Salgótarjánra biztos kevesen gondolnak olyan turisztikai célpontként, ahová az építészeti értékek miatt érkeznek a látogatók. Pedig tele van izgalmas modern épületekkel, amelyek ráadásul egyedülálló városszerkezetté állnak össze. A hatvanas években, amikor felszabadult a magyar építészet a szocreál nyomása alól, egy csomó fiatal alkotó hitt abban, hogy na most végre lehet valami egyedit, izgalmasat alkotni.  Aztán persze jött a házgyártás, és egy-két kivételtől eltekintve mindent elsöpört. Ennek a rövid ideig tartó, kreatívabb alkotókorszaknak az emlékét őrzi Salgótarján egy-egy része.

Miután 1950-ben a történelmi Balassagyarmat helyett a bányászvároska lett Nógrád megye székhelye, szinte a semmiből kezdtek felépíteni egy nagyvárost. Akit érdekel az izgalmas folyamat, annak érdemes elolvasnia a Lechner Tudásközpont és a már emlegetett Retroplisz Salgótarjánról szóló cikkeit. Ahogy írják:

"modern városközpontjának legismertebb része – a Karancs Szálló, a Művelődési Ház és a Pécskő Üzletház épületegyüttese – az 1960-as évtized folyamán épült fel. Ez a városépítészeti együttes a hetvenes években valóságos zarándokhelye volt az építészhallgatóknak, és az államszocializmus időszaka alatt külföldi delegációknak is sokszor mutogatták mint egy mintaváros központját."

Nos, az egész folyamat katalizátora a Karancs Szálló volt. Ezt kapta meg tervezési feladatul Jánossy György, ő azonban annyira lelkes volt, hogy magánszorgalomból megtervezte a ház környezetét is, terestül-mindenestül, odaálmodva a szomszédos házak tömegét is. Azok későbbi tervezői (Szrogh György, Finta József, Magyar Géza) szerencsére jó ismerősei voltak, és jó építészek, ezért belátták, hogy érdemes egy közös mestertervhez alkalmazkodni. Így jött létre a korszak egyik legizgalmasabb épületegyüttese és köztere.

A Karancs azonban önmagában is figyelemre méltó épület, szigorú rácsos főhomlokzatával, és betonmintás oldalaival. 11 emeletes magasságával igencsak uralhatta a teret ifjú korában,

Nos, a látszóbetonnak ismét nagy divatja van, de a háznak nem annyira: üresen áll közel két évtizede. Idén azonban történt valami, ami a ráirányította a figyelmet, és nem csak több száz városlakó, de az országos sajtó figyelmét is magára vonta. Pedig csak egy tucat gyerek akciója volt.

A DemoLab a Demokratikus Ifjuságért Alapitvany programja. A lényege, hogy több (Magyarországon nyolc) helyen középiskolások egy pedagógussal és egy kortárs művésszel állnak össze, és a csapat együtt alkot valamit. Lássuk be, ez olyasminek hangzik, ami nagyon hasznos dolog a gyerekeknek, de rajtuk kívül egyáltalán nem érdekes senkinek. Salgótarjánban bebizonyították, hogy ez nem feltétlenül igaz.

A gyerekek kiválasztották a Karancs Szállót, mint a város egyik ikonikus épületét. (Zárójelben jegyezném meg, mennyire szívet dobogtató, hogy egy mai gyereknek már nem ciki a hatvanas évek modernje, nagyjából olyan messze vannak tőle, mint az én negyvenes korosztályom a Bauhaustól.) A ház nem csak építészetileg volt érdekes, de volt benne egy 18 négyzetméteres kerámiafal is.

