A száznegyven évvel ezelőtti nagy árvíz felülmúlta a török pusztítás, a korábbi tűz- és vízkatasztrófák csapásait, fehér lappá tette az Alföld legnagyobb városát. A több mint száz emberéletet követelő tragédia után azonban megszületett Szeged, ahogy ma ismerjük; a kiegyezés utáni, nagyvárosi Budapesttel majdnem egyszerre és részben azonos szakemberek elképzelései szerint. Girbe-gurba utcák helyett körutak és sugárutak, nádfedeles vályogházak helyett típustervek szerint épített házak, poros utcák helyén parkok és virágágyak. A négy év alatt a semmiből újjáépült város a jövő Magyarországának hírnöke lett, a modernség és a haladás monarchiás sikersztorija. A romok helyén olyan gyorsasággal épült fel az új város, amire akkoriban csak az Egyesült Államok éppen benépesülő területein volt példa.
A Mi Vidékünk csongrádi projektjében a Vízügyi Történeti Emlékhelyen járva kutattuk fel a nagy árvíz történetét.
Szeged és környéke kezdetektől fogva küzdött az árvizekkel, a két folyó találkozásánál lévő, vízjárta vidék jelentős részét sokáig állandó jelleggel is mocsár borította. Az áradások menetrendszerűen jöttek, hol több, hol kevesebb kárt okoztak, de a reformkorig kellett várni rá, hogy a régóta sürgetett átfogó Tisza-szabályozás meginduljon. A szabadságharc által megakasztott folyószabályozás a Felső-Tiszán jól haladt, az alsó szakaszon azonban nem, az árvízszintek folyamatosan emelkedtek. Felmerült az éppen Szeged felett a Tiszába torkolló Maros délre terelése, de erre végül nem került sor; a város számára semmilyen védelmet nem jelentő, kizárólag uradalmi magánérdeket szolgáló percsorai töltésszakasz megépítésére viszont igen. Szeged veszélyeztetett helyzete, a töltések elhanyagolt állapota közismert volt, a katasztrófát mégsem előzték meg. 1876-ban, másfél hónapos küzdelemmel még sikerült megállítani a Tiszát, rá egy évre viszont a Maros elvitte a túlparti Újszegedet. Két évvel később aztán olyan tragédia következett be, amivel új időszámítás kezdődött Szegeden: a víz előtti és a víz utáni.
1878 karácsonyán már voltak jelei a közelgő árhullámnak, de a jégzajlás miatt a szegedi vasúti híd lábánál feltorlódott a jeget a Magyar Királyi Folyammérnöki Hivatal ladikos legényei ekkor még „lulázták” (vagyis darabokra zúzták) és így tovább engedték a levált jégtáblákat. Az árvédelmi munka egyre reménytelenebbnek tűnt a csapadékos időjárás és a Tisza felső szakaszát érintő újabb árhullámok mellett: 1879 márciusának elején már magas vízállásokat mértek 806 centis tetőzéssel, pedig a felső-tiszai árhullámok még csak Szolnok közelében jártak. A város fölötti mentesített ártéri öblözetet március 5-én elárasztotta a Tisza, amit ettől kezdve csak egy nyúlgáttal magasított vasúti töltés tartott vissza.
„A holnapi nap döntő lesz Szeged sorsára nézve! Reménységünk horgonya csak egy hajszálon függ. A levertség általános”– közölte március 12-én a Szegedi Hiradó. Még azon az éjjelen a Tisza áttörte az utolsó védelmi vonalat és a másodpercenként 300-350 köbméternyi kiömlő víz áradatként indult meg Szeged irányába. Az áradás először Rókust borította el, amit lakói szerencsére már korábban otthagytak, de aztán elúszott a Felsőváros, a Belváros mélyebben fekvő részei és az Alsóváros is. Csak a legrégebbi, legmagasabban fekvő városrész, az egykori Vár és környéke, a Palánk egy része maradt szárazon.
„Szeged nincs többé. Templomai és tornyai mutatják csak, hol állt egykor Szeged városa. Népe szétszórva mindenfelé. Újszegeden, Szőregen, Hódmezővásárhelyen, Temesváron, Budapesten, hajókon, szigeteken, szétszórt tanyák maradványain, ínségben és nyomorban, itt-ott, mindenfelé lehet csak megtalálni a szegedi népet. De Szegeden meg nem találhatni. Ott csak egy nagyvárosnak emléke nyugszik s
egy gazdag városnak semmivé lett milliói enyésznek az iszapban, zajló áradatnak mélységes fenekén
– írta a Vasárnapi Ujság helyszíni tudósítója.
Bár napok óta lehetett tartani az árvíztől, sokan csak az utolsó pillanatokban a figyelmeztető haragzúgáskor indultak biztonságosabb helyre, és sokan voltak, akiket az utolsó előtti pillanatban katonák, tűzoltók és civilek mentettek ki ladikokon vagy gőzhajókon az összeroskadó otthonaikból. A későbbi visszaemlékezők mindannyian a súlyos éjszakai csendben felhangzó segélykérő kiáltásokról és az összeomló házak robajáról meséltek. A régi Szeged jórészt vályogházakból álló parasztváros volt, és az átnedvesedett falú épületek sorra maguktól összedőltek.
A halálos áldozatok száma egyes források szerint a kétszázat is elérte. A víz csak három hónap múlva kezdett apadni, amikor a munkába állított több mint 120 szivattyú mintegy 33 millió köbméter vizet szippantott ki.
Hetvenezer lakosával és mintegy hatezer házával Budapest után Szeged volt az ország második legnépesebb települése. Az árvíz után az egész városban mindössze 265 ház maradt állva, jórészt a jobb minőségű, belvárosi, téglából épült épületek.
