A Horthy-korszak egyik legnagyobb filmsztárjának életét mindvégig meghatározta a politika. Hatvan éve kezdődött elképesztően sikeres amerikai előadókörútja, ami újra sztárrá tette - legalábbis az amerikai emigrációban, mert itthon népbíróság által elítélt háborús uszítónak számított.
A színpadon gazdagon lehulló fekete bársonyfüggönytől és festői színpompát adó élőlomboktól körülvéve magyar nagyasszonyi ruhában ott állt Szeleczky Zita. [...] Fényképészek serege kattogtatta gépét, virágcsokrok repültek a színpadra, mintha csak otthon Magyarországon történt volna mindez!!!
- lelkesedett az amerikai Szabad Magyarság tudósítója. Hatvan évvel ezelőtt, 1959. október 24-én este Szeleczky nem otthon állt a színpadon, hanem Clevelandben. Magyarországon 1948 óta népellenes bűntett miatt elítéltnek számított, a népbíróság háborús uszítónak minősítette. Mindez a clevelandi közönségnek nem számított. A "magyar emigráció művésznője" aznap állt először színpadon az Egyesült Államokban, és előadókörútja frenetikus siker lett. Cleveland a 20. század eleje óta Amerika "legmagyarabb városa" volt, ahol a Buckeye városrész még egy önálló magyar színházat is eltartott - nagy nehezen - egészen 1975-ig. A pompás Moreland Theatre, ahol Szeleczky akkor színpadra állt, ma is megvan, de már csak egy üres kagyló. A színésznő Cleveland után hasonlóan sikeres előadásokat tartott Chicagóban, New Yorkban, South Bendben, Detroitban, Flintben, Passaicban, San Franciscóban, Los Angelesben, Denverben.
Az első fellépésen - már csak az évforduló miatt is - főként az 56-os szabadságharcról szóló verseket szavalt, de a későbbi fellépéseken már a könnyedebb műfajok felé fordult, és előkerült Szeleczky emigrációs pályafutásának sikerdarabja is, a Magyar Rozika Amerikában, amire az amerikai magyarok évtizedek alatt sem tudtak ráunni. Először 1949 tavaszán mutatta be Buenos Airesben, de egyformán imádták Dél-Amerikától Kanadáig mindenhol. Szeleczky ebben a vidám, dalos műsorban kalocsai népviseletbe öltözve a "magyar falu kedves, jókedélyű megszemélyesítőjét" adta elő, aki "mintha csak most lépett volna ki a muskátlis, rozmaringos kiskertű házból".
A távolba szakadt magyarok számára igazi léleksimogatás volt ez,
és a Szeleczkyt otthon megbélyegzetté tevő nyilasvádat dühödten, felháborodva utasították elő. A Horthy-éra egykor legnépszerűbb színésznője az 1950-es évek végén külföldön ismét óriási sztár lett - habár erről a magyarországi lapok jórészt hallgattak.
Szeleczky ezt nemcsak annak köszönhette, hogy a kinti magyarok nosztalgiával emlékeztek vissza a filmjeire, hanem 56-nak is: a forradalom után az Argentínában élő színésznő rádiószózatot intézett a "világ asszonyaihoz", majd utána rendszeresen tartott rádióelőadásokat az eltiport magyar szabadság védelmében. Az emigráció első, alapvetően elég csendes évtizede után Szeleczky, akinek élete valahogy mindvégig elválaszthatatlan volt a politikától, pont az 1956 utáni időszakban kapott esélyt a karrierje újraindítására.
A jómódú borsodi családból származó, különlegesen szép fiatal 1936-ban, húszévesen lett a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, 1941-ig rendes tagja.
Első filmjét, a Méltóságos kisasszonyt huszonegy évesen bájoskodta végig a szintén elképesztően fiatal Básti Lajossal. Az ország kislánya, a „kedvesaranyos” Zita 1944-ig csaknem harminc filmet forgatott: játszott kosztümös kisasszonyokat, modern lányokat és sziámi hercegnőt; a színpadon klasszikust és kortársat: Shakespeare-t, Tamási Áront, Németh Lászlót.