Megszokott dolog volt az ilyesmi akkoriban, de a témaválasztás itt azért elég érdekesre sikerült. Az alkotó, Csohány Kálmán a közeli Pásztó szülötte, így a képeken a környék múltjának jellegzetes figurái láthatók. Közéjük pedig bibliai idézetek kerültek. Már ez is meglepő lenne egy hatvanas években épült hotelben, de itt ráadásul az Énekek énekének sorai olvashatók, olyanok, hogy:

 Két melled két szarvasborjú, egy ünőnek ikrei, kik liliomok közt füvelnek.

Na ezt az izgalmas muráliát a rendszerváltás utáni korszerűsítéskor szépen elkezdték leverni. Csak a munkások szépérzékének köszönhető, hogy szóltak a Csohány örökségét ápoló civileknek, akik megmentették az elemek jó részét. Ezeknek a művész szülővárosában, egy pásztói gimnáziumban találtak új helyet. Igaz, ott kicsit össze-vissza helyezték fel őket, a fenti idézet két része például egészen messze került egymástól, de legalább megmenekültek.

Ezek voltak az előzmények, ebből indultak ki a diákok.

Első körben felkutatták az épület történetét, és ebből összeállítottak egy dokumentációt. Ez megint unalmasnak hangzó dolog, de ebből egy baromi jó, iskolaújság-fanzin hangulatú kiadványt készítettek, mely dizájnjában kicsit a korszakra is emlékeztet. Tele van újságkivágásokkal, könyvekből és hírekből vett idézetekkel, saját interjúkkal és grafikákkal. Nem csak forrásmunkának tökéletes, de öröm lapozgatni - itt az egész PDF-ben. 

Ám ennél is érdekesebb, lakosságbevonósabb akció volt, hogy elkészítették a saját csempefalukat, megidézve vele Csohány Kálmán alkotását. Mint művészmentoruk, Erdei Krisztina elmondta, szerencsére viszonylag egyszerű formákból áll az alkotás, így a diákoknak sem okozott gondot hasonló stílusban alkotniuk.

Változtattak viszont a tematikán: ők a hotel múltjának jeles alakjait mintázták meg. A csempéken megjelenik a főpincér, a szállodaigazgató, vagy épp a legnevesebb szállóvendég, egy űrhajós. A pajzán bibliai idézetek helyett a hotel és a bár múltjára utaló adat került az egyik elemre:

A kerámiafalat nem nagyon lett volna értelme ugyanoda visszatenni, ahol volt (egy bezárt hotelbe pláne nem), de szerencsére találtak neki új helyet. A téren álló egyik lakóház aljában kaphatott helyet a murália. 

Szerencsére nem csak itt voltak nyitottak az érintettek. A projekt zárásaként egy fényjátékot rendeztek most hétvégén, a bezárt Karancs Hotel ablakaiban. Hasonló mátrixot, mint amit a Schönherz Kollégiumban, meg néha máshol is szoktak. Ezzel szimbolikusan is életet leheltek az épületbe, ahonnan már évek óta nem szűrődött ki fény az ablakokon. Ehhez persze szükség volt a tulajdonos hozzájárulására és az önkormányzat segítségére is, akik mondjuk

A projekt egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy a középiskolás diákok megtanultak létrehozni valami jelentőset. Nem csak a művészi alkotásba kóstolhattak bele - bár abba is alaposan, hiszen rajzolniuk és fogalmazniuk épp úgy kellett, mint mondjuk kollázsokat készíteni vagy kerámiacsempéket. Ugyanakkor megismerhették azt is, hogyan kell végigvinni egy projektet. Ők tárgyaltak a főépítésszel, egyeztettek háztulajdonosokkal stb. Megtapasztalhatták, hogyan lesz egy egyszerű skiccből olyan alkotás, amire egy egész város kíváncsi.

A fényjátékot például több százan nézték végig a helyszínen, és vagy 10 ezren a FB-streamen.

Persze ettől még nem fog megújulni, és újra megnyílni a Karancs, de azért azt sikerült megmutatni, hogy fontos szimbólum a helyieknek, és érdekli őket a ház sorsa.