A Titanic a pusztulás monumentális meséje, és mellette a kevélységé meg a kapzsiságé. Az első perctől vagy a jegyváltástól, sőt már a műsor kiírásától mindenki tudja, hogy a történet vége ezerötszáz ártatlan ember halála lesz, és azt akarjuk, hogy ezt szórakoztatóan mutassák meg nekünk, hiszen a nyári, nagyszabású zenés színházak legelső jelzője még mindig a „szórakoztató”, ezt kár lenne tagadni. És persze akarjuk még Kate Winsletet és Leonardo DiCapriót, az elsüllyeszthetetlennek hitt, mégis a legelső útján megsemmisült hajóról készült, 11-szeres Oscar-díjas film főszereplőit, vagy ha nem is személyesen őket, de azokat a jeleneteket, amikre mindenki emlékszik a moziból.

És milyen jó lenne, ha a Titanic című Broadway-musical magyarországi bemutatója csak annak okozna csalódást, akik tényleg ezt várják!

Vagyis azoknak, akik nem néztek utána rendesen a dolgoknak. Például nem tudják, hogy a hajóról szóló musicalt a filmnél már valamivel előbb, 1997 tavaszán bemutatták az Egyesült Államokban (a filmet 1997 végén), csak a magyar színház van ekkora késésben, így értelemszerűen semmi közük egymáshoz, mármint persze az alaptémán túl. Meg azoknak, akik a téma legegyszerűbb, legkirobbanóbb, hűsítő limonádéra leginkább hasonlító feldolgozását várják – olyasmit, amit annak idején James Camerontól kaptak. Hát a Titanic című musical a legkevésbé sem ilyen. 

De ezzel még nem is feltétlenül lenne baj. Az előadás szépen sorban végigveszi, hogy milyen munkás kisemberek dolgoztak a Titanicon, és mindenkinek jut egy dal a megpróbáltatásairól, a fűtő például dalban pakolja a szenet. A legabszurdabb rész a musicalben, de talán az egész egyetemes musicaltörténetben is, amikor a távírász énekel arról, hogy neki eddig ugyan nem voltak barátai, de most már minden este táviratokat küld a többi hajó távírászainak, akik ezekre a bevett hajós szakkifejezésekkel válaszolnak, és ez csodálatos! Persze nem ez az a rész, amire igaz, hogy „ezzel még nem lenne baj”, mert van, de a mindezek mögött megbúvó gondolat végül is méltányolható: a musical a filmnél sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a társadalmi egyenlőtlenségek bemutatására.

Ez a sztori elsősorban nem az itt Jimnek és Kate-nek nevezett szerelmespár kapcsolatáról szól, vagy arról, hogy Jim milyen boldogtalan véget ér (spoiler: még közös hánykolódás sincs a jeges vízen, pláne fagyhalál, így aztán nem lehet azon sem spekulálni, hogy elfértek-e volna ketten is azon a deszkán), hanem arról, hogy a kapzsi, tisztességtelen, ostoba és becsvágyó burzsoázia bűneit mindig a szerencsétlen, tisztességes munkásosztály szívja meg a leginkább, ami egyébként felveti a kérdést, miért nem jutott eszébe Aczél György elvtárs alatt valakinek hasonló szellemiségben feldolgoznia a témát, leelőzve ezzel a hanyatló Nyugatot. 

Na de komolyságot erőltetve magunkra, ez egyébként tényleg érdekes – és alighanem történetileg is releváns – feldolgozása a témának, hiszen a hajó teljesen alkalmas egyfajta társadalmi berendezkedés modellezésére, már csak azért is, mert a zárt (ideiglenes) közösségben fizikailag is elkülönült egymástól a legfelül lévő felső tízezer, alattuk a másodosztályon a módosabbak, akik azért nem közösködhetnek az igazán gazdagokkal, végül az ócska kajütökben a prolik, akiket ráccsal zártak el nemcsak a gazdagoktól, hanem a túl kevés mentőcsónaktól is, amikor süllyedni kezdett a hajó. (A musical így egyébként hasonlít Bong Joon-ho Snowpiercer című filmjéhez, amelyben ugyanilyen társadalommodell van, csak épp egy vonaton, és nem függőleges elosztásban, hanem vízszintesben.)

