Az első világháborút követő években rengeteg magyar fotós próbált szerencsét Franciaországban; akár a körülmények által kényszerített kalandvágyból, szerelemből vagy az évszázadok óta hívogató, kultikus, szavakkal nehezen körülírható Charme de Paris miatt. A Budapesti Történeti Múzeum Au revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban című kiállítása nemcsak olyan, életükben nemzetközi hírnevet szerző, francia kötődésű, magyar származású fotósokat mutat be, mint André Kertész, Robert Capa vagy Brassaï, hanem a harmincas évek itthon kevéssé ismert generációját is: Barna Anna néhány doboznyi, titokzatos babafejes hagyatéka, a szociofotósként induló Földi Rózsi vagy a portéfotózásban újító Révai Ilka anyaga az izgalmas élettörténetek miatt különösen izgalmas.
A kiállítás André Kertész referenciaként értelmezett, a fotótörténet egyik legnagyobb, legtöbbet idézett alakjának életművével indít. A többnyire francia magán- és közgyűjteményekből származó válogatásban három, nemrégiben előkerült korai Kertész-fotó is szerepel: zsánerképek a magyarországi évekből.
Kertész a húszas évek közepén került ki Párizsba, és nem volt ezzel egyedül. Az első világháborút követő nehéz gazdasági és politikai helyzet alapozta meg azt, amit akkoriban a „magyarok tömeges párizsi bejövetelének” hívtak. Csak ott húszezerre becsülték a magyar emigránsok számát; voltak köztük Renault-gyári munkások, Montparnasse-on élő írók, festők, rajzolók, fotográfusok. „Sok ellenszenvvel találkoztak a háború utáni első időkben. Sokan koplaltak és nélkülöztek, végre energiájuk és tehetségük győzedelmeskedett. Ma már Páris befogadta őket és Páris szereti őket”– írta Az Ujság.
A beilleszkedés a távolból talán nehezebbnek tűnt, mint valójában lehetett. „Nagyon örülök, hogy másfél liter tejet iszol naponta, de az arcodon nem látszik. Keress egy magyar konyhát, az talán jobbat tesz neked”– írta az anyja Kertésznek. Egy másik fennmaradt levél a párizsi magyar kolónia közötti kapcsolati hálót villantja fel: a városba három hétre érkező, végül hat évig maradó Márai Sándor egy autó és több régiség fotografálásával bízta meg Kertészt.
A Teleki térről Párizsig jutó Kertész egykori lakásai bukkannak fel Cseh Gabriella fotóin, aki néhány éve a párizsi magyar származású fotóművészek emlékezetével foglalkozva Enteriőrtörténetek címmel készített sorozatot. Így találta meg korabeli fotók és az archívumok adatai alapján Kertész párizsi lakásait, és készítette el „akkor és most”-képpárjait.
Kertész Párizs után New Yorkba költözött, de ekkorra már Brassaït és Rogi Andrét (Klein Rózsit) is elindította a fotózás felé. A Brassaï egész életművén átívelő humanista fotográfia a valóságot mutatta, egyfajta szubjektív objektivitással. Távol állt tőle a szokatlan és meghökkentő, líraisága és érzékenysége helyet bérelt számára a korabeli magazinok címlapjain, plakátokon, képeslapokon, naptárakban. Valami olyasmi lehetett ez a humanista fotográfia, mint amiről Márai ír az Idegen emberekben a Párizs titkait megfejteni akaró, folyton flanírozó és őgyelgő önmagáról:
„Leült az utcán egy padra, akárhol, és nem tudott továbbmenni. Minden az utcán hevert, kiterítve, mint egy óriási bazárban, csak nézni s válogatni kellett. Idegen városokban azelőtt képeket és szobrokat nézett, mintha ezeken keresztül találná meg legközvetlenebbül a város tartalmát. Itt az emberek arcát nézte. [...] Talán az volt a Charme de Paris, hogy az érzékenyebb utas nem érezte itt jövevénynek magát, hanem élni kezdett a városban, mint aki itt született, csak hosszabb ideig távol volt. [...] Minden a helyén van, s minden úgy van jól, ahogy éppen van, és mindenki azt csinálja, amit akar, de azzal a szándékkal, hogy nem esik a másik terhére. Az ember közelebb élt önmagához és az élethez. Minden közvetlenebb volt, a szomorúság, az öröm és az unalom is, őszintébb és természetesebb.”
Felbukkan a felejtésből néhány egészen különleges női fotós és sors; történelmi és magánéleti kanyarokkal, legtöbbször töredékes életművekkel.
Az 1900-ban született Klein Rózsi (Rogi André) után egy sovány, rendezetlen mappa maradt – egy befelé forduló, zavaros élet hagyatékaként. Eredetileg festőnek tanult, negatívjainak retusálásában és képbeállításaiban ennek hatását őrizte mindvégig. Budapesten Székely Aladár és a kedvelt társasági fotós Angelo tanonca volt, mielőtt alig húsz évesen Párizsba költözött. Néhány évig André Kertész felesége, a kezdő Robert Capát laborálni tanítja. A riporttémáktól jutott a portréfotózásig, Dora Maarról, Picassóról, az írónő Colette-ről, Henri Matisse-ról készített képei ma is az életrajzokhoz ezer szállal kapcsolódó munkák.
Barna Anna néhány dobozból álló hagyatéka ennél is töredékesebb és titokzatosabb. Ő is fotóriporterként kezdte, de hamar más irányba fordult; a testüktől megszabadított babafejekről készített fotói kísérletezésről, formakeresésről árulkodnak. Párizsban együtt dolgozott André Kertésszel, és a második világháború után New Yorkba költözve újra kapcsolatba kerültek. Valószínűleg teljesen magányosan élhetett 1964-ig, amikor gyilkosság áldozata lett. Hagyatéka húsz évvel később Kertész saját fotónegatívjai közül került elő.
A Székely Aladár-i portréfotózás hagyományait követő és megújító Révai Ilka csak az arcra koncentrálva, közeli gépállásból, szűk kivágásokkal dolgozott. Kevés fennmaradt fotója között ott a híres Kassák-portré. A húszas években Párizsba költözött, műtermet nyitott, legendás szerdai szalonjában (és állítólag az ágyában) megfordult például József Attila is. Egy rövid nizzai kitérő után 1943-ban visszatért Budapestre, ahol az ostrom alatt nyoma veszett. A francia kikötői munkásokról és parasztokról sorozatokat készítő Földi Rózsi (Rosie Ney/Rey) a harmincas években beutazta és végigfotózta Csehszlovákia szlovák, magyar és rutén lakta vidékeit is. A francia fővárosban éveket töltő Illyés Gyula is ír róla a Hunok Párizsban című könyvében.
A kiállítás plakátján szereplő Preisz Ervinként született Ervin Marton egyike volt a Magyarországon kevésbé, de az ötvenes-hatvanas évek Franciaországában annál inkább ismert fotósoknak, művész- és íróportréival tele voltak a magazinok. Bernand-Mantel Béla és Étienne Sved (Stüsz István) is a francia fotográfusok élvonalába küzdötte fel magát: Mantel párizsi divatházaknak dolgozott, majd a cirkuszművészet és a háború után a színház felé fordult – csakúgy, mint Sved, aki előbb Egyiptomban rajzolt náciellenes karikatúrákat, majd szamárháton bejárta az országot és több ezer képet készített a közel-keleti élet mindennapjairól.
A Budapesti Történeti Múzeum kiállítása a tavaly a Corvina Kiadónál hasonló címmel megjelent könyv nyomán készült, a magyar származású fotósok és műveik kétpólusú létét felvillantva igyekszik elhelyezni azt a francia és a nemzetközi fotóművészetben.
A kiállítás 2020. január 5-ig látogatható. Kurátorok: Cseh Gabriella és Cserba Júlia.
(Borítókép: Marton Ervin önarcképe 1952-ből. Fotó: Ervin Marton Estate / BTM Vármúzeum)