1940-ben feleségül ment a Ford-gyárban is mérnökösködő Haltenberger Gyulához, a magyarországi autóbusz-közlekedést és a fővárosi taxizást kézben tartó család egyik tagjához. A Horthy-korszakban ebben az évben volt igazán jó esküvőrajongónak lenni: a kormányzó fia és Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő álomesküvője után pár hónappal itt volt az újabb, a filmhíradó által is megörökített celeb-esemény. A Kálvin téri templomnál sorfalat álló tömeget az esküvőrajongók és a SZRC (Szeleczky Zitáért Rajongók Clubja) keresztmetszete adta. A filmhíradó-részletet itt nézheti meg.
1941-ben már arról cikkeztek a lapok, hogy a Nemzetiben visszaadott egy szerepet, és nem volt hajlandó részt venni egy németországi turnén, ezért a színészkamara fél évre eltiltotta a színpadtól. Rómába ment, ahol Kiss Ferenccel forgatta a Tentazione című filmet. A kimerülten hazatérő Szeleczkynél tébécét diagnosztizáltak: kórházban és hegyekben, színpad és film nélkül töltött hónapok következtek.
Addig, amíg ott voltam, mindig a cicafejű, a nyávogó voltam, a karcsú vagy a lengebájú – semmi egyéb, és most egyszerre hiányzom. Nos, nem rajtam múltak a dolgok. Úgy bántak velem, mint a mostohagyerekkel. Nem kaptam krémest”
– mondta, amikor kitették a Nemzetiből.
1942-ben állt újra közönség elé, a Mária főhadnagyot játszotta nagy sikerrel az Operettszínházban. Ebben az évben költözött külön a férjétől, de csak a háború után váltak el.
Szeleczky szerepe a háborús években olyan kérdés, ami máig képes heves indulatokat kiváltani. Óriási sztár volt, és az akkori hivatalos Magyarország mindent megtett, hogy a rajongott színésznő népszerűségét kiaknázza saját céljai érdekében - csakhogy ezek a célok idővel egyre sötétebbek lettek, és Szeleczky nem tartott távolságot. A hadba lépés utáni években még csak arról volt szó, hogy tartani kell a lelket katonákban, és a háború alatt a népszerű színésznőktől ezt mindenhol elvárták - Marlene Dietrich például az amerikai hadsereget segítette előadókörutakkal. Szeleczky mindenhol ott volt, ahol a katonákat lelkesíteni vagy vigasztalni kellett. Egy-egy színházi magazinból kivágott fotóját sokan vitték magukkal ereklyeként a frontra. Menyasszonya volt egy egész Don-kanyarban harcoló ütegnek, részt vett a Vöröskereszt által 1941-ben indított kívánsághangversenyeken.
Csakhogy énekelt akkor is, amikor az az 1944-es német megszállás után ez már magyar-német kívánságkoncertként futott, majd szavalt a Hungarista Esten, Páger Antallal és Kiss Ferenccel, Szilassy Lászlóval együtt részt vett a Szálasi nemzetvezető jelenlétében tartott első kultúrértekezleten (a filmhíradó-részletért kattintson ide és ide). 1944-es berlini vendégszereplése után visszahívta a Nemzeti új igazgatója. Decemberben volt az utolsó hazai premierje Gárdonyi Géza Annuskájának címszerepében, de ezt már csak egy hétig játszotta, mert a front elől családjával Nyugatra menekült.
Szeleczkyt 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánították, 1946-ban elfogatóparancsot adtak ki ellene.
Ott vétette el, hogy filmsztári lábával politikai gazemberek nyaktörő parkettjére tangózott és ezen a parketten már nem egy szentimentális slow, de a német rádió hangjaira bokázott”
– foglalta össze egy kortárs újságíró.
A távollétében megtartott népbírósági tárgyaláson a horog- és nyilaskeresztes zászlók előtt szavalt oroszellenes vers, a német megszálláskor állítólag elhangzott „életem legboldogabb napja”-megjegyzés támasztotta alá a vádat, egy bújtatási ajánlat a védelmet. Szeleczkyt 1948-ban három év börtönre és vagyonelkobzásra ítélték.
Az ítéletet természetesen nem lehetett végrehajtani, hiszen Szeleczky emigráns volt. Egy ideig Olaszországban élt, ahol sikertelenül próbált filmközelbe jutni. 1948-ban érkezett Argentínába, ekkor már elvált nőként, bár férjével annak haláláig jóban maradt.
