Ma már kevesen tudják, de Zala megye szélét egykor három folyó meg a fél Balaton mosta. 1949-ben Rákosi a megyehatárok átszabásával soha be nem gyógyuló sebet ejtett a megyén, három évtizeden át arra kényszerítve a zalaiakat, hogy csak turistaként falják a lángost a badacsonyi strandon. Kádár ugyan részleges területrevíziót és balatoni kijáratot adott, de az elcsatolt zalai területek legnagyobb része Veszprém megyénél maradt. Számít ez még manapság? A Mi Vidékünk-projekt Veszprém megyei megállója adott arra alkalmat, hogy a Zalai Passió című vígeposz szerzőjével, az első magyar zalai-revizionista költővel, Szálinger Balázzsal átvegyük a két megye közti határ ide-oda tologatásának állomásait.
...a huszadik század erkölcsi fertőjét még jobban kihangsúlyozta annak az igazságtalanságnak a ténye, mely igazságtalanságot Kolon vármegyének, későbbi nevén Zala vármegyének, mai nevén Zala megyének kellett elszenvednie. Ennek területét többszörösen megcsonkították hol nyugati nagy-, hol pedig magyar hatalmak.” (Zalai Passió)
Zala megye területe a középkortól egészen a 20. század elejéig nem sokat változott, akkor viszont néhány évtized alatt egykori kiterjedésének egyharmadát elvesztette. A megye trianonjait két csoportba sorolhatjuk. Külsőnek nevezhetjük a nagyhatalmak által végrehajtott területi csonkítást az első világháborút követően, ugyanis 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés az akkor létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához csatolta Muraközt és Muravidéket. Ez a területrész ugyan 1941-ben pár évre visszatért Magyarországhoz, de a második világháborús vereséggel végleg elveszett. Jelenleg a volt zalai vidékek Szlovéniához és Horvátországhoz tartoznak, és a Zala nevet egyik ország sem vitte tovább, a szlovéniai Muravidék - ahol egyébként ma is vannak magyar települések - Prekmurje néven fut, a Muraköz meg Međimurje néven lett önálló horvát megye.
Az ún. külső területcsonkítás a közös magyar sorsban való osztozás volt, azonban Zala jelentős belső csonkításon is átesett – Veszprém megye javára. Az 1950-től életbe lépő nagy és fájdalmas megyehatár-átszabás előszele már 1945-ben megcsapta Zalát, amikor a Balatonfüredi járást - ehhez tartozott Füred mellett Tihany, Zánka és a Balaton-felvidék egy része - Veszprém megyéhez csatolták (igen sovány vigasz volt ehhez képest az 1948-ban Zalához került néhány Somogy megyei falu). Veszprém megyének korábban nem sok jutott a tóból, csak az Almáditól Siófokig tartó keleti félkaréj.
Főként az 1949. évi területelcsatolás ütött mély sebet Zalának a történelem keresztjére szögelt, fájdalomtól égő testén: az azelőtt hozzá tartozó Balaton-felvidék egésze az ipari Veszprém megyéhez került.” (Zalai Passió)
Az 1950-ben életbe lépő új megyerendszer gyökeresen átalakította Zala és Veszprém határait is. A hivatalos indoklás szerint az új területi beosztás a gazdasági tényezőket vette figyelembe, amikor „a Horthy-rendszer torzszülötteit, a soviniszta-revizionista politika termékeit [...] felszámolta, s az eddigi 25 megye helyett 19 megyét szervezett.” Valójában Zala megye határa a török időket leszámítva az államalapítás óta volt változatlan.
A Balaton környéke addig megoszlott Veszprém, Somogy és Zala megyék között, a döntés után az északi rész teljes egészében Veszprémhez, a déli pedig Somogyhoz került. Központosító fejlesztési tervek különben már a harmincas években is léteztek: a tó környékének földrajzi, gazdasági, kulturális egybetartozása és összehangolt fejlesztése miatt felvetődött az önálló Balaton vármegye kialakítása.
A zalaiak, ha nem olvasták figyelmesen az egyetlen helyi lapot, könnyedén lemaradhattak a tényről, hogy Rákosi egyetlen tollvonással Veszprém megyébe költöztette őket, anélkül hogy egy tapodtat is mozdulniuk kellett volna. A kommunista államreform 1949. december közepén pár mondatos hírben bujdokolt a sokadik oldalon: a Zala című lap sem akkor, sem később nem kommentálta a brutális területi veszteséget. Az 1950 tavaszán végrehajtott elcsatolásokkal egyidőben Zala ismét kapott némi kárpótlást, Vas megyéből az egervári körjegyzőséget és Somogy megyéből a surdi körjegyzőséget.
A hivatalos indoklás mellett keringett egy legenda az 1945-es és 1947-es nemzet-, illetve országgyűlési választáson a hagyományosan jobboldali, konzervatív Zalában csúfosan leszerepelt megyei listavezető Rákosi Mátyás személyes bosszújáról is, írja tanulmányában Káli Csaba.
