Chlöe Swarbrick, az új-zélandi zöld párt egyik képviselője éppen arról beszélt a majdnem üresen kongó parlamentben, hogy a világon éppen klímaválság söpör végig. Elkezdte mondani, hogy ő 2050-ben csak 56 éves lesz, de a parlamentjük átlagéletkora ebben a pillanatban nagyjából 49 év. Itt egy másik képviselő egy máig ismeretlen mondattal közbeszólt, a 25 éves Swarbrick pedig a lendületéből semmit sem veszítve odamondta a mikrofonba, hogy

A beszélgetés ment tovább, bár a zöld párt mellette ülő vezetője, James Shaw majdnem elröhögte magát. Ez volt az első, igazán nyilvános, az egész világon végigfutó pillanat, amikor az “OK boomer” bekerült a köztudatba (mi is átvettük), amikor hirtelen az egész internet szembesült azzal, hogy a Z generáció megtalálta a tökéletes, kompakt, megsemmisítő verbális megoldást arra, hogy elnémítsa a hárommal azelőtti, atyáskodó, ma már elképzelhetetlen mennyiségű vagyont szerző nemzedéket, azaz a boomereket, ahogy az Egyesült Államokban és általában az angolszász világban nevezik az idősebbeket. Azokat, akik sok fiatal szerint mindent elrontottak az utánuk következő generációknak, akik a begyöpösödött értékrendjükkel nem képesek lépést tartani a világgal, és akik nem értik, és soha nem is fogják megérteni azt, hogyan gondolkodhat bárki máshogy, mint ők.

Az “OK boomer” mostanra az ellenállás, a trollkodás és a bosszú legegyszerűbb fegyvere lett az interneten, amivel nagyon könnyű felháborítani vagy meglepni az idősebb generáció tagjait, és jelezni, hogy hiába írunk már 2019-et, sőt, lassan még többet, a világot még mindig azok irányítják, akiknek sikerült beásni magukat a nyolcvanas években. Swarbrick később a Guardiannek írt egy cikket arról, hogy pontosan mit is akart kommunikálni a beszólásával:

Mire gondolsz, amikor először eszedbe jut egy politikus? Őszintén, gondolkozz el egy másodpercig ezen. Amikor megkérdezek embereket, az első dolog, ami eszükbe jut, az minden esetben egy öreg öltönyös muksó. Nincs ezzel semmi baj, szóval kérek mindenkit, hogy ne küldjenek morcos emaileket. De azért jut ez a kép az eszünkbe, mert ez egy történelmen alapuló sztereotípia, ami szerint a politikai vezetőink nagyon régóta mind öreg, öltönyös muksók.

Swarbrick beszólásával nem tudott megküzdeni az új-zélandi parlament feliratozója, és nem is tudták rendesen leírni (“OK Berma” lett az átírásban). De nem is lehet elvárni ettől a géptől vagy embertől, hogy pontosan tudja, mit mondott a képviselő igazából, mert amikor elhangzott, a kifejezés még egyáltalán nem volt benne a köztudatban. Sőt, majdnem egy hónappal később még azt sem tudja senki, hogy ki volt az első, aki használta. Ha engem bárki megkérdez, én biztos azt mondanám, hogy a TikTokon. Megtanultam már, hogy ha az internetről írok, akkor a TikTokra kell mutogatni, és boomer legyen a talpán, aki meg tud engem cáfolni. (Az eredete valószínűleg egyébként sokkal korábbi, akár a legendás internetes pöcegödörre, a 4chanre is lehet mutogatni, de biztosat nem tud senki.)

De a vicctől függetlenül az egyik első megjelenése az pont egy, a TikTok felületére feltöltött videó volt, amin egy baseball-sapkás úr látható, amint arról nyom egy klasszikus boomer monológot, hogy ezeknek a fiataloknak Pán Péter-szindrómájuk van, nem akarnak soha felnőni, felelősséget vállalni, és így tovább. Az osztott képernyős videóban a férfi mellett egy Z generációs fiatal firkál valamit a füzetébe, majd feltartja a füzetet a videó végén, azon pedig az látszik, hogy

A mém maga már a videó publikálásakor annyira népszerű lett, hogy egyesek elkezdtek azonnal pulóvereket, ruhákat, táskákat gyártani ezzel a felirattal, a legjobb és legjövedelmezőbb holmikat a 18 éves Shannon O'Connor gyártotta, aki az amerikai bevásárlószatyrok mintájára írta fel a szlogent a ruhákra, azzal a kiegészítéssel, hogy “Have A Terrible Day”, azaz legyen egy pocsék napod. A 19 éves Everett Solares szivárványszínű cuccokat árul a felirattal, és a New York Timesnak azt nyilatkozta, hogy a bevételből a diákhitelét fogja finanszírozni. Az OK Boomer szlogenes, csináld-magad ruhatervezők mind azt mondták a lapnak, hogy látják, még mindig azok a döntések határozzák meg az életüket, amiket a boomerek hoztak, és a hitel, a kilátástalan munkaerőpiac, az elszállt ingatlanhelyzet – vagyis a fiatalok jövőjét beárnyékoló összes súlyos társadalmi-gazdasági probléma – mind-mind az idősebb nemzedék hibájából állt elő.

