölcstelen volta miatt elégették. Fennmaradtak azonban másolatok: egy gyenge olajfestmény és a kiemelkedően tehetséges Rosso Fiorentino már említett hatalmas rajza, ami valószínűleg leghűbben őrizte meg az elpusztult kép jellegét. A kettőt egymás mellett látni már önmagában is tanulságos, az pedig még inkább, hogy harmadiknak odakerült melléjük Michelangelo saját kezű, gyönyörű fejtanulmánya a firenzei Casa Buonarrotiból. Kiállításokra például azért érdemes járni, mert ilyen együttállás valószínűleg soha többé nem lesz. A tanulmányrajz nagyon finom, és teljesen aszexuális – önmagában a profilból mutatott női fejet látva senki nem gondolná, hogy mindez egy olyan tervezett festmény részlete, amin majd egy túlméretezett vízimadár enyeleg egy fekvő nővel.
Michelangelo ebben az időben már régóta óriási sztár volt, öreg korában pedig valójában
egy nagy műhely és egy példátlanul sikeres üzleti vállalkozás vagyonos vezetőjeként sokszor csak a saját brandjét és legendáját értékesítette.
A megrendelők egy Michelangelót, vagy legalább Michelangelo nyomán készült festményt akartak, és kaptak is – bár az idős mesternek arra többnyire nem volt ideje és energiája, hogy saját maga készítse el a művet. Két fiatal festő dolgozott neki, akik a mester vázlataiból megalkották a tényleges festményhez szükséges, gondosan kidolgozott cartonettókat, vagyis krétarajzokat. A megrendelő ez alapján már pontosan tudhatta, milyen lesz a végleges mű.
A folyamatot két egymás mellé helyezett rajz mutatja meg. Az egyiken azonnal megakad az ember szeme. A címe Aeneas egy gyermekkel, és a római nép legendás alapítóját ábrázolja, természetesen heroikus meztelenségben, egy kisfiúval az oldalán, aki éppen segít neki levetkőzni. A bécsi Albertina által kölcsönzött rajz lenyűgözően aprólékos kidolgozású, lélegzetelállító mestermű. Vélhetően egy nagyobb kompozíció része, amely azt ábrázolta (volna), ahogy az éppen megpihenni készülő Aeneast Mercurius isten figyelmezteti, hogy népe jövője érdekében mielőbb el kell hagynia szerelmét, Didót. (Aeneas klasszikus művészet hétköznapi használatra feltűnően alkalmatlan egy szál leplétől válik éppen meg, az irodalmi forrásnak számító Vergilius-eposzban a jelenet egyébként másként, vetkőzés nélkül szerepel.)
Na ez az, amit nem Michelangelo rajzolt, hanem egy bizonyos Daniele da Volterra, akinek a nevét sokkal kevesebben ismerik. Pedig a két fiatal segédfestő közül egész szép karriert futott be, Michelangelo halála után a házát is ő vette bérbe, és Rómában jelentős festészeti és szobrászati megbízásokat nyert el. 1555 körül, amikor az Aeneast megrajzolta, még nem tartott itt, hanem az volt a feladata, hogy Michelangelo skicceit kidolgozza. Akárcsak a Léda esetében, ezúttal is sikerült egy olyan együttállást létrehozni, ami lenyűgözheti a látogatót: ott van ugyanis a nagyszerű cartonetto mellett Michelangelo apró, durva skicce a londoni Courtauld Galleryből: éppen csak felvázolva pár határozott vonással a két alak, amivel Michelangelo meghatározta a kompozíciót – de csupán ennyi volt, amiből a fiatalabb festő elindulhatott. Maga a festmény ezúttal sincs meg, de érdekesebb ennél, hogy a megrendelő ajándékba szánhatta a francia király részére, mégpedig „Michelangelo műhelyéből származó műként”, holott a tényleges produktum előállításában a brand névadójának láthatóan elég minimális szerep jutott. A zseniális művész kultusza azonban már akkor is felülírta a prózaibb valóságot, és ez ma is így van –
hiszen ki jönne be a kiállításra, ha az lenne kiírva a molinóra hatalmas betűkkel, hogy Daniele da Volterra?
A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet című kiállítás megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban június 30-ig.
Köszönjük a kiállítás kurátorának, Kárpáti Zoltánnak és az intézménynek a cikk összeállításához nyújtott segítséget!
(Borítókép: Michelangelo fejtanulmánya a Léda és a hattyúhoz. Fotó: Szépművészeti Múzeum)