Harminc szűk esztendő kellett, hogy sajgástól eltompult érzékei ismét működni kezdvén jelezzék: Zala nem élhet majd egy évezredig öntejével táplált városai és falvai nélkül, s az elindult népi mozgalom eredménnyel járt: Veszprém hamar és ingyen jött zsákmányából Zala visszakapta a Balaton fővárosát, Keszthelyt és még néhány (köztük három Balaton-parti) települést...” (Zalai Passió)
A hetvenes években merült fel, hogy a minél kevesebb megyéhez tartozó Balaton koncepciója mégsem bizonyult hasznosnak. Pap János, az MSZMP Veszprém megyei párttitkára (aki egyébként leeresztette volna a Balatont, hogy kukoricát ültessen a helyén) Kádárig ment, hogy minden maradjon a régiben, de ezúttal nem járt sikerrel.
„Én is színt akarok vallani, másrészt szeretnék felvilágosítást adni a Politikai Bizottságnak. Abban a bizonyos 1950-es rendezésben én is részt vettem. […] A Balatonnal akkor kezdtünk foglalkozni és őszintén szólva, egyik megyénk sem értett hozzá, a központ sem értett hozzá. […] Nem tudom mit jelent a keszthelyieknek politikailag? Végülis, akárhová tartoznak, ők akkor is keszthelyiek maradnak. A Veszprém megyeieknek egy kis zökkenőt okoz, de a fejlesztést illetően talán jobb lenne, ha nem két, hanem három megyéhez tartozna a Balaton, az összes összefüggést figyelembe véve”– mondta Kádár a zalai és veszprémi vezetők jelenlétében tartott PB ülésen , amelyen eldőlt, hogy a keszthelyi járás 1979. január elsejével visszakerül Zala megyéhez.
Azonban az elmúlt évtizedek népbutító propagandája folytán teljesen kiveszett a köztudatból azon időszaknak a képe, mikor még a fél Balaton és három folyó (Zala, Mura, Dráva) mosta Zala partjait. Így állhatott elő az a szomorú helyzet, hogy az országban már nemcsak hogy senki sem kívánja visszarendezni az 1000 és 1949 közti területi állapotokat, de a földmíves Zala és az elcsatolásokon szépen meghízott ipari Veszprém megye népe között még a legapróbb jele sincs a haragnak, tanújelét adván a megyei öntudatok országos méretű elsekélyesedésének.” (Zalai Passió)
Szálinger Balázs zalai-revizionista költővé válása húsz éve történt, Tüskés Tibor Zala mente, Somogyország című könyvét olvasva. A somogyi parton az egyetlen szépség a zalai látványa, állt a könyvben az akkor már a politikai döntések miatt nem helytálló folklórbeli bonmot. Az örök zalai sérelemről, erről a mérhetetlenül szomorú történetről született a Zalai Passió, amely akár eszköze lehetett volna a régi határok visszaállításának is.
Nem állítjuk, hogy a kötet hatására, de 2001-ben felvetődött, hogy Sümeg megyét váltana: Zala felé kacsingat a Veszprém megyei város címmel cikkezett erről a Népszabadság. Az akkor hétezer lakosú Sümeg polgármestere egy oktatásfejlesztési program elutasításakor fenyegetőzött a Zalához való visszatéréssel, de ez végül nem valósult meg.
Ma Magyarországon inkább régiós, néprajzi-régiós, például viharsarki, palóc, jászsági vagy városhoz kötődő öntudat létezik, megyei öntudat alig. Az egyik kivétel éppen Zala megye, mondja Szálinger.
„Ez a bizonyos ’zalaiság’ szerintem a reformkorban született, amikor Zala volt a leghaladóbb, legliberálisabb megye, Deák, Csány László vezetésével. Ennek az időszaknak, az 1830-40-es éveknek a legnagyobb költője volt Kisfaludy Sándor, Sümegről. Füreden a Kisfaludy-szobor talapzatán máig az áll, hogy állította Zala vármegye közönsége. Úgyhogy sok zalai faluban van utca elnevezve róla. Ennek az elnevezés-hullámnak az idején Kisfaludy Sümege persze még Zala volt, amikor meg Veszprémhez került, Kisfaludy már nem volt divatos. Érdekes lenne összeszámolni, hány zalai településen van Kisfaludy utca, mert biztos vagyok benne, hogy Veszprém megyében közel sincs ennyi, pedig ugye Sümeg már oda tartozik.”
A zalaisághoz való megyehatáron átnyúló ragaszkodásra rengeteg példa volt és van ma is. Az író Simon István apját annak idején örökké megbüntette a rendőr, mert a szekerén nem volt hajlandó átcserélni Veszprém megyeire a rendszámot. Az egykor Zalához tartozó települések iratait mostanság is a zalai levéltár őrzi és manapság is van olyan, Lesencefalun, azaz a Keszthelyi-hegység túloldalán felnőtt (elvileg) veszprémi, aki zalainak vallja magát. És kissé bizarr módon ma is van néhány Veszprém megyéhez tartozó falu – Zalahaláp, Zalameggyes, Zalaszegvár, Zalagyömörő -, amely nevében is őrzi egykori zalaiságát.
(Borítókép: Fillér Máté / Index)