De kik azok a boomerek egyáltalán?

A hivatalos amerikai definíció szerint a második világháború után született generáció, azaz akik 1946 és 1964 között látták meg a napvilágot, a háború utáni nagy gazdasági fellendülés időszakában. A generációt szokás baby boomer (azaz bébibumm) nemzedéknek is nevezni, egyszerűen azért, mert rengetegen születtek egyszerre, az Egyesült Államokban például 70 milliónál több boomer él. Átélték az országuk legnagyobb kulturális és társadalmi változásait fiatalként: hozzájuk köthető a hippimozgalom, Woodstock, a holdraszállás, Vietnám, a Watergate, azaz minden, amiről a Forrest Gump szólt. Általános vélekedés szerint ők voltak az első generáció, amelynek tagjai szarban hagyták a következőt: a munkamánia miatt a vagyonosodáshoz vezető úton tönkrementek a családok, elváltak szülők (a boomerek előtt a válás ritkaságnak számított), kulcsosak lettek a gyerekek, akik aztán fiatal felnőttként szorongtak, depressziósok voltak, és X generációnak kezdték el hívni magukat. Habár vannak a jelenségnek magyar megfelelői, a boomer-generációnak itthon sokkal nehezebb dolga volt, mint nyugaton, elég csak arra utalni, hogy a Ratkó-korszakban (vagyis az '50-es évek első felében) nálunk nem a gazdasági fellendülés, hanem például az abortusz tilalma miatt született rengeteg gyerek.

Annak ellenére, hogy fiatalon a boomer nemzedék hajtotta végre a 68-as nagy ellenkulturális lázadást, az unokák generációja számára ez a 73 millió idős ember konzervatívnak tűnik, és sokszor homogén tömegnek látszik - még ha ez nyilvánvalóan nincs is így. A tipikus boomer számára az LMBTQ-jelenség teljesen felfoghatatlan, ahogy a technológiai fejlődéssel, a digitalizációval sem képesek lépést tartani. A kapitalizmus, az egyéni érvényesülés, a vagyontárgyak halmozása, a környezetvédelem semmibevétele, a Wall Street világának bálványozása - ezek azok, amik körülírják a kritikák szerint leginkább a boomereket.

– ezzel a két sorral kezdődik a Mike & The Mechanics 1988-as szoft-rock slágere, a The Living Years. A szám pont olyan, mint a nyolcvanas évek második felében a szintetizátorok felé átnyergelt klasszikus rockzenekarok dalai, mint a Boys Of Summer vagy a Summer of ‘69, tele van pátosszal, nosztalgiával, őszinte érzelmekkel, és valószínűleg annyira megőrjített mindenkit, hogy muszáj volt kitalálni pár évvel később a grunge-ot. A The Living Years egy boomer-szám, amit boomerek írtak boomereknek boomerekről, és akkor jelent meg, amikor lassan kezdett körvonalazódni egy másik, radikálisan eltérő szemléletű generáció, az első az amerikai történelemben, aminek a boomerek miatt rosszabb lett a helyzete, mint az előzőnek. A később X-nek definiált nemzedék tagjai nem lázadtak (hiszen az tipikusan boomer dolog), inkább cinikusak lettek, az egyenes beszéd helyett az iróniát, az anyagi javak halmozása helyett az autentikus életet választották, a Billy Joel-lemezek helyett pedig a Nintendót és a Music Televisiont.

Habár úgy tűnik, hogy a jelenség tényleg idén novemberben csúcsosodott ki az “OK boomer“-szlogennek köszönhetően, valójában a bébibumm nemzedéket azonnal elkezdték kritizálni, amint a felnőttkorba ért a következő. A Time 1990-ben még óvatosan, statisztikákkal írt le egy olyan huszonéves nemzedéket, aminek alapélménye, hogy a gyerekkorában az önmegvalósítást hajszoló szülei nem voltak jelen, ahogy kellett volna. Ezekről az X-generációs huszonévesekről akkoriban azt mondták, hogy

• nem házasodnak (korán),
• megvetik a munkát,
• az AIDS miatt rettegnek a párkereséstől,
• az atombiztosnak tűnő gazdasági fellendülés megbicsaklásaitól is tartanak,
• vásárlás helyett utaznak,
• meló helyett aktivistáskodnak.

A Proceeding With Caution (Óvatos előrehaladás) című cikk volt az első, ami definiálta az X-eket, és nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat köztük és a saját fejük után menő Z-k között. (Persze minden nemzedék volt jövőt hordozó fiatal, érdemes megjegyezni, hogy 1967-ben a Time az Év Emberének a 25 év alatti amerikai férfiakat, vagyis a csúcsboomereket válaszotta.)

Egy évvel később a Newsweek húszéves cikkírója viszont már határozottan kiborult:

Egyetlen olyan iparosodott ország sincs 1945 óta, ahol ne értékelték volna át az identitásukat, kivéve minket. Azt hittétek, hogy ezt csináljátok a 60-as években, de inkább engedtetetek a Donald Trump- és Michael Milken-féle, “gazdagodj meg gyorsan” gondolkodásmódnak - nekünk pedig egy csődbe jutott gazdaság maradt. A kulcsos életmód, amit ránk hagytatok a szabadság nevében, csak egy olyan generációt eredményezett, ahol hiányoztak a szülők és romokban hevertek az otthonok. És mi van a melegekkel, a feketékkel, a hispánokkal, az ázsiaiakkal és a nőkkel, úgy tettetek, mintha a sorsuk érdekelne titeket, majd elfelejtették őket? Nem mintha mérges lennék, amiért eladtátok magatokat a rendszernek. Csak a helyzet az, hogy nem maradt rendszer, aminek eladhatom magam, ha szeretném. Nincsen pénz, mert mindent elköltöttetek.

A Washington Post a Replacements nevű zenekar 1985-ös Bastards Of Young című számából lopott címmel írt cikket 1994-ben az akkori új generáció kilátástalanságáról: a Trash That Baby Boomban Ian Williams kifejti, hogy a legkárosabb az a fojtófogás, amiben a boomerek az amerikai kultúrát tartják, és amitől a “fiatal amerikaiak kábultan lébecolnak, egyik felük irigy az életre, ami a boomereknek egykor megadatott, a másik felük pedig csendben dühös azért, ami neki jutott.” Williamson szerint az is probléma, hogy a X-ek nem láttak példát arra, hogyan is kellene egy ideális Amerikai Egyesült Államoknak működnie, “nincsen tervrajz a nemzeti épelméjűséghez”, ami az eggyel előttük levőknek még megadatott.

Miért lett ekkora szám az OK, boomer?

Aztán, ahogy az X-nemzedék felnőtt, családot alapított, betagozódott a munkahelyekre, ezek a dühös kritikák elhalkultak. A boomerek azonban nemcsak sokan voltak, hanem a jó egészségügyi ellátásnak és a magas életszínvonalnak köszönhetően az övék volt az első nemzedék, amelyik idősebb korában is aktív maradt, és bőven hatvan fölött is meg tudta őrizni a vezető pozíciókat a politikában, a gazdaságban és a kultúrában. Amerikának Bill Clinton megválasztása, vagyis 1993 óta boomer az elnöke, még Obama is a boomerség végébe született, úgyhogy hiába szeretné magának kisajátítani az X-generáció, amibe egyébként mentalitás alapján szorosabban tartozna.

Alapvető társadalmi reformokra egyik boomer elnök sem törekedett, Clinton ugyan megpróbálta a gazdagok adóját megemelni a kilencvenes évek elején, de az utókor az elnökségéből inkább a szexbotrányára, a katonai beavatkozásaira és a lendületes gazdasági növekedésre emlékszik. George W. Bush elnökségét 9/11 és Irak határozta meg, amihez képest a háttérbe szorult minden más probléma. Obama a nagy gazdasági válság átvészelése közepette - meg a republikánusok ellenállása miatt - nem tudott adókat emelni, és az egészségügyi reformja is elég felemás lett, amivel el is jutottunk az überboomerhez, Trumphoz, aki negatív példaként már a kilencvenes években is felbukkant, elnökként pedig csökkentette a vállalatok adóterheit, növelte az államadósságot, megkérdőjelezte a környezetvédelem értelmét, miközben azzal kampányolt, hogy Amerika megint nagy lesz - ahogy a nyolcvanas években volt.

Mindez persze nagyon hevenyészett összefoglalása kormányzás tekintetében a boomer-negyedszázadnak, a nemzedéki ellentétek szempontjából az érdekes inkább az, hogy a Politico szerint a boomer-elnökök sorozatosan azoknak kedveztek, akik a nyugdíj közelében voltak, a terheket pedig az utánuk jövőkre hárították: az X, a millenniumi és a Z generációkra.

