Egy egyetem vezetése teljes embert kíván, sokan ezért mondanak nemet a felkérésre - főleg zűrös időszakokban. Walter Gropius viszont elképesztő figura volt, akinek úgy tűnik ez meg se kottyant.

Először is megszervezte két iskola egyesítését a németországi Weimarban, létrehozva ezzel a Bauhaust, amiről részletesen meséltem egy korábbi cikkben. Miután néhány évvel később politikai nyomásra el kellett hagyni a várost, új helyszínt keresett neki. Dessauban ismét megszervezte az iskolát, majd megtervezte a teljes campust előadóval, kantinnal, tanári és kollégiumi szárnyakkal, miegymással. A saját szobáját szerényen középre, egy utca fölött lebegő hídra álmodta meg. Utána még jutott ereje arra, hogy egy ikervillasort tervezzen a vezető tanároknak (na jó, neki itt is különálló háza volt),  plusz kísérleti lakótelepeket és munkaügyi központot a városnak. Meg olyan apróságokat, mint a legendás kilincsei. Közben kézben tartotta a művészekből álló tanári kart, együttműködött a városban működő cégekkel, mindezt a szélsőjobboldali előretörés árnyékában, erősödő ellenszélben.

Szóval felépítette az idén százéves Bauhaust, szó szerint és képletesen is. Lássuk hát az épületet, amely megtestesíti mindazt, amit ez a szó jelent sokaknak. Mert bár a Bauhausról sokszor úgy beszélünk, mint egy stílusról, ez a szó elsődlegesen egy tényleges épületet jelent, ami a németországi Dessau városában áll.

A Bauhaus tényleg lenyűgözően néz ki, főleg most, hogy a legendás iskola alapításának centenáriumára teljesen befejezték a renoválását. Légies, könnyed, áttetsző, és hihetetlenül korszerűnek tűnik. Ez az a ház, ahol megértheti mindenki, hogy az üveg, acél és beton építészete nem egyenlő sem a szocialista kor intézményeinek lélektelen silányságával, sem a mai irodaépítészet spórolós egyhangúságával.

Egyrészt mert a beton, az üveg és az acél használata önmagában nem jelenti azt, hogy megússzuk a formák megtervezését: ez az épületkomplexum a legkisebb eleméig ki van találva. Másrészt nem jelenti azt sem, hogy előregyártott vacak panelekből építkezünk. Az ugyanebben az időben emelt historizáló épületek az előregyártott gipszstukkókkal sokkal inkább voltak házgyári lakások, mint ez a gyönyörű, egyedi dizájntárgy.

Ha arra gondolunk, hogy ez 1925 és 1926 között épült, akkor eláll a szavunk. Persze csak akkor, ha nem tudjuk, hogy Gropius már több mint tíz évvel korábban is tervezett hasonlót - a legendás Fagus kaptafagyárat. A nagy szám az volt, hogy itt már nem egy üzemi épületről volt szó, hanem tulajdonképpen mindenről: műhelyekről, irodákról, lakóhelyekről - egy egész campusról. Az viszont mai szemmel is mindenképpen megdöbbentő, hogy

Gropius nem csak nagy építész, és munkamániás, hanem pompás üzletember is volt. Hiszen a házat nem mint a Bauhaus oktatója tervezte (akkoriban még nem is tanítottak építészetet az iskolában), hanem a saját irodájában. Az egész költségét pedig Dessau városa állta. Ma is az önkormányzaté. 

Kis kitérő, de muszáj megjegyeznem, hogy ez egészen csodálatos Németország-szerte. Szinte az összes dessaui Bauhaus-emlék az iskolaépülettől a tanári villákon át a munkaügyi központig mind önkormányzati beruházásként épült, és ma is a település tulajdona (egész pontosan Dessau-Roßlaué, 2007 óta ugyanis ennek a városrésze Dessau). Közben jöttek a nácik, a szovjetek, a kommunisták, aztán ismét a kapitalizmus, de a tulajdonviszonyok nem változtak: a házaknak a város gazdája, amelyik rendben is tartja, illetve üzemelteti vagy épp kiadja azokat.

Az épületegyüttes egy utca két oldalán nyúlik el. Gropius fontosnak tartotta, hogy az igazi elrendezése akkor derüljön ki az egésznek, ha körbejárják vagy épp a levegőből, madártávlatból néznek rá.

A központi tömbben - ami minden fotón szerepel a híres BAUHAUS felirattal - voltak a műhelyek, a stúdiók, a nagy fényigényű termek. Ez az a rész, ami szinte teljesen üvegből és acélból van. Viszont jól jelzi a felfogást, hogy csak ezen a helyen hagyták el teljesen a hagyományos értelemben vett "falakat", amelyekkel az adminisztrációs vagy a lakórészeken még találkozhatunk.

