(Az alábbi szöveg első, angol nyelvű változata márciusban jelent meg a Washington Postban, reagálva arra, hogy Jair Bolsonaro brazil elnök meg akarta ünnepeltetni azt a katonai puccsot, ami a hetvenes évek brazil diktatúrájához vezetett. A magyar nyelvű változatot a Paulo Coelho műveit kezelő Sant Jordi Asociados Agencia Literaria S.L.U. ügynökség és a szerző magyarországi kiadója, az Athenaeum Kiadó jóváhagyásával közöljük.)

A legudvariasabb arra kér, hogy kísérjem el „csak néhány dolog tisztázása” céljából. A szomszédom, aki mindennek szemtanúja, figyelmezteti a családomat, akik azonnal pánikba esnek. Hiszen Brazíliában mindenki tudta, hogy hogyan éltünk abban az időben, még akkor is, ha az újságok nem írtak róla.

A DOPS-ba (Departamento de Ordem Politica e Social) visznek, nyilvántartásba vesznek és lefényképeznek. Mikor megkérdezem, hogy mit tettem, azt mondják, hogy itt ők fognak kérdezni. A hadnagy fel is tesz pár buta kérdést, és elenged. Ettől kezdve hivatalosan már nem vagyok börtönben – így a kormány nem felelős azért, ami velem történik. Amikor elhagyom az épületet, az a férfi, aki a DOPS-ba hozott, azt javasolja, hogy igyunk meg együtt egy kávét. Megállít egy taxit, és nyájasan kinyitja az ajtót. Beszállok, és a szüleim házát jelölöm meg úti célként – tudniuk kell, mi történt.

Útközben két autó zárja el a taxi útját. Egy férfi fegyverrel a kezében kirángat a kocsiból. A földre zuhanok, érzem a fegyver csövét a nyakamban. A szemben álló szállodára nézek, és azt gondolom: „Nem halhatok meg ilyen hamar.” Kataton állapotban vagyok: nem érzek félelmet, nem érzek semmit. A barátaimtól ismerek történeteket, amelyek olyanokról szólnak, akik eltűntek. És most én is el fogok tűnni, és az utolsó dolog, amit látok, egy hotel lesz. A férfi felemel, és a kocsija padlójára lök, majd utasít, hogy vegyek fel csuklyát.

Talán fél óráig tartó út következik. Ki kell választaniuk a helyet, ahol kivégeznek – de még mindig nem érzek semmit, elfogadtam a sorsomat. Az autó megáll. Kirángatnak és verni kezdenek, amint a földre löknek egy folyosónak tűnő helyen. Ordítok, de tudom, hogy senki nem hall, mert ők is üvöltenek. Terrorista, kiabálják. Megérdemled, hogy meghalj. A saját hazád ellen harcolsz.

Paradox módon az életösztönöm lassanként ébredezni kezd.

Egy emelt padlójú kínzókamrába visznek. Megbotlok a küszöbön, mert nem látok semmit: megkérem őket, hogy ne lökdössenek, de ők hátulról megütnek. Elesek. Felszólítanak, hogy vegyem le a ruháimat. A vallatás kérdésekkel kezdődik, amelyekre nem tudom, hogyan kellene válaszolnom. Azt akarják, hogy áruljak el embereket, akikről sosem hallottam. Azt mondják, nem akarok együttműködni. Vizet öntenek a padlóra, és valamit tesznek a lábamra – aztán a csuklya alól látom, hogy egy olyan gép, amely elektródákkal a nemi szervemhez van csatolva.

Most már értem, mi vár rám, fújtatok, nem látok semmit, (és a testem sem érzem, annyira eltompulok annak a hatására, hogy) hamarosan áramütést fogok kapni. Mondom nekik, hogy nem kell ezt tenniük – bevallok bármit, amit akarnak, aláírok akármit, amit elém tesznek. De ők nem elégedettek ezzel.

Azt mondják, hogy levehetem a csuklyát, amikor hallom az ajtócsapódást. Leveszem, és látom, hogy egy hangszigetelt szobában vagyok, ahol a falakat apró golyólyukak tarkítják. Ez magyarázza a megemelt padlót.

Másnap folytatódik a kínzás ugyanazokkal a kérdésekkel. Megismétlem: azt mondom, amit akarnak, bevallom, amit akarnak, csak mondják, hogy mit. Figyelmen kívül hagyják. Nem tudom, meddig tart az egész (a pokolban nem órákban számolják az időt), egyszer csak kopognak az ajtón, és visszarakják rám a csuklyát. Egy férfi ragad karon, miközben zavartan azt mondja: nem az én hibám.

Egy kis, feketére festett szobába visznek, amiben nagyon erős légkondicionáló működik. Lekapcsolják a fényt. Csak sötétség, hideg és a sziréna, ami szüntelenül szól. Kezdek megőrülni. Látomásom van, lovakról. Kopogok a hűtő (később jöttem rá, hogy így hívják a szobát) ajtaján, de senki sem nyitja ki. Elájulok. Újra és újra. Felébredek és elájulok, és

Ugyanabban a szobában kelek fel. A villany még mindig ég, nem tudom megmondani, hány nap vagy éjszaka múlt el. Ottlétem az örökkévalóságnak tűnik. Évekkel később a húgom azt mondta, hogy a szüleim nem tudnak aludni; édesanyám folyamatosan sírt, apám pedig elzárkózott és nem beszélt.

Már nem vallatnak. Magányos bebörtönzés. Egy napon aztán valaki bedobja a ruhámat a padlóra, és azt mondja, hogy öltözzek. Felöltözködöm és felveszem a csuklyát is. Egy autóhoz visznek, és bedobnak a csomagtartóba. Örökkévalóságnak tűnik míg utazunk, aztán megállunk, most meg fogok halni? Felszólítanak, hogy vegyem le a csuklyát, és szálljak ki a csomagtartóból. Egy nyilvános helyen vagyok valahol Rióban, egy téren, ami tele van gyerekekkel, de nem tudom pontosan, hol.

Egyenesen a szüleim házába megyek. Édesanyám megöregedett, apám azt mondja, hogy nem kellene sehova se mennem többé.

ha letartóztatták, akkor valamit csak kellett tennem, valahogy így gondolkodhatnak. Kockázatos egy börtönviselt személlyel együtt mutatkozni. Lehet, hogy elhagyhattam a börtönt, de a börtön velem maradt. A megváltás akkor jön el, amikor két ember, akik még csak nem is volt közeli ismerőseim, munkát kínál. A szüleim soha nem épülnek fel teljesen.

Évtizedekkel később, amikor a diktatúra archívumai nyilvánosan hozzáférhetővé válnak, az életrajzíróm minden anyagot megkap. Megkérdezem tőle, miért tartóztattak le. Egy panasz miatt, mondja. Szeretné tudni, hogy ki jelentette fel? Nem. Nem fogja megváltoztatni a múltat.

(Borítókép: Sant Jordi Asociados Agencia Literaria S.L.U)