Minden falusi kocsmának van egy Ferusa, egy kiapadhatatlan sztorikútja, egy örök kocsmabútora, aki annyira odanőtt a pulthoz, mint a papír poháralátét, amit öt éve nem tud megmozdítani senki a sörragacsos falapon, persze nem is jutna eszébe ezzel próbálkoznia senkinek, pont úgy jó az, ahogy van. Na ilyen csehómesemondó lett egy regény erejéig a búcsúszentlászlói utánpótláshofiból, Bödőcs Tiborból is, a legsikeresebb magyar stand-up-komikusból, aki azzal tudott messze a pályatársai fölé emelkedni, hogy egyedül ő nem félt soha politikával és politikusokkal viccelni, egyedül ő nem bújt olyan kamu, beszari jelmondatok mögé, hogy de a közönség egyik fele meg másik fele, meg hogy neki mindenkinek szólnia kell, nemcsak azoknak, akik képesek nevetni akár azokon is, akiket maguk választottak meg, satöbbi.

Búcsúszentlászló Ferusa eredetileg nem Bödőcs volt, hanem tényleg Ferus, a búcsúszentlászlói kocsmából, aki pár éve halt meg, és akit az író is sokat hallgatott, ha szülőfalujában járt: neki is ajánlja Bödőcs a Meg se kínáltak című, második könyvét, de nem ez a lényeg, nem az ajánlás, hanem hogy kinek szemszögéből írta meg, és ez is Ferus, a búcsúszentlászlói Ferus is, meg a világ összes Ferusa. Támasztja a pultot, egyesével kéri ki a kisfröccsöket, mert ismeri a mértéket, mindig egyszerre csak egyet, egész este, nem akar ő sokat inni, és közben beszél, pontosan annyi szünetet tart csak mindig, amíg leér a korty, és folytatódik is a mondat, a végeérhetetlen, van benne politika, sztorik a haverokról, történetek az elmúlt évtizedekből, mert a Ferusok megéltek mindent, amit meg nem, azt hozzáköltik.

Egyetlen ilyen monológ a Meg se kínáltak, kétszáz oldal Bődöcs Ferusból, a szobafestőből, aki festőművésznek készült, de egyszer úgy beverte a fejét az otellós hordóba, hogy onnantól sehogy se ment neki a Rembrandt, csak a hidegburkolás és a mázolás, jobb híján, meg a tintoretto persze, de az már ecset nélkül. És hogy Ferus, az eredeti, a történeti hűségben is pont szobafestő volt, az tulajdonképpen mindegy, mert Bödőcs remekül megtalálja a falfesték mögött a metaforát: a szobafestő, akit egyébként itt, szintén nem függetlenül a metaforáktól, Magyar Oszkárnak hívnak, olyan ember, akinek mindenhová bejárása volt a rendszerváltás előtt és után is. Festett lakásokat is persze, de pártirodát, nemzeti dohányboltot és politikusoknak dedikált kuplerájt is, ami a regény megírásakor még nem hangzott annyira aktuálisnak, mint Borkai óta.

Az egerszegi kuplerájba is új színek kellettek a rendszerváltáskor, és teljes nyílászárócsere, új bútorok, de a kurvák maradtak, ahogy a közéletben is. Tudod, Gyöngyi, olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat gösszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.

Ez volna a regény tétje, hogy Bödőcs olyan mondatokat fogalmazzon meg benne Magyarországról, amelyek ütnek, mint kokain a jachtkajütben, és ezt hébe-hóba meg is teszi Oszkáron keresztül, aki szünetjelektől mentes monológjában végigszánkázik vagy negyven éven, hol kisebb, de inkább nagyobb kitérőkkel. 

Volt olyan is, aki szofit szívott még, de marbis dobozban tartotta. Ha egy mondatban kéne elmondanom, vagy egy képpel jellemeznem népem lelkét, ez lenne az, ez a szofi marbis dobozban.