Mi az én bűnöm? Mit tettem én? Azt, amit tennem kellett. A kötelességemet. Amikor nemzetünk nagy harcát vívta, én hű maradtam a művészi hivatásomhoz. [...] El kell ítélni, aki Magyarországon magyar mer lenni?”
– kommentálta a távolból.
Argentínában Szeleczky népes magyar közösséget talált, amelynek azonnal bekapcsolódott az életébe, de kezdetben mérnökként dolgozó bátyja tartotta el. Később nővérével együtt kezdett előadásokat tartani. "Emigrációs magyar művész sohasem kereshet jól, de volt annyi, hogy ketten, szerényen megéltünk" - mondta később ezekről az évekről egy interjúban. Kerecsendi Kiss Márton és Cserépy László ekkor írták meg neki a Magyar Rozika Amerikában című egyszemélyes showműsort, ami karrierje második szakaszának legnagyobb sikere lett. 1948 májusában mutatta be először Buenos Airesben, és nemsokára már körútra indulhatott vele. Szeleczky a szórakoztatás mellett kulturális missziót is vállalt, az általa 1951-ben alapított Argentínai Magyar Nemzeti Színház Madáchot és Katonát játszott, de az argentínai magyar közösség nem volt elég erős ahhoz, hogy egy ilyen intézményt eltartson, a vállalkozás egy év múlva megszűnt.
A nyilasvád lehetetlenné tette, hogy Szeleczky a filmes karrierjét külföldön folytassa. Diana Toldy néven feltűnt a Vivir un instante című argentin filmben, de miután "leleplezték", nem kapott több szerepet a vásznon. Ebből az alapvetően kudarcos, sikertelen élethelyzetből tudott kitörni azzal, hogy az 1956-os forradalom után új szerepet talált magának: az eltiport szabadságharc ügyének szószólója lett,
ilyen módon tartozik hozzá ő is 56-os popkulturális utóéletéhez.
Az elképesztően sikeres amerikai előadókörút azt is világossá tette, hogy érdemes otthagynia a nagyon szűkös lehetőségeket kínáló Argentínát, és 1962-ben az Egyesült Államokba költözött.
„Otthon még behajtottam a tanyáról a városba, hogy egy-egy filmjével széppé tegyem reménykedő fiatalságom. [...] Most felgördül a függöny és ott áll előttem. Minden benne volt. A megtestesült magyar angyal volt.
Az összes szánalom, az összes aggodalom, minden szeretetem ott állt könnyes szemmel, az egész magyar élet benne volt
– írta egy rajongó 1976-ban, egyik clevelandi előadása után.
Szeleczky évtizedekig járta a kontinenst Wass Albert-versekkel és a Magyar Rozikával. Volt két rövid házassága, utolsó férje a színésznő pénzével Ausztráliáig szökött. Rajongóival a Szeleczky Zita Baráti Körön keresztül tartotta a kapcsolatot, rendszeresen küldött körleveleiben árulta dedikált fotóit, lemezeit és kazettáit. Az 1980-as évekre aztán ez a sikersorozat is véget ért, közönsége megöregedett-megfogyatkozott, ő maga is elmúlt hetven, magányos volt, anyagi gondok és betegségek gyötörték.
Itthon, a negyven évig elzárt Magyarországon viszont új lehetőségek kezdtek megnyílni. A nyolcvanas évek végén előbb a filmjeit játszották újra (a Filmmúzeumban nemcsak a Halálos tavasz, de a Szeleczky-filmek is teltházzal mentek), majd negyvenöt év után, 1990-ben ő maga is megérkezett Budapestre. Sorra készültek vele a tévé- és rádióinterjúk, gyémántdiplomát és állami kitüntetést kapott, a Történelmi Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozata vitézzé avatta. „Fiatalságom emléke kapta meg méltó jutalmát”– írta neki egyik rajongója a teljes rehabilitáció után.
