A növekedési hormon egyfajta zavara miatt az 1899-ben született Barta Lajos egészen alacsony, mindössze 149 centiméter volt. Már tizenéves korában tisztában volt vele, hogy a férfiakhoz vonzódik, és mivel zsidó származású volt, középkorú férfiként az életét kellett mentenie a vészkorszakban. Ráadásul szobrászként egy olyan stílus, az absztrakt mellett kötelezte el magát, ami sem a végét járó Horthy-korszakban, sem a szocializmus idején nem számíthatott kormányzati támogatásra. Ezek után nem csoda, hogy a Kiscelli Múzeumban nemrég megnyílt kiállítása a Túlélési stratégiák címet kapta.
Ha volt ember a 20. századi Magyarországon, akinek jó túlélési stratégiákat kellett kidolgoznia, az Barta volt.
A Magyarországon kevéssé ismert művész ugyanis mindezek ellenére sikeres, elismert szobrászként, egy gazdag, termékeny pálya után halt meg 87 évesen - Németországban. Így vagy úgy, de minden helyzetet túlélt, sőt, nemcsak túlélt, hanem törekedett arra is, hogy végig megőrizze művészi hitelességét. A Barta-kiállítás a Kiscelli Múzeum hatalom és művészet viszonyát feldolgozó tárlatsorozatába tartozik, és arra koncentrál, hogy milyen döntéseket kellett hoznia, milyen szakmai és egzisztenciális stratégiákat kellett követnie egy sok szempontból rossz helyre és rossz korba született alkotónak.
A Budapesten született Barta Lajos két dologgal már egészen fiatalon tisztában volt saját magával kapcsolatban: művész akart lenni, más pályát el sem tudott elképzelni, és meleg volt (bár akkoriban ezt a kifejezést még nem használták). Uralkodó természetű anyja az utóbbit különféle gyógykezelésekkel és egy Barta bátyjához intézett kéréssel igyekezett orvosolni, hogy “átszoktatás végett vigye el a kisöccsét valami jobb bordélyba”. Az előbbivel viszont semmi gondja nem akadt, így a fia már 15 évesen megkezdhette rajztanulmányait.
A harmincas években azonban egyre fogyott a levegő Barta és szintén zsidó származású élettársa, a szürrealista festőművész, fotográfus Rozsda Endre körül. Ezért aztán 1938-ban Párizsba menekültek, de a német megszállás végül oda előbb ért el, mint Budapestre. Barta szó szerint az utolsó pillanatban lépett ki az egyik haláltáborba útnak indított menetből, így tudott megmenekülni. Rozsdával visszatértek Budapestre, ahol munkaszolgálat várt rá.
A kiállításon látható első absztrakt szobra, az 1943-as, gipszből készült Kompozíció III (Éneklő madár). Elegáns, finom, légies.
Megható és megdöbbentő, hogy azok után, amik vele történtek, 1943-ban csinál egy ilyen szobrot
- mondja Árvai Mária, a kiállítás egyik kurátora. Barta csak ekkor, már középkorú férfiként talált rá a saját hangjára, elmondása szerint egy vak zongorista koncertjének hatására. “Egyéni stílusomat 1943-ban találtam meg, 44 éves koromban. Tizennégy éven át erősen kerestem, és mindig nyugtalan voltam. Csak amikor végre absztrakt lettem, leltem úgyszólván isteni nyugalomra” - emlékezett később.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy innentől nyugodtan alkothatott. A háború után ugyan volt három szabad éve, amikor az Európai Iskola nevű művészcsoport tagjaként kedvére kísérletezhetett, de Árvai Mária szerint “már 1946-tól lehetett érezni Magyarországon, hogy nem biztos, hogy az absztrakt lesz a legtámogatottabb művészi irány”. Ezért a csoport több tagja, köztük Barta is az argentin emigrációt fontolgatta. Végül mégis maradtak.
A szocreált kötelező irányzattá tevő Rákosi-korban az absztrakt művészek nem alkothattak, Barta egzisztenciája veszélybe került. 1949 őszén nem hívták meg a központi Sztálin-emlékműre (amit majd 56-ban dönt le a népharag) kiírt pályázatra, ami egyértelmű jel volt arra nézve, hogy a nemkívánatos művészek között tartják számon. Gesztust kellett tennie, hogy dolgozhasson, ezért öt másik művésszel együtt meghívás nélkül is beadta pályamunkáját. Felajánlotta a tudását a pártnak, és ez a tudás egyébként jól alkalmazható volt a szocreál művészetben.