Az utca felett híd ível át, rajta a vezetők szobái, középen természetesen Gropiusé. A berendezése ma teljesen rekonstruált, újragyártott - amúgy csak sejteni lehet, hogy milyen volt. A maga tervezte "főnöki széket" még Weimarból hozta át, később vitte tovább az Egyesült Államokba, miután 1934-ben a nácik elől emigrált - ott őrzik ma is az eredetit.

A szoba egyes részeit színekkel különítették el, például a munkaterületet, fogadóterületet, kommunikációs területet stb. A színek használta a funkciók elválasztására, vagy épp a tájékozódáshoz ma már teljesen általános, akkoriban azonban még egészen formabontó volt. Ez amúgy végigfut az egész Bauhaus-épületen: más színek jelölik az egyes szinteket a kollégiumban és az adminisztrációs szárnyban, egységes szín jelöli a haladási irányt és így tovább. 

Az eltérést a weimari évektől jól jelzi ez is. Ott még díszítésképp festették ki a lépcsőházat a tanárok és hallgatók a nagy kiállításra,

Persze a kísérletezés megmaradt. Csomó olyan megoldást találunk, amelyeket korábban nem alkalmaztak máshol. És hát olyanokat is, amelyeket később sem - ugyanis nem váltak be. Például a díszítés helyett a lépcsőházi falra magasra helyezett radiátorok végül mégiscsak dísznek voltak jók: a meleg levegő a mester kedvéért sem akart lefelé szállni.

Ellenben az előadó, mely Breuer Marcell székeivel van tele, remek helyszín lett. Ez amúgy máshol is jellemző az épületre: igyekeztek minél több szakterületről bevonni a hallgatókat, oktatókat az alkotási folyamatba. Izgalmas a világítás, az ajtók záródása, az ablaknyitó rendszer. Az egészhez színpad is tartozik, vagyis színházi előadásokat vagy koncerteket is lehetett rendezni a térben. Sőt. Kicsit a mai multifunkciós tereket megelőlegezve, a hátsó falán egybenyitható a szomszédos kantinnal. 

Ez utóbbi már a kollégiumba vezet. Mai szemmel rendkívül puritán az egykori szállás, pedig nagyon klassz lehetett a maga korábban. Stúdiólakások voltak ezek a szobák, a szó eredeti értelmében. Egyetlen ember lakott mindegyikben, de ott is dolgozhatott, tervezhetett, vagyis ez volt a stúdiója is. Az erkélyek persze lehettek volna nagyobbak is, de Gropius következetesen számolt: egyszemélyes lakáshoz egyszemélyes erkély.

Ma talán ez a legérdekesebb része a campusnak. Merthogy az épület nagy része látogatható, egy-két helyiséget be is rendeztek (Gropius szobáját, az előadót, a kantint), néhány pedig új funkciót kapott. Van például egy elképesztően klassz, egész műhelyszintet kitevő múzeumi bolt - nem szoktam lelkesedni az ilyesmiért, de ez tényleg pompás -, ám a legjobb a kollégiumi rész újrahasznosítása.

Ezt ugyanis megcsinálták hostelnek. Védett épületről van szó, tehát mondjuk fürdőt nem építhettek minden szobához, de akit nem zavar, hogy folyosónként közös vécé és zuhany van, annak hatalmas élményben lehet része. A zuhanyblokkokat amúgy baromi jól megcsinálták, egyesével zárhatók, mint egy kis fürdőszoba. A szobák korabeli cuccokkal vannak berendezve,

Na jó, azért az élményből sokat levon, hogy az erkélyre nem lehet kimenni, ma már balesetveszélyesnek számít. Én tavaly október végén aludtam ott egy szélső szobában. Nagyon szuper volt saját kapukulccsal belépni éjfélkor a Bauhaus épületébe, de nem tagadom, fáztam éjjel.

Hát igen.

A weimari Bauhaus-épület, ami még szecessziós stílusban épült, ma is egyetemként működhet (amúgy azt a házat is az iskola akkori igazgatója, Henry van de Velde tervezte). A modernista dessaui campus viszont sokkal kevésbé felelne meg a mai követelményeknek, mint a húsz évvel korábbi elődje: gyakorlatilag lehetetlen lenne megfelelően szigetelni a műemlékvédelmi előírások betartásával. Egy merész kísérlet volt, ami messze megelőzte korát, és persze korának technikai lehetőségeit. Ezért lett a világörökség része, és persze éppen ezért izgalmas végigjárni ma is az egészet.

A miheztartás végett: a  Német Turisztikai Hivatal vendége voltam egy Bauhaus-sajtóúton, de a témáról megjelenő blogposztok tartalmába nem szóltak bele.