Habár kirobbanónak és limonádénak, sőt megkockáztatom, még szórakoztatónak sem lehet nevezni ezt a musicalt, érdekesnek érdekes, és ez amúgy elég bátor dolog: sokkal kockázatmentesebb lenne egyszerűen azt az utat választani, amit a filmkészítők: szerelem, nevetés, halál, sírás, és kész is a sztori. Nem is ez az oka annak, hogy

Hanem nagyon nagy részben Maury Yeston zenéje, amiben egyetlen fülbemászó sláger vagy akár csak egy maradandó dallamocska sincs, inkább olyan, mintha valami olvasópróbán ülnénk, ahol szóltak a zenekarnak, hogy most még teljesen mindegy, mit, csak a hangulat kedvéért zenéljenek a szöveg alá valami egyszerűbb alapot. És ez három és fél órán keresztül szól, mintha egy virtuális bolt kínálatát hallgatnánk végig: „ezek azok a sztenderdek, amiket készen meg lehet vásárolni, ha kell valami töltelék az üresjáratokra”. Nemhogy másnap nem emlékezni a zenére, de már az előadás felénél sem lehet visszaidézni, mit is hallottunk eddig.

A másik ok részben már kitalálható abból, hogy mindez három és fél órát tart. A Titanic ugyanis nagyjából négy, egymástól elkülöníthető jelenetből áll, csak mind a négyet eljátsszák majdnem ugyanúgy vagy ötször. Ha a hajó parancsnoki hídját látjuk, akkor törvényszerűen az fog következni, hogy a gonosz, felelőtlen, dörzsölt öltönyösök megbeszélik: nem számít, hogy veszélyes, akkor is kapcsoljanak nagyobb sebességre. Mire valamelyik felelős kisember azt mondja, ajjaj, ebből baj lesz! És tíz perc múlva újra ugyanez, és húsz perc múlva, és harminc, és így tovább a jéghegyig, ami után annyiban változik a forgatókönyv, hogy múlt időben beszélik meg az eddigre már rég a szánkba rágott tanulságot, miszerint mindez mindenki szerint a másik ember hibája volt.

Ha a másodosztály kabinjait látjuk, akkor az fog történni, hogy az Alice nevű szereplő elmondja, ő márpedig szeretne együtt mutatkozni Gazdagékkal, akkor is, ha nem szabad, mire a férje vagy valamelyik komornyik visszaküldi a kabinjába, mondván, ő nem jöhet be ide, aztán ugyanez tíz, húsz, harminc perc múlva, satöbbi, a jéghegy után pedig annyiban módosul a forgatókönyv, hogy akkor az első osztályú mentőcsónakokban szeretne együtt mutatkozni Gazdagékkal.

Ha a harmadosztályú kabinokat látjuk, akkor Jim és Kate váltott sorrendben éneklik el, hogy ők bizony első látásra beleszerettek Kate-be vagy Jimbe, és ez egy csodálatos dolog, ilyet ők eddig még soha – ez annyiban módosul a jéghegy után, hogy Jim meghal. (Elnézést a spoilerért.)

Na, látják, mindehhez képest tényleg tiszta felüdülés a termelési musical, amikor a fűtő és a távírász legalább olyasmikről énekelnek, amit korábban még nem mondtak el negyvenszer; és ez se abszurdabb, mint amikor énekbeszédben dalolják el az olyan mondatokat is, mint hogy „északi szélesség negyvenkettő-harmincöt, nyugati hosszúság negyvenöt-ötven, a víz hőmérséklete a legutóbbi méréskor öt fokot csökkent, negyvennégy Fahrenheitre”, ami alighanem a legfurcsább dolog, amit valaha valaki elénekelt – ez a rekord legalább összejött a Titanicnak.