A természeti katasztrófa hírére nemcsak a Monarchia fogott össze, hanem a külföld is: szinte azonnal gyűjtés indult a szegediek megsegítésére és az újjáépítésre. A nemzetet olyan sokszor optimista mesékkel álomba ringató Jókai egy régi városi legenda beteljesülésével vigasztalta a szegedieket az alsóvárosi temető sírjaiból kimosott holttesteket látva. Egy régebbi tűzvészkor a szomorkodó szegediek között ugyanis állítólag az a mondás járta, hogy „akkor épül föl Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.“ Most visszatértek.
De Ferenc József is Szegedre utazott, és a tudósítások szerint néhány elmorzsolt könnycsepp mellett megadta az elkövetkezendő évek mottóját.
„A százezrek, melyeket nemcsak Magyarország, hanem az egész mívelt világ adakoz, csak kis részét fogják pótolhatni a kárnak s hosszú évek megfeszített munkája lesz szükséges, míg megvalósul a király mondása: Szeged lesz, és még szebb lesz!” (Arról, hogy a király elhíresült mondását állítólag csak az újságírók találták ki, ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)
A munkák megszervezésével és irányításával Tisza Lajost bízták meg, aki a miniszterelnök, Tisza Kálmán öccse volt. De nemcsak ezért kaphatta meg a feladatot, hanem azért is, mert a budapesti Közmunkatanács alelnökeként részt vett már egy új városalapítással felérő koncepció kidolgozásában. Tisza Lajos négy évet dolgozott Szegeden, a munkájával elégedettek lehettek, mert megbízatása végén Ferenc József 1883-ban szegedi előnévvel grófi rangot adományozott neki.
A tervezést szintén egy budapesti városszabályozáson kipróbált, a Sugárút (a mai Andrássy út) rendezését a legkisebb részletekig kidolgozó szakember végezte, Lechner Lajos mérnök. Később Szeged újjáépítése című könyvében leírta azt a nyolc alapelvet, amelyet munkája során követett. A város aktuális térképének elkészítése után következhetett a területek feltöltése, az útépítés és a kövezés, a fásítás, a csatornázás, az állandó közúti híd, a kőpart, valamint az új épületek építése.
A belvároson belül tilos volt vályogból építeni, és egész Szegeden betiltották a nád- és zsindelytetőt. Lechner figyelt az építészeti részletekre is, és nemcsak a jelentős épületeknél: a szabályozási tervhez igazodóan lakóház-típusterveket dolgozott ki, amelyeket az építési kölcsön nyomtatványaival együtt meg lehetett megvásárolni (a legolcsóbb mintaház kilencszáz, a legdrágább négyezer forintba került). A fásítást és parkosítást közadakozásból oldották meg, a beérkező facsemetékből, díszfákból és gyümölcsfákból jutott a körutakra, sugárutakra, sétányokra, és ekkor készült el az újszegedi park és a Széchenyi tér is.
A Tisza folyó szegedi szakasza az 1879-es árvíz idején és az azt megelőző időszakban is majdnem ősállapotú part volt. A nagy árvíz után kiépített téglás rakpart árvédelmi és hajózási-gazdasági szempontból is égető fontosságú volt.
Az építkezések 1884-re jórészt fejeződtek be. Tisza Lajos ezután az részt vett még az Országház építési bizottságában, Lechner pedig Miskolc rendezési tervén dolgozott.
A mezővárosi, keskeny, girbe-gurba utcás Szeged körutas-sugárutas-rakpartos városszerkezetével négy év alatt a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa lett. Nem felejtette el a külföldi pénzadományokat sem: hálából a nagykörút egyes szakaszait a fővárosokról nevezték el, így keletkezett a Bécsi, Londoni, Brüsszeli, Párizsi, Római és a Berlini körút. Ahhoz persze kevés volt a négy év, hogy az összes foghíj beépüljön, az új belvárosban még a 20. század első évtizedében is bőven jutott hely az újabb korszakváltást jelző, alföldi szecessziós stílusú palotáknak.
Az idén nemcsak az árvíz száznegyvenedik, hanem az 1719-ben visszaszerzett szabad királyi városi rang háromszázadik évfordulójára is emlékező Szegeden az alsóvárosi templomon, a zsinagógán és a város néhány házán árvíz előtti házán jel őrzi a víz akkori magasságát.
A pár év alatt a semmiből felhúzott város igazi, nemzetközi összefogással megtámogatott magyar sikertörténet lett,
a chicagoi sebességű haladásba vetett hit alföldi megtestesítője.
„Az árvíz Szegedből fehér lapot csinált. A szerencsétlenség, mely e várost érte, alkalmat ad a nemzetnek, hogy mintegy gyakorlati vizsgát tegyen európaisága, vagy ami többet mond, amerikaisága, kultúrképességéről. Itt egy nagy várost kell, illetőleg lehet néhány év alatt merőben újból alapítani, fölépíteni. E város tükre lehet haladásunknak, fokmérője korszerű műveltségünk színvonalának. Tervszerűsége czél- és okszerűségében vetekednie kell az amerikai Chicagóval, vagy épen fölülmúlnia azt. [...] Adjunk a magyar alföldnek Szegedben egy tükröt, egy élő múzeumot, melyben lássa, tanulja meg, nem a múlt, de a jövő Magyarország képét” – írta az egyik korabeli lap.
A város szélén, a Maros-toroki gátőrtelepen az 1879. évi szegedi árvíz centenáriumakor felavatott Vízügyi Történeti Emlékhely elérhetőségeit és nyitva tartását itt találja.