Augusztus 15-én került a magyar mozikba az év talán legjobban várt filmje, a Quentin Tarantino által írt és rendezett Volt egyszer egy Hollywood, amiben megint csak fontos szerep jut a bűnténynek, ami ötven év után még mindig nem akar a feledés homályába veszni. De vajon miért?

Jó, nem varrhatjuk kizárólag a média nyakába, hogy Charles Manson dalszövegei még az egyik leghíresebb rockzenekar albumán is tovább élnek, ehhez kellünk mi is, az olthatatlan (beteges? kóros?) kíváncsiságunk a sorozatgyilkosok lélektana iránt. Ótvaros nagy közhely, de valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy ha azt olvassuk a címben, hogy

akkor kattintunk, lapozunk, magazint veszünk, videót indítunk, mozijegyet veszünk.

A Manson család rémtetteinek utóélete azért is érdekes, mert Mansonék valójában jelentéktelenek a sorozatgyilkos-örökranglista élmezőnyéhez képest, de ha már itt tartunk, az olyan közismert alakok, mint Ted Bundy, John Wayne Gacy, Richard Sutcliffe vagy Andrej Csikatilo sem tartoznak az elithez. Mégsem akar senki filmet csinálni a száz gyermekkorú áldozatát savban feloldó pakisztáni Javed Iqbalról vagy Dél-Amerikában aktív – nagyon aktív: kb. 200 áldozat – Luis Garavitóról. (Bár lefogadom, hogy most jó páran rágugliznak ezekre a nevekre).

A popkulturális karrierhez valami más kell, valami, amiért inkább Mansonékról készültek filmek, sorozatok, dokumentumfilmek, animációs filmek, hangjátékok és rockoperák, az ő sztorijukat dolgozta fel kismillió cikk és könyv, és amiért rendszeresen indítanak kurzusokat róluk a különféle elitegyetemek is.

Mansonék egyszerűen jókor voltak jó helyen, Kaliforniában, a szerelem nyarának is nevezett 1967 után két évvel, a hippikorszak csúcsán, közvetlenül Woodstock és Altamont előtt, Manson szövegírói/zeneszerzői ambícióinak hála betagozódva a zenészvilágba és a popkultúrába még azelőtt, hogy bármit is tettek volna. És akkor még nem is beszéltünk az áldozatokról, különösen Sharon Tate színésznőről, vagy a vádlottak viselkedéséről a bírósági tárgyalások során. Egyszerűen nem lehetett elmenni mellettük csak úgy, és a szórakoztatóiparnak esze ágában sem volt.

Magáról a gyilkosságsorozatról ebben a cikkünkben írtunk részletesebben, röviden összefoglalva ez történt:

1969. augusztus 8-án Charles Manson utasítására négy követője, a 21 éves Susan Atkins és Patricia Krenwinkel, a 23 éves Charles „Tex" Watson és a 20 éves Linda Kasabian elment a Los Angeles-i Benedict Canyon egyik luxusházába, ahol Sharon Tate, a 26 éves modell-színésznő élt a férjével, Roman Polanskival. Manson utasításainak megfelelően mindenkit megöltek: a házból éppen távozó 18 éves Steven Parentet, a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate-et, egy Jay Sebring nevű fodrászt, a 32 éves Voytek Frykowskit és barátnőjét, Abigail Folgert. Másnap Mansonnal és egy Leslie van Houten nevű 20 éves lánnyal kiegészülve a LaBianca házaspár házához mentek el, ahol végeztek a 44 éves szupermarket-tulajdonossal és feleségével is. Ezt megelőzően, júliusban Manson egy embert saját kezűleg lőtt le, egy másikat az utasítására ölték meg.

A Wikipedia „Charles Manson a kultúrában” szócikke 24 filmet/sorozatepizódot/dokut sorol fel, mi igyekeztünk a legfontosabbakat kicsípni közülük, és hozzátettünk pár irodalmi alkotást is.