Mindezzel nemcsak a redundancia és az unalom a probléma, hanem az is, hogy ennyi önismétlés mellett aztán három és fél órába se fért bele egyetlen valódi jellem kidolgozása sem. Így viszont a Szörnyen Szomorú Jelenetnél (illetve természetesen jeleneteknél, többes számban, hiszen a süllyedés is legalább háromszor olyan hosszan tart, mint indokolt lenne) pusztán csak egy számszerű tényen lehet szomorkodni, miszerint meghalt ezerötszáz ember, mert ezekkel a kétdimenziós, kidolgozatlan, egy mondatban leírható sorsú papírmasé-figurákkal lehetetlen együttérezni.

Mindezt a kínt pedig nem enyhíti a magyarországi ősbemutató, Somogyi Szilárd rendezése sem. Nemcsak a nyári színház közönségének lélektana miatt, hanem dramaturgiailag is nyilvánvaló, hogy az egész előadás lelke a süllyedés és a jéghegy: ezt Somogyi is tudja, mivel a színpad elején elhelyezett egy nevetségesen aprócska jéghegyecskét, amely felé folyamatosan közeledik egy kis modellhajócska, az első pillanattól előrevetítve a tragédiát. Ennek ellenére ennél kevésbé látványos csúcspontot elképzelni is nehéz lett volna: emberek szaladgálnak fel-alá, majd egy ponton elkezdenek nekiugrálni egy kicsinyített hajóorrt mintázó díszletelemnek. Ez a fantáziátlanság még akkor is meglepő, ha, mint a kis jéghegy és a kishajó az ütközést, ezt is előrevetítette Barta Viktória hasonlóan fantáziátlan, kiforratlan, jellegtelen, talán szándékosan, talán másért kaotikus koreográfiája. Ebben néha egy még nagyobb gond, a komolyan vehetetlenség is felüti a fejét. Jónak tűnő ötlet ugyanis, hogy extravagáns, tengerkék jelmezekbe öltöztetett figurák afféle „óceán szellemeiként” a színpadon képviselik a metafizikai síkot, de az ötletet agyoncsapja, hogy Barta és Somogyi egyáltalán nem találták ki, hogy pontosan mi is legyen az ő feladatuk, így gyakorlatilag minden jelenetbe betolakodnak, talán még az ebédlőasztalon is ők mozgatják a levesestálat.

A leghálátlanabb feladat mégis a színészeké, mivel nincs mit eljátszaniuk, csak üres, közhelyes, sablonos mondatokat tudnak illusztrálni – ezt becsülettel meg is teszi mindenki. Talán még Détár Enikő játéka marad meg a legjobban, mert bár az, hogy Alice mindig a gazdagok társaságát keresi, a második ismétlés után már sokkal inkább idegesítő, mint vicces, de Détár érezhető lelkesedéssel veti bele magát a humorba, olyanná téve Alice-t, mint egy rajzfilm kisegerét, aki megállíthatatlanul átrágja magát minden akadályon. És bár az énekről sem lehet semmi rosszat mondani – hacsak a magyar musicaljátszás állandó problémáját nem: egy bizonyos énekesszám fölött minden kórusnál érthetetlenné válik a szöveg –, a megint csak sablonos, teljesen érdektelen, még a szólók emlékezetessé tételére is képtelen dalokról nehéz hosszan értekezni, bár ez nem a színészek, hanem a zeneszerző hibája.

Az amerikaiak humortalan Állami Áruháza így végül a külsőségeken kívül a lehető legrosszabb ponton tudja a legnagyobb sikerrel megidézni a Titanic első és egyben utolsó útját: amikor az ember jegyet vált rá, azt hiheti, hogy élete élményében lesz része, de amit kap, az végül borzasztó szenvedésbe fordul. Mentőcsónak pedig ezúttal egyáltalán nincs.