Az ilyen mondatok jelentik, ha nem is a nép, de a könyv lelkét, amelyben úgy jár-kel a stadionok között Gázos Lőrinc, mintha mi sem volna természetesebb (persze az is, tényleg, természetes), meg a miniszterelnök, a Kicsi, meg előtte a falu bolondja, Feri, és mind a többiek. Az ilyen mondatok azok, amelyek egyéni látásmóddal, ötletesen, sőt elgondolkodtatóan tudnak valami újat mondani egy mindenkit foglalkoztató témáról.

Ha ezek a mondatok kereteznék tényleg a könyvet, nem is lenne semmi ok a panaszra, csak örülnénk, mint budapesti turista a rábakecöli késdobálóban, hogy senki nem kötött belé, miközben bátortalanul kikérte az első három Sopronit. De az a helyzet, hogy ha akadnak is ilyen mondatok itt-ott, elszórtan, keretezésről vagy fémjelzésről nem lehet beszélni. Mert a Meg se kínáltak-ban Bödőcs olyan blöfföt játszik ki, amivel ő jár a legrosszabbul, a második legrosszabbul meg az olvasók: azzal, hogy az egész szövegfolyam nem más, mint egy megszakítás nélkül beszélő ember szubjektív monológja bármiről, ami épp eszébe jut, Bödőcs azt nyerte, hogy nem kell dramaturgiával, történetvezetéssel, sőt bármiféle történet kitalálásával vesződnie, nincsenek csúcspontok, nincs ív, amin végig kéne menni, se építkezés, se semmi hasonló. És azt vesztette vele, és vele együtt mi is, hogy nem vesződik a dramaturgiával, a történetvezetéssel, sőt bármiféle történet kitalálásával, hogy nincsenek csúcspontok, nincs ív, amin végigvezetne minket, se építkezés, se semmi hasonló.

Hanem csak a folyamatos sztorizás van, és félreértés ne essék, ezt persze jólesik olvasni, jól összerakott mondatok sorjáznak jól összerakott bekezdésekben, sok humorral, ha nem is annyival, mint valamelyik stand-up Bödőcs-esten, de többel, mint a Rejtő Jenő óta eltelt időben szokás a regényekben. De ez mégiscsak 45 olyan fejezet, amelyek közül jó sokban eszünkbe jut, hogy ha most kivenné a kezünkből a könyvet egy szigorú vizsgabiztos, és ránk parancsolna, idézzük fel, miről szólt az előző, csak pislognánk rá, mint a kecöli turista a kilencedik sör-unikum után, mert igazából már három oldal múlva nem emlékszünk, mit is olvastunk pont a legutóbb.

Hiába hangzik el a mesélőről, Oszkárról, hogy élt segélyből és keresett sokat is, volt boldog és volt elvonón is, bámulta a zalai meszelt falat, de kihajózott Costa Ricába is, még sincs több tónus, még sincsenek árnyalatok, érzelmi változások: ha le is van írva, hogy Oszkár épp boldog, mert mégiscsak beteljesített valamit festőművészi álmaiból, vagy épp boldogtalan, mert elhagyta a felesége, ezt a szöveg alapján semmiből nem lehet érezni, csak elhinni a szavaknak. Pedig hát pont Bödőcs Tibor volt az, akire az előző, első könyve miatt aztán mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy egytónusú lenne: az Addig se iszik paródiakötet volt, á la Így írtok ti, ki tudja, hány különböző író stílusát felvéve, Móricztól Esterházyig, Rejtő Jenőtől Hunter S. Thompsonig. Ez most mégis 195 oldal ugyanabban a kisfröccsízű hangnemben, hát nem csoda, hogy elkalandozik a figyelem néha.