1971-ben jelent meg, amikor Manson tárgyalása még javában zajlott. A szerzője az ellenkulturális mozgalom fontos szereplője volt, költőként, zenészként és háborúellenes aktivistaként is ismerték. Ed Sanders azzal az előfeltevéssel vágott bele a kutatómunkába, hogy Mansonék ártatlanok, és a rendőrség húzta rájuk a gyilkosságokat, hogy lejárassa a hippimozgalmat. Elég volt eltöltenie pár estét a még létező Manson kommunával, hogy megváltozzon a véleménye. A könyv mégsem tudott nagy hatást kifejteni, részben Sanders fura, a témához nem illően szarkasztikus stílusa és nyelvezete miatt, részben pedig azért nem, mert a szerző az elvetett első helyett felépített egy másik elég vad összeesküvés-elméletet magyarázatként, amit aztán a bíróságon nem tudott bizonyítani.

Ezt az 1974-ben megjelent könyvet nem véletlenül tartják a legrészletesebb, legalaposabb Manson-könyvnek, az egész Manson-legendárium alapművének: az írója maga az ügyet tárgyaló államügyész, aki a nyomozás minden részletével tisztában volt.

Bugliosi azért kihagyhatatlan, mert többé-kevésbé az ebben a könyvben olvasható részleteket fogadta el mindenki Manson indítékául, itt szerepelt először összeszedve a csalódott zenészember története, aki nagyon szeretett volna befutni, de nem ment neki, így rá akart ijeszteni arra a lemezproducerre, aki keresztbe tett neki, és aki korábban abban a házban élt, amiben a gyilkosság idején Tate, és így tovább. A mai napig az egyik legnagyobb példányszámban eladott bűnügyi dokumentumregény, a szerző annyira belejött a műfajba, hogy ügyészkedés helyett élete végéig további bűnügyi és politikai könyveket írt.

Ha sok szabadidőnk van, elő lehet venni az idén megjelent Chaos: Charles Manson, the CIA, and the Secret History of the Sixties (Tom O'Neill és Dan Piepenbring) című könyvet, ami a Mansonékkal kapcsolatos konteókat szedi össze (a CIA LSD-kísérleteinek alanya volt, stb.), vagy a tavalyi The Manson Women and Me: Monsters, Morality and Murder (Nikki Meredith) című dokumentumregényt, aminek szerzője a Manson család két, még börtönben ülő tagját, Leslie Van Houtent és Patricia Krenwinkelt interjúvolta meg arról, milyen volt a szektában nőnek lenni a hatvanas években.

Az NBC minisorozata 26 részben, David Duchovny főszereplésével szólt a hatvanas évek végéről, ezen belül a Manson családról és magukról a gyilkosságokról. Duchovny egy Los Angeles-i detektívet alakít, aki egy eltűnt lány ügyében nyomoz, és így kerül képbe Manson (Gethin Anthony) is. Egy dolgot nem szabad elfelejteni a sorozatról: az alkotók kimondottan nem igaz történetet akartak belőle csinálni, inkább a korról, a hangulatról, a hippikre rácsodálkozó és sok mindent átértékelő nyomozóról szólt, mint a Manson család tetteiről.

Tévéfilm a Bugliosi-könyv alapján, az USA-ban két részre bontva mutatták be, Európában meztelenséggel és még több véres jelenettel felturbózva mozikba is eljutott. A film semmi meglepetést nem tartogatott senkinek, Bugliosi könyvét filmesítették meg, és passz. Mansont Steve Railsback alakította. 2004-ben kapott egy új feldolgozást, ebben Jeremy Daviesnek jutott Manson szerepe, viszont ez a film Linda Kasabian szerepével foglalkozott kiemeltebben (ő volt a sofőr mindkét gyilkosságnál).

Az antológiasorozat hetedik évadának végefelé került adásba a Mansonékról szóló epizód, amiben újrajátszották a gyilkosságokat, jó véresen. Mansont Evan Peters alakította.

Howard bácsi és Charles Manson megszökik a börtönből, és mivel a srácok Kulabát akarják megnézni a plázában, Manson elmegy velük gardedámnak. A rendőrök felismerik Mansont, autós üldözés lesz belőle, majd túszejtés, amikor Manson jobb híján Cartmanéknél köt ki. Aztán megadja magát, elénekel egy karácsonyi nótát, és mehet vissza sittre.

