A Szigetköz nyáron mágnesként vonzza az aktív pihenésre vágyókat, családok és kiránduló osztályok sátraival telnek meg a kempingek, és a vízen folyamatosan jönnek a kenuk.  A zegzugos csatornákban úgy is pompás kaland az evezés, ha csak úgy odavetődünk, és kibérlünk néhány csónakot, de az Apa + Én tábor rá tud tenni az alapélményre még egy nagy lapáttal. Eredetileg Apaépítő néven indult el ez a kezdeményezés, éppen most zajlik a névváltás, és az új névből már egyértelműen kiderül, hogy ide a résztvevők csakis párban érkezhetnek.

A kenuzás miatt is fontos a felnőtt-gyerek arány, hogy az időnként erős sodrásban meglegyen a szükséges húzóerő, de ez egyben a táboroztatók küldetése. Mint Nagygyörgy Miklós, az Apa + Én alapítója (és a tábor egyik résztvevője) elmondta: az a cél, hogy a családi duó tagjai minden figyelmet egymásnak tudjanak szentelni.

Apának lenni tele van kihívásokkal, ez már két héttel a tábor előtt kiderült, amikor két gyermekemmel a Balatonnál töltöttünk el egy szűk hetet, a legnagyobb júliusi kánikulában. Bármelyik ilyen kemping rengeteg lehetőséget kínál, de a szokásos focizás, tollasozás, úszás, napozás, kártyázás, lángosozás és fagyizás programkör igencsak földhözragadt. Ezzel szemben az  Apa + Én tábor a megérkezéstől a hazatoppanás pillanatáig úgy beszippantott minket, mint egy mese.

A történet főszereplője egy Lajos nevű röplabda, aki 2008-ban gellert kapott Dunakiliti kempingjének homokos pályáján, elrepült, és azóta sem tudni, hol tartózkodik. Szerencsére az első vízre szállásnál érkezik egy palackposta, amelyben megtaláljuk az első nyomokat, és útnak indulhatunk egy sziget felé. Igyekszem nem elszpojlerezni az egész történetet, hátha valaki kedvet kap a dologhoz, de pár dolgot azért jó tudni.

Tizenöt család vett részt a buliban, és mire evező került a kezeink közé, a harminc vadidegen nevet (a családokon kívül volt két szervező is, Bence és Mókus) nagyjából megtanultuk egy névkiabálós labdadobálós játékkal. A közös ebédet követő első kooperatív feladatokon már igazi csapatként vettünk részt, egymás gyerekeit segítve át a lávafolyamon. A gyerekeket úgy magával ragadta ez a egész, mint amikor már nagyok, és valahol belül tudják, hogy nem létezik a Mikulás (igazán bocs, ha valaki ezt most tudta meg), de ez egyáltalán nem érdekli őket, és minden kétségük ellenére kifényezik a bakancsot reggelre. Szóval mindvégig egyértelmű volt, hogy Lajost márpedig meg kell keresni, és az sem okozott törést a lelkekben, hogy időnként az árral szemben indultunk útnak, ahová elég nehezen gurult volna fel a könnyű röplabdatestével.

Volt egy állomás, ahol nyolc  bevadult gyerek perceken át visított kórusban körülöttem:

tör-jed-szét,

tör-jed-szét,

tör-jed-szét

Ami elég jól megmutatja, mekkora beleéléssel küzdöttük a célért.  Merthogy az a fránya Lajos úgy benyomta az egyik levelét az üvegpalackba, hogy fél órán át nem tudtuk kivarázsolni onnan.  Természetesen nem törtünk szét semmit a gát betonján, mert "véletlenül" volt egy pecahorog az egyik túravezetőnél. Hogy mi lett az utolsó nap végén Lajossal, arról csak annyit mondhatok, hogy mind a tizenöt gyerek elégedetten távozott.

Eközben közösen megtanultunk sátrat állítani, szikravetővel hatékonyan tüzet gyújtani, és konzervdobozokból kombinált bicskával tűzhelyet gyártottunk a kotyogós kávéfőzőhöz, finoman vetélkedő üzemmódban kétféle dizájnnal, aminek a habszivacson meggyötört háttal ébredő apukák örültek a legjobban. Az evezést elosztottuk, hogy az kormányozzon kenut, aki csinált már ilyet, úgyhogy ezzel egyszer sem volt gond.

Természetesen mindenkin volt mentőmellény, megkaptuk a szükséges kiképzést, és arra is nagyon odafigyeltek, nehogy valaki felhevült testtel ugorjon a jéghideg vízbe. 

Kifejezett kérés volt még a szervezőktől, hogy kerüljük a politizálást, amit könnyű volt betartani, mert végig sodortak minket magukkal a játékos események. Időnként előkerültek közéleti témák, ütköztek vélemények, hogy is lehetne ettől teljesen távol maradni, de nagyon kulturált mederben maradtunk, hiszen mindenki azért ment oda, hogy jól érezze magát, és mást se akadályozzon ebben.

Azt is izgalmas volt látni, hogy más apukák hogyan foglalkoznak a gyermekeikkel, amikor nincs ott a másik szülő, ellesni pár trükköt, vagy elvétve szembesülni azzal, miként nem szeretném nevelni a gyermekeimet. És mindezt olyan szülőkkel, akikkel nem találkozunk minden délután a játszón, vagy az iskolai fogadóórán. 

Mi úgy jöttünk haza a Mosoni-Dunától, hogy a mesében megismert rejtett tavakat és szigeteket még egyszer biztosan meg kell látogatnunk, de tudjuk, hogy az már más lesz, mert a kettőnk közös élményéhez semmi más nem fogható.