Ami meg mégis foltot hagy az egyenszürkén, az meg bár ne hagyna. Részben azért, mert Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című kötete után, ami ráadásul némiképp a regény modelljének is tűnik a hasonló formával, már nem egyedi ez az „addig tart a fejezet, amíg újra meg nem húzom az üveget, és ezt folyamatosan kommentálom is” szerkezet. Pláne, hogy Parti Nagynak sem ez volt a legjobb ötlete pályája során. Az meg, hogy Oszkár folyton ki-kiszól a pultosnak, az őt kitartóan hallgató Gyöngyinek, rettentő modoros, fárasztó, öncélú, és mindezek miatt, meg mert nem viszi előre a szöveget, unalmas és zavaró is, gépies, mint a tikkelés, hogy nagyjából szabályos időközönként bekerül egy-egy olyan betoldás a szövegbe, mint hogy „Te szoktál utazni? Merre jártál eddig, Gyöngyi?”, ami nem árul el semmit Oszkár lelkéről, csak Bödőcs írói technikájáról, miszerint néha muszáj emlékeztetni az olvasót, mert elfelejti még a végén, és ez máshogy nem megy, csak így.

Mégis zavaróbb mindezeknél a rengeteg közhely, ami úgy áll szemben az országról tett bordélyházas-falfestős, találó megállapításokkal, mint osztálytermi padra felvésett firka a Kandinszkijjal. Hogy a reklámokban bezzeg mindig boldogok és szépek a családok. Hogy az emberek ma már nem kémlelik a csillagokat és köztük Istent, mert fel se néznek a telefonjukból. Hogy a szelfiken mindenki olyan jól néz ki, ahogy amúgy sose. Vagy ugyanez politikában: hogy minek annyi stadiont építeni, amíg nem tanítják meg focizni a falábú magyar sportolókat. Persze lehetne mondani, hogy egy kocsmabútor nem a világmegváltást böfögi fel a túl sok szénsavtól, de akkor egyrészt minek írni róla, másrészt Bödőcs szándékosan elemeli Oszkárt a valószerűtől, hiszen a figura minden harmadik mondata Rembrandt ecsetkezelését hasonlítja össze Frans Halséval, mondván, a művészi ambíciók miatt sosem hagyott fel a festészet tanulmányozásával. Hát akkor az élet tanulmányozásában is futhatná neki többre, mint a szelfik kárhoztatása, vagy a vegán külvárosi pokahontasz mindenmentes banános brownie-jának szembeállítására a macskapöcse paprikával felturbózott kolbászos lecsóval, ami, ugye, igazi étel, míg amaz csak humbug, ahogy azt megmondhatja a világ összes névtelen netes trollja is, és meg is mondta már jó pár százszor.

Pedig Bödőcs nemcsak ezt tudja, ha engedi is az ilyen semmiségeknek megszerezni a kétharmados többséget a regényében. Vannak azért ilyen meglátásai is:

És kilencvenben mennyi, de mennyi pártirodát átfestettünk! Itt festőre mindig szükség lesz, mert mindig jönnek az új színek, mert minden korszaknak megvan a színe. Most nagyon megy a magenta például, meg a narancs, de mikor a trafikok fosbarnáját meglátom, hát az olyan nekem, mintha kést forgatnának a szívemben. Majd megunják ezeket is, és akkor jövök megint én az ecsetjeimmel.

Hát jöjjön Oszkár a pemzlivel, jöjjön újra, és beszéljen tényleg arról, milyen színek miért vannak, miért olyan gázos a Gázos Lőrinc, meg hogyan lesz egy gázosból multimilliárdos, vagy milyen az az ország, amiben ez megtörténhet. Mindig úgy tűnik, hogy ebben a regényben is erről lesz majd szó, aztán mindig kiderül, hogy ez csak aláfestés, a szóvicc szándékos persze, szóval aláfestés valami sokkal kevésbé érdekeshez és izgalmashoz. A trafikok fosbarnája és az új korszak narancsa helyett ez csak lubickolás a legszebb, legcsillogóbb, legprofibban felvitt, de azért mégiscsak monoton szürkében.