Náksi Attila azon kevés DJ-k és producerek közé tartozik, aki lassan négy évtizede meghatározó alakja a magyar könnyűzenének. A '90-es években a Soho Partyval, a 2000-es években a Náksi vs. Brunner duóval, majd utána Stereo Palmaként volt meghatározó figurája a magyar elektronikus zenei színtérnek. Közben a magyar futballszurkolók a 2016-os Eb idején nem hivatalos himnusszá emelték fel az Éjjel soha nem érhet véget című számát, miközben ő maga is belekeveredett a hosszú ideje tartó hazai retrómániába. A Stenk Podcast legújabb adásában ő volt a vendégünk, és mesélt a maffiózók irányította éjszakai életről a '90-es években, az EDM gyors felfutásáról és kipukkadásáról és arról, hogy miért kell 2019-ben bizonyos bulikon Coco Jumbót játszania.
Az interjú írásban közölt részletét az olvashatóság érdekében megszerkesztettük.
Miért dübörög ennyire Magyarországon a retrómánia? Hogy tud egy Necc Party telt házat csinálni kizárólag retró zenékkel a Budapest Parkban?
Valahol ez engem is zavar egy kicsit. Amikor Stereo Palma néven álltam itthon és külföldön is nagyszínpadokon, akkor jött egy megkeresés jó pár évvel ezelőtt. Azzal kerestek meg, hogy csinálnak egy retróbulit a Balatonon augusztus 19-én, és nem lehetne-e, hogy Soho Partyként lépjek fel ezen az eseményen. Mondom neki, ember, a Soho Party a '90-es évek óta nem létezik, hogy jutott ez egyáltalán eszedbe? És akkor elkezdte sorolni, hogy fellép a Groovehouse, a Kozmix, satöbbi. Mondom neki, hol találtad meg őket egyáltalán? Annyira más dimenzióban mozogtam abban az időben, hogy nem is tartottam a kapcsolatot a régi vonallal, fogalmam sem volt, hogy léteznek-e még egyáltalán. És akkor elkezdte mondani, hogy ez a buli egy parkban van háromezer emberrel. Nem mentem, mert nem akartam visszafelé lépkedni. Következő évben újra megkerestek, hogy legutóbb már négyezren voltak, menjek már. Végül abban egyeztünk meg, hogy ne írja ki a nevem, csak annyit, hogy meglepetésvendég, és odamegyek, és játszom 20 percet Soho Partyt meg ilyeneket.
Ez neked miért volt jó?
A szervezőt ismertem régről, kedveltem őt és az apukáját is, szóval nem egy vadidegen hívott. Aztán odamentem erre az eseményre, és tényleg óriási buli volt, pedig ez még a nagy retrórobbanás előtt történt. Hihetetlen kedves közönséggel találkoztam, akik mind emlékeztek ezekre a régi dalokra. A korosztály is teljesen más volt, mint amihez én hozzászoktam Stereo Palmaként a fiatalokkal és az egyetemi közönséggel. Ez aztán évről évre kezdett erősödni, és egyre többen jelentkeztek, hogy mi lenne, ha ilyen retró szettet játszanék. Először nagyon mondtam, hogy nem, nem, nem, semmiképpen. Soho Party egyébként sincs, én nem állok színpadra, nem is kívánom ezt, tök jól vagyok a lemezjátszók mögött. Érdekes, mert ugye én már gimnáziumban elkezdtem diszkózni, és utána is mindig az volt, hogy a bulik végén még ott maradtam house-t vagy happy rave-et játszani, de a eurodance dolgokból semmit. És akkor ezekhez a retró szettekhez elkezdtem régi zenéket keresni, amiket én annak idején annyira szerettem, és hihetetlen pofonok értek ezeken a bulikon. Lejátszottam egy Snap!-et vagy egy Real McCoyt, és az emberek egyáltalán nem voltak erre kíváncsiak. Bezzeg amikor megszólalt az Orsi vagy az Emergency House vagy a Coco Jumbo, na az a legkeményebb.
Ha valaki öt-hat évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy én Coco Jumbót fogok néha játszani, azt én elvitetem a mentőssel.
Ugyanis az én tudatomban ez úgy maradt meg, hogy annál gázabb dal nincs, olyan mint pár évvel ezelőtt a Despacito. Az emberek tudatában mégis ez maradt meg.
Azért az első pár taktus a Coco Jumbóból, ahogy megszólal!
Olyan szinten visítanak ilyenkor, mintha az életük függne tőle.
Ilyenkor nem kérdezed meg magadtól a keverőpultban, hogy Attila, megint hova keveredtél?
Van, amikor igen, meg van, amikor azt mondom, hogy basszus, értem. Most már értem, hogy miért. Alapvetően kétféle rétegből állnak ezeknek a buliknak a közönsége. Van egy olyan 40-es - plusz-mínusz öt év - társaság, akik gyakorlatilag egy erős 10-15 évet nem buliztak sehol. Kinőttek abból, hogy diszkóba járnak, jött a család, munka, gyerekek, satöbbi, volt nekik más dolguk, mint hogy diszkóba járjanak. Nem tudtak az elektronikus vagy az akkori diszkózenével azonosulni, nem mentek sehova, nevelték a gyereket. Most, így 40 évesen új szakaszba értek, és felszabadultan elmennek bulizni. Na, de hova menjenek el bulizni? A mai zenét utálják, nem is ismerik. Nem akarnak tinédzserekkel röfögni. Ezért olyan programokat keresnek maguknak, ahol visszatér a fiatalságuk, azok a pillanatok, amikor esetleg először találkoztak. És akkor ezek a dalok, a '90-es évek végi magyar és külföldi zenék mentek. Érdekes módon, szelektíven maradtak meg ezek a dalok a tudatban. A magyarok megmaradtak, abból gyakorlatilag bármi jöhet a legszarabbtól a legjobbig, de a külföldiek közül nagyon kevés maradt meg az emberekben. Viszont ezekre csak eredetiben kíváncsiak, nem érdekli őket egy remix vagy egy új változat.
Azt szeretnék kapni, ami fiatalkorukban megéltek, azt a feelinget akarják átélni ezeken a retróbulikon. És meg is élik.
A közel másfél órás beszélgetésből írásban csak rövid részletet közlünk, de azért pontokba szedtük, hogy milyen témákról beszélgettünk még az adásban: