Mert mi a dolgok normális rendje, ha egy ország egyes művészei európai hírnevet vívnak ki maguknak a tehetségükkel, egyéni látásmódjukkal, kapcsolatrendszerük fejlesztésével? Nyilván az, hogy az adott ország illetékesei, azaz a szakmájuk többi tagja és az állam kultúrával foglalkozó köztisztviselői mérhetetlenül büszkék rájuk, és próbálják kihasználni a dolgot, tudva, hogy ilyenkor sosem csak egyéni sikerekről van szó, mert minden sikeres művész az országa teljes kultúráját is képviseli, azaz a sikerük az ország ölébe hullott lehetőség.

Akik rákattintottak erre a cikkre, azok számára nyilván nem túl meglepő, hogy Magyarországon ennek a tökéletes ellentéte zajlik. Schilling évek óta egyáltalán nem rendez itthon, családjával együtt már külföldre is költözött; Mundruczó csak külföldi támogatással tud dolgozni, és itthon egyedül a Trafó tudja vagy akarja befogadni néha a Proton Színházzal készült előadásait; Bodó Viktor pedig itthon csak abban az Átriumban rendezett, amelyet éppen a kultúrtao eltörlését használva véreztetnek ki. Eközben egész Európában olyan munkalehetőségeket ajánlanak nekik, amelyek minden túlzás nélkül a szakma csúcsát jelentik. Az ilyen színházi művészeknek nyilvánvalóan rég saját társulatuk vagy saját színházuk kellene, hogy legyen, tanítaniuk kéne az egyetemeken, de minimum kiemelten kellene támogatni a munkájukat. Nem is azért, mert mindenkinek egyet kell értenie abban, hogy ők jók. Egyszerűen csak azért, mert ez a dolgok rendje.

Máshol.

Még csak azt se lehet mondani, hogy minderről a politika tehet: a magyar színházi szakmára sem épp jellemző az összefogás, a szolidaritás és a hangos kiállás (már ha nem pénzelvonásról van szó). De tény, hogy a magyar politikai berendezkedés is nagyban tehet a dologról. Akár azzal, hogy teljesen megbízhatatlanul, késve, kiszámíthatatlanul és főképp alig finanszírozza a függetleneket (ezért szűnt meg Bodó társulata, a Szputnyik); akár azzal, hogy már teljesen nyíltan politikai alapon mennek a színházigazgató-kinevezések (Bodó például egy csapattal pályázott az Újszínházra kiírt, teljesen kamu igazgatói pályázatra, mielőtt újraválasztották a színházat lezüllesztő Dörner Györgyöt); akár azzal, hogy olyan, a rendszerváltás óta teljesen példátlan dolgokat csinál, mint hogy közellenségnek minősíti Schilling Árpádot; akár azzal, hogy semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy egy Mundruczó Kornél-kaliberű alkotó itthon akarjon rendezni. És mindezt egyébként totális politikai paranoiából: Schilling ugyan valóban nyíltan kritizálja a kormányt (miért ne tehetné egy demokráciában?), de Mundruczóról vagy Bodóról egyik nézője se tudja, kire szavaznak.

Mundruczó Kornélt most éppen Európa egyik legfontosabb, legnagyobb presztízsű színházi fesztiválja, a Salzburger Festspiele kérte fel arra, hogy egy szintén európai hírű színházi műhellyel, a hamburgi Thalia Színházzal együttműködve rendezzen egy előadást. Így a magyar Mundruczó most a német ajkú közönségnek mutatta meg, mit gondol a magyarok egyik legnevesebb színpadi szerzőjéről, Molnár Ferencről; még csak nem is a bécsieknek, ahol van hagyománya a Liliomnak (sőt, Alfred Polgar fordítása át is helyezi a cselekményt a Prater környékére).

Ráadásul tényleg arról van szó, hogy Mundruczó megmutatta, mit jelent neki a Liliom, és nem csak arról, hogy újból színpadra állította Molnár (és Polgar) sorait. És ez még akkor is örömteli, ha nem mindenhol sikerült egyértelműen vagy érthetően kifejeznie ezeket a gondolatokat.

A legfeltűnőbb, hogy Mundruczó – állandó alkotótársával, Wéber Katával – teljesen átírta a Mennyben játszódó felvonást, aminél jobb hírt elképzelni is nehéz: Molnár zsenije ide vagy oda, az a jelenet Isten ítélőszékével száz évvel később már leugrik a színpadról. Az átírás nemcsak a beavatkozás mértéke miatt feltűnő, de azért is, mert Mundruczó Liliomja ezzel kezdődik, és aztán minden jelenet után vissza is tér a főszereplő erre a „safe space”-nek nevezett helyre, ahol különféle folyamodványokat kell kitölteni a múltjáról és főleg a megbánásról, illetve persze nem muszáj, csak ahhoz egy folyamodvány-ki-nem-töltési folyamodványra lesz szükség. Innen, az öngyilkosság utáni visszaemlékezésből áll össze a történet a körhinta kikiáltójáról, a macsó Liliomról, akit hiába szeretett meg feltétel nélküli bizalommal egy Juli nevű lány, ő akkor is megverte, akkor sem engedte a büszkesége, hogy dolgozzon, akkor is rablással akarta előteremteni a pénzt a születendő gyerekük miatt, és akkor is inkább a halált választotta a saját életével és életmódjával való szembenézés kellemetlensége helyett.

Szóval itt nem angyalok bürokratikus kara van, hanem nagyon, sőt karikaturisztikusan mai, huszonegyedik századi módon gondolkodó srácok: ők próbálják a mából nézve megérteni, nyilván kicsit a néző szerepébe is helyezkedve, miért is volt olyan Liliom, amilyen volt. Hosszú ideig, sok jeleneten át nem pontosan érteni, miért is figurázza ki Mundruczó a #metoo-val közismertebbé váló genderszemléletet (Liliom egyik büntetése például, hogy százszor fel kell írnia a falra, „Az elnyomó patriarchátust képviselem”), míg a szatíra legvégül összeáll egy abszolút érvényes kritikává: 

És ez a Liliom szájából elhangzó, betoldott mondat egyből át is értelmezi az előadást: mintha az egész erről, a megértésről szólna, aminek jó esetben nem az ítélkezés helyébe, hanem mellé kellene lépnie. És ami persze nem jelent felmentést: Mundruczó Liliomjának sokkal talányosabb a vége, mint Molnárénak. Itt Liliom, miután visszatér a földre a halála után tizenhat évvel, nem üti meg a saját gyerekét; az előadás úgy ér véget, hogy a tünékeny pillanatra egyesült családban Juli újra meg újra elégedetlenül odahajol Liliom mellkasához, azt várva, hogy azt hallja ott, amire vár, de hogy ez megtörténik-e valaha, hogy van-e második esély, elérhető-e valódi változás, az már nem derül ki a függönyig.

A darab tulajdonképpeni cselekménye viszont mindezeknél jobban megmaradt olyannak, amilyennek Molnár megírta, korabeli kosztümökkel, Muskátnéval, Ficsúrral, körhintával, bár talán a rendőrök most már nem annyira Kafka figuráira, inkább a Mechanikus narancs bandájára emlékeztetnek. Ezek a részek is tele vannak rendezői leleménnyel, de ezek kevésbé alkalmasak arra, hogy tovább gondolják a darabot.

Monika Pormale díszletét két hipermodern robotkar uralja: ezek rendezik be mindig a színpadot, egyesével pakolva középre a parkbeli padot és mellé a fákat. Mintha ezek kötnék össze a „mennybéli” és a múltbeli jelenetek világát: az automatizmusban érezni valami nagyon idézőjelesen „istenit”, illetve inkább annak a hiányát, neo-indusztriális behelyettesítését; és így mintha nem is a valóságba térne vissza két mennyjelenet között Liliom, hanem hangsúlyosabban a saját, így-úgy összerakott emlékei közé.

A többi formai ötletbe nehezebb tartalmat is beleérezni. Hogy az egyik felvonásban nyitnak egy medencét a színpad közepén, amelybe annak rendje és módja szerint mindenki beleesik vagy belemászik előbb-utóbb, az nemigen ad hozzá semmit a cselekményhez vagy az érzelmekhez (legfeljebb kellemesen felidézi Mundruczó korábbi, krétakörös rendezését, A jég kádas jelenetét Katona Lászlóval és Bánki Gergellyel, pláne, hogy az előadásban szerepel a Krétakör tagja, A jég egyik szereplője, Tilo Werner is). Ahogy az is inkább puszta technikai truvájnak tűnik, hogy az egyik jelenet nem a színpadon játszódik, hanem a kulisszák mögött, és mi filmen, kivetítőn tudjuk csak követni; vagy a fura Hollunderné bolondsága (hogy például műanyag állatokkal beszélget) sem kap jelentést, noha tény, hogy mindez valóban felfrissíti, izgalmasabbá, mozgalmasabbá teszi az előadást, ami egy melodráma esetében ellenpontként sose baj. Hasonlóan különös ötlet az is, hogy Liliom és Juli gyereke Down-szindrómás: hogy ezzel mit akart kifejezni a rendező, az inkább a műsorfüzetben szereplő interjúból derül ki, mintsem a színpadról. (Abban Mundruczó azt mondja, az általa ismert, Down-szindrómás gyereket nevelő házaspárt megváltoztatta, jobbá tette ez az élethelyzet.)

Ebben a Liliomban még akkor is feltűnő, hogy mennyire természetesen, életszerűen viselkedik minden színész, ha nem az anyanyelvünkön nézzük az előadást. Különösen a Julit játszó Maja Schöne játéka ragad magával: a színésznőben semmi nincs meg abból a naiv fruskából, akinek Julit sokszor játszani szokták. Ettől pedig izgalmasabb az a szeretet, amivel Liliom felé fordul, mert az nem tudatlanságból, hanem egy különös, megfejthetetlen belső meggyőződésből fakad. Jörg Pohl Liliomja se egyszerű macsó: jól látszik a nagy önérzet mögött a talajvesztettsége is. Ebben az előadásban sehol nincsenek maguktól értetődő, sablonos megoldások, nincs megspórolva egyetlen jelenet kibontása sem.

Hogy hogyan él tovább a Látszatélet után Mundruczó vonzódása a modern technikához; hogy hogyan értelmezi újra Bodó Viktor grazi Liliom-rendezése után Mundruczó is ugyanazt a drámát; hogy hogyan nyúl egy sokszor játszott, magyar klasszikushoz a legtöbbször saját történeteket alkotó rendező – ezekre mind csak az tudja meg a választ, aki olyan országban él, ahol igény van Mundruczó és a többi magyar munkaemigráns előadásaira.

Mondom: jó nekik.