Utólag nem szívesen beszélt erről a korszakról, annyit mondott csak, hogy utcát is söpörhetett volna, de ő szobrász volt. “Aki pedig a körön kívül rekedt, annak nemhogy műterme nem lehetett, de még anyagot, festéket vagy agyagot sem vásárolhatott” - teszi hozzá a kiállítás másik kurátora, Leposa Zsóka. Az ekkoriban készült munkái közül a szocreál stílusban készült A tudás hatalma című fríztervét, Mazurka és Olvasó honvédek című porcelánszobrocskáit állították ki. De közben látjuk absztrakt rajzait is, többek között Panaszok és Bánat alcímmel, melyek arról tanúskodtak, hogy mennyire megviselte a helyzet.
Az 56-os forradalom után Rozsda Endre megint Párizsba menekült, ezúttal végleg. Ez egy 25 éves élettársi kapcsolat végét jelentette az akkor már majdnem hatvanéves Bartának. Mégsem volt magányos, a második nyilvánosság aktív tagja maradt, sok művész baráttal (Pilinszky neki dedikált verse is ki van állítva). Ekkoriban kezdődött folyamatos küzdelme az absztraktért. Miközben ugyanis a kultúrpolitika lassan enyhült, és Barta kisebb köztéri megbízásokat is kapott, nem adta fel, hogy ezekbe valahogy mindig belecsempéssze az absztrakciót. Ez pedig végtelen vitákhoz (és perhez is) vezetett.
“Megrázó látni, hogyan próbált önazonos maradni egy olyan területen, ahol szinte kizárólag ábrázoló realista formavilágot vártak el” - mondja Leposa Zsóka. Amikor például 1959-es szobrát, a Hullámot csinálta, azzal dobták vissza, hogy legyen inkább harminc százalékkal ábrázolóbb. De a humorát nem vesztette el: a gellérthegyi játszótérre készített Lovacskák tervét (három hasonló, de nem egyforma lóalak) szintén visszadobták azzal, hogy olcsóbb lenne, ha inkább az egyiket gyártanák le háromszor, mire azzal vágott vissza, hogy “a világon nem létezik három egyforma ló. Ha azt akarják, hogy realista művet alkossak, ragaszkodom három különböző lóhoz”. A Lovacskák végül szerepeltek a Nők lapja és az Élet és Tudomány címlapján is, de Barta ekkor már nem volt az országban.
Barta 66 évesen, idős fejjel emigrált.
1965-ben egy nyomorult kis vízköpő tervét egy tanácsi üdülő kertjébe vagy hatszor dobták vissza. Ez nem a konkrét műről, hanem az el nem fogadásról és a megalázásról szólt
- mondja Laposa Zsóka. És kiderült, hogy mindaz, ami itthon lehetetlenné tette a boldogulását, Németországban nem akadály. Hamar belopta magát a kinti értelmiség szívébe, és húsz évig dolgozott sikeres, megbecsült művészként. Köztéri megbízásokat is elnyert, Párizsban és Kölnben is fenntartott egy-egy műtermet. Hagyatékát végrendeletében mégis a Székesfehérvári Szent István Király Múzeumra hagyta.
Magyarországon a mai napig nem ismert igazán a neve, Árvai Mária szerint azért, mert itthon nem tudott kiteljesedni azzal a fajta művészettel, amiben jó volt. Ugyanakkor soha nem sugallta azt, hogy áldozat lenne, sem a holokauszt, sem a kommunizmus, sem szexuális identitása vagy sajátos megjelenése nem tette áldozattá. Ehelyett Árvai szerint “mindig beleállt a harcokba, sok megaláztatás után is folyamatosan állta a sarat. Szerencsés lelki alkat volt, pedig nem egyszerű csomaggal indult”.
(A Barta Lajos: Túlélési stratégiák című kiállítás szeptember 22-ig látható a Kiscelli Múzeumban.)
Borítókép: Budapest, 1964. március 9. Barta Lajos szobrászművész műtermében formázza a Gellért-hegyi Jubileumi parkba szánt, végleges formájukban másfél méter magasságú műkőszobrok egyik modelljét. MTI Fotó: Bojár Sándor