És meg is érkeztünk a Z-nemzedékhez, az “OK boomer”-t kitalálóihoz, akiket feltüzelt Greta Thunberg, Trump szűklátókörűsége, a toronymagas lakbérek, az alkalmi melókból álló álláspiac, és nagyon-nagyon bizonytalan, egyáltalán nem rózsás jövő. Ráadásul ha valaki követte az amerikai sajtót az utóbbi években, észrevehette, hogy ezt a nemzedéket divat is lett leszólni az idősebbek részéről, sokszor a klasszikus “ezek a büdös kölykök”-stílusban: az ezredfordulós generáció túlérzékeny, tönkreteszi a beszélgetést, a cigizést, a házasságot, nem lehet már a nőknek bókolni, elérkezett a PC-világ, mindenki a telefonját nyomkodja, írni sem tudnak, hülye fejeket küldözgetnek egymásnak, különben is, hogy néznek ki, lakás az nincs, de nyaralni mennek, a munkahelyükre meg csak pihenni és jógázni járnának be.

Az odavetett “OK Boomer” valójában részben reakció ezekre a kritikákra, de amikor az arcukba kapták, akkor a boomerek felháborodtak: Bob Lonsberry konzervatív rádiós műsorvezető azt mondta, hogy a kifejezés olyan sértő, mint “az N-betűvel kezdődő szó”, csak az időseknek célozva. Lonsberry azóta törölte ezt a bejegyzést, csak tippelni merek, hogy találkozott John Mulaney standuposnak azzal a viccével, hogy ha két szót hasonlítunk össze, hogy eldöntsük, melyik a rosszabb, és az egyiket nem merjük kimondani, akkor egészen biztos, hogy az a rosszabb. Az amerikai nyugdíjasok érdekvédelmi szövetségének elnöke, Myrna Blyth azzal vágott vissza, hogy oké, lehet boomerkedni, de a pénz az náluk van. Blyth nem sokkal később bocsánatot kért, de egy pillanat alatt bebizonyította, hogy minden kritikát megérdemelt.

De tényleg minden oké, boomer?

Az "OK Boomer" valójában akkor lett szállóige, amikor a boomer nemzedék lassan tényleg lelép a színpadról. Az idők változnak, a boomerek pedig lassan már nem jelentik a többséget, és ez a politikában is meglátszik: az amerikai félidei választásokon az X, a millenniumi és Z generációk már nagyobb létszámban képviseltették magukat, mint a boomerek. A boomerek azért tényleg nehezen adják át az irányítást, a potenciális demokrata elnökjelöltek közül Biden, Sanders és Warren is boomer (sőt Biden és Sanders még a háború előtt pár évvel született), bár a generációjuk átlagánál nyilván modernebb gondolkodásúak.

A nemzedékváltást mondjuk Pete Buttigieg jelentené, a harmincas, meleg, több nyelven beszélő South Bend-i polgármester, aki egy személyben megtestesíti a millenniumi elnökideált. Buttigieg egy podcastban azt mondta, hogy az ember teljesen máshogy viszonyul azokhoz az ügyekhez, amiknek még az ő életében lesz hatása, ő személy szerint 2054-ben lesz annyi idős, mint Trump most, és neki a globális éghajlatváltozás már nem elvi kérdés, hanem személyes ügy, amire fel kell készülnie.

A nemzedéki ellentéteket persze nem lehet egy az egyben lefordítani a politikai versengésre, és talán fontosabbak is a hozzájuk kapcsolódó kulturális jelenségek. A boomerség kifigurázása részben mindig is egy vicc volt – abszolút kedvencem ez a Facebook-csoport, ahol csak és kizárólag úgy lehet megszólalni, ahogy egy boomer tenné a közösségi oldalon, elgépelésekkel, rosszul használt emojikkal, homályos képekkel, véletlenül üzenőfalra posztolt privát üzenetekkel. De nem rosszak az a csoportok se, ahova a fiatalok csupa olyan jótanácsot posztolnak, amit boomer szüleiktől-nagyszüleiktől hallottak - és amik mai szemmel teljesen használhatatlanok és anakronisztikusak. Az OK Boomer ugyan rávilágít egy társadalmi jelenségre, de nem fogja megfejteni vagy megoldani azt, csak egy vicces és tömörségében tökéletes megjelenítése annak az elégedetlenségnek, amit az X-generáció húsz éve még az iróniával és szemforgatással fejezett ki. Csak most az interneten.

Én millenniumi nemzedékhez számítok, és sokat gondolkodtam, hogy ki az a figura, aki nekem megtestesíti a boomerséget, a betokosodott, külső véleményekre süket, nem rossz szándékú, de mindig a saját igazát sulykoló idős férfit, aztán eszembe jutott.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)