Amikor a kilencvenes években arról faggatták, miért kellett elhagynia az országot, így válaszolt: „Mert nem maradhattam itt. [...] Nem tettem mást, csak ami egy színésznőnek a dolga. Úgy éreztem, az a feladatom, hogy tartsam a lelket az emberekben. Erősítsem a hitüket. Hogy mosolyt, derűt vigyek a hazáért harcba induló katonák életébe. Mi tényleg bíztunk abban, hogy megváltozhat a trianoni döntés.”
1998-ban végleg hazatelepült, az érdi önkormányzattól a hagyatékáért cserébe kapott házba. Utolsó éveiben Koltay Gábor filmszerepet kínált a színésznőnek, Árpád anyját a Honfoglalásban. Ebből és az életéről forgatott dokumentumfilmből már nem lett semmi.
Érden halt meg 1999-ben, végakarata szerint a nekézsenyi családi kriptában nyugszik. Levelezésének, fényképhagyatékának legnagyobb része az OSZK Színháztörténeti Tárban és a Színháztörténeti Múzeum és Intézetben van. Filmjeit, köztük a Sziámi macska, az Egy éjszaka Erdélyben vagy a Zenélő malom forgatásán készített színes werkfilmeket a Filmarchívum őrzi tovább – írja a hangosfilm.hu.
A bonyolult - hogy más jelzőt ne használjunk - életút ellenére, vagy talán éppen azért, Szeleczky kultusza ma is eleven, van emlékoldala, Érd helyett végül Nekézsenyben megvalósult az emlékháza, az Urániában halálának huszadik évfordulóján levetítették néhány filmjét és két alapítvány is ápolja emlékét.
„A lelkesedése és a magyar kultúra őrzése minden nehézség dacára csodálatra méltó”– mondja Négyessy Nedda, a Szeleczky Zita Alapítvány elnöke az Indexnek. Négy éve vezeti a főleg a színésznő rokonaiból álló alapítványt, ő már nem találkozott a névadóval. Szeleczky emlékét igyekeznek mai kontextusba helyezni, és nem csak egy konzervmúzeumot életben tartani: versmondó versenyekkel és a Nemzeti Színház művészei között kiosztott Szeleczky-emlékgyűrűvel.
„A magyar kultúrához, a szóhoz és az irodalomhoz való ragaszkodásával tudok azonosulni, amelyet viszont nem egy másik rovására őrzött. Nagyon vitatott a múltja. Rehabilitálták és ezzel elvileg minden meg lett bocsátva, de mégis sok a kérdés; személyesen is próbálom ezt kutatni. Az emlékét igyekszünk távol tartani bármilyen politikai vonaltól: az alapítványban mindenkinek személy szerint ő a fontos: Zita mint művész és mint nő. Azt akarjuk, hogy az a küzdelem és harc, amit vívott, ne egy semmibe dobott gesztus és papírlapokra írt történelem legyen, hanem a mai emberek számára is aktuális kultúrateremtő erő.”
Megkerestük a Szeleczky emlékével foglalkozó másik szervezetet is, találkoztunk A Nemzet Kishúga Alapítványt létrehozó Jávor Zoltánnal, aki a színésznő keresztfia és a róla szóló Hit és magyarság című könyv szerzője. Rengeteg családi történetet mesélt, sosem publikált fotót mutatott, csakhogy nyilatkozatát és a képek megjelenését utólag letiltotta – hazugnak, félrevezetőnek tartva ezen cikk állításait és irányát. A Nemzet Kishúga Alapítvány kérésére ezért közöljük, hogy „a színésznő szellemi hagyatékát gondozók nem járultak hozzá és nem adták beleegyezésüket az esszé megjelenéséhez.” Szöőr Anna, az alapítvány egyik kurátora hozzátette: „Szeleczky Zita nem egy ’cuki celeb’, akiről ilyen módon lehet írni. Ő egy magyar nagyasszony volt, veretes, míves színművésznő. Szeretnénk, ha a Róla alkotott kép nem esne áldozatul a bulvárnak, a Best magazin méltóságteljesen írt Róla.”
A portrécikk ezzel a levelezéssel lett teljes. Szeleczky személye láthatóan ma is indulatot, dühöt és frusztrációt kelt. Húsz évvel a halála után még mindig vannak, akik szoborrá merevítenék és nem vesznek tudomást a történelem által ide-oda dobált hús-vér színésznőről.
(Borítókép: Wikipedia)