Horror egy dokumentumstáb főszereplésével, amely 1996-ban forgat Mansonékről. A hitelesség jegyében egykori szektatagok emlékeznek vissza a múltra, és narrálják is a szegmenseiket. Alapvetően orgiákról, tömegszexről, ostoba és kegyetlen jelenetekről lett híres vagyis inkább hírhedt. A kritika ettől még szerette.

Eredetileg Leslie szerepelt a címben, Manson később került bele. A történet egy tipikus amerikai gimnazista lányról szól, aki a suliban mindent elért, amit csak lehetett, imádják, jól is tanul, de valamiért a Manson klán megszállottja lesz, és beáll hozzájuk, hogy aztán mire annyit tud mondani, hogy fapapucs, már sitten ül, és a halálbüntetést várja. A film központi témája egyébként az, hogy zúg bele az egyik esküdt Lindába. Kristen Hager alakította Lindát, Ryan Robbins meg Mansont.

Matt Smith címszereplésével, Hannah Murray, Sosie Bacon, Marianne Rendón, Merritt Wever, Suki Waterhouse, Chace Crawford és Annabeth Gish vendégjátékával készült a tavalyi velencei fesztiválon bemutatott film Mary Harron rendezőtől, amiben egy egyetemista nő a gyilkosságok után évekkel a Manson család börtönben ülő női tagjaival foglalkozik, és teszi fel a kérdést: mi van, ha ezek a nők is áldozatok?

Hilary Duff címszerepelésével Daniel Farrands forgatott egy horror-thrillert a gyilkosságokról, aminek az a premisszája, hogy Tate 1968-ban egy újságírónak részletesen elmesélte egy álmát, amiben egy barátjával együtt elvágják a torkát. Ugrunk egy évet előre, és Tate életét egyre több ominózus jel, apróság nehezíti meg, melyekből egyre inkább arra jut, hogy hamarosan meg fog halni. A kritikusok rühellték.

Tarantino filmjéről ezt írtuk:

A Volt egyszer egy... Hollywood egy végtelenül szomorú film, egy letűnt kor lenyomata, amiben karrierjük végén haláltáncoló férfiak próbálnak kapaszkodni a szakadék széli sziklába, miközben a saját gyarlóságuktól és a küszöbön álló, világot rengető változásoktól egyre jobban izzad a tenyerük, és maguk sem tudják, hogy ők csúsznak, vagy a bolygó forog tovább nélkülük. Egy ráérős szenvedés, ami hosszú holtjátékok után borzasztó erőszakba, majd egy szentimentális befejezésbe torkollik.

A gyilkosságok és maga Manson nem központi témája a filmnek, ami sokkal általánosabban a korszakról szól, de a korszak mégiscsak elmesélhetetlen Mansonék nélkül. A szektavezért az a Damon Herriman alakítja, aki a Mindhunter címmű tévésorozat soron következő évadában is fogja.

Manson a zenében is markánsan megjelenik, a Sonic Youth a Death Valley '69, David Bowie a Sweet Thing, Ozzy Osbourne a Bloodbath in Paradise című számokban emlékezik meg róla és „családjáról”. Marilyn Manson énekes egyenesen felvette a nevét, kombinálva egy másik ikon, Marilyn Monroe nevével, ahogy a brit Kasabian zenekar is az egyik Manson lányt választotta névadójául, Linda Kasabiant, „mert kurva jól hangzott”.

A legnagyobb botrányt a Guns N' Roses „The Spaghetti Incident?” című albuma okozta, amin szerepelt egy Look at Your Game, Girl című dal, amit Manson írt, és jelentetett meg Lie: The Love And Terror Cult című 1970-es albumán. A zenekar szerint a dal direkt nem szerepel a dallistában, Manson nem kap említést a borítón sem, és egy 1971-es bírósági határozat értelmében jogdíjat (minden egymillió eladott példány után 62 000 dollár) sem kapott a dal után – az a szintén aznap meggyilkolt Wojciech (Voytek) Frykowski fiát illeti.

Borítókép: Charles Manson 1970 Fotó: Bettmann / Getty Images