Szombat délután tartották Andy Vajna magángyűjteményének aukcióját a budapesti Nagyházi Galériában. Az, hogy Vajnát magát nem igazán lehet megtalálni a most eladásra kínált 225 tárgyban, már akkor világos volt, amikor megnéztük a hagyaték kiállítását. De mi arra is kíváncsiak voltunk, hogy kik és mennyiért vinnének haza maguknak egy-egy darabot a titokzatos magyar filmgyáros hagyatékából, amelyet özvegye, Vajna Tímea bocsátott árverésre. Ezért elmentünk az aukcióra is.
Az árverés előtt két konkrét kérdésem volt:
Előbbire egy határozott nem volt a válasz. Nemhogy nem tornázták feljebb az árát, el sem vitték a mesés-thrilleres videókazetta-mixet. Az utóbbi eldöntéséhez viszont nem voltam elég tapasztalt,
ugyanis abszolút árverésszűzen érkeztem meg a Nagyházi Galériába.
Amikor az aukció helyszínétől egyetlen saroknyira megláttam egy nőt bundában, egyből arra gondoltam, mennyire klisés lenne már, ha ő is az aukcióra tartana. Majd egészen a bejáratáig követtem, ami előtt ott parkolt Vajna Amerikából importált Bentley-je, és ahol már az ajtóból megismertem a hagyaték néhány darabját, például a már emlegetett art deco kisasztalt.
Végül a bundás nő meg én egymás után léptünk be az aukciós házba, ahol óriási tömeg gyűlt össze, mire kettő után néhány perccel elkezdődött az árverés. A csúcsidős 4-6-os villamost idézte a zsúfoltság, ahogy az ülőhely nélkül maradt érdeklődök szorongtak a széksorok mellett. Nem csoda, hogy a bundás nőt is szem elől tévesztettem, így már sosem fogom megtudni, hogy ő egy Tiffany lámpáért jött-e, vagy egy forgatókönyvet szeretett volna magának.
A legelső dolog, amire licitálni lehetett, Andy Vajna kevésbé izgalmas íróasztala volt, és mire elkezdtem felfogni, hogy honnan repkednek épp a tétek, már le is ütötték ezt, potom 900 ezer forintért. „Jézusom!” – szörnyülködött félhangosan ezen valaki, aki ekkor még nem tudhatta, hogy később egy ismeretlen festő fejhallgatós majomról készített képe még ennél is drágábban fog elkelni.
Andy Vajna izgalmasabb íróasztaláért pedig, amit egy rulettasztalból alakítottak át, végül 1 millió 200 ezer forintot ajánlottak.
És ha már a kaszinó tematikánál tartunk: volt egy pókerkészlet is, aminek 18 ezerről induló arát egészen 420 ezerig tornázták fel a licitálók. Azt hiszem, az egész aukció kapcsán ezt az árat értem a legkevésbé. Kivéve persze, ha sok vastag pénztárcával és furcsa humorral megáldott Vajna-rajongó akarta így megőrizni a kaszinókoncesszión milliárdokat szakító néhai filmbiztos emlékét. Akkor minden világos.
Nem tudom, hogy abból mit lehet leszűrni, hogy a legdrágább tételekért nem volt túl nagy a tolongás. Azt, hogy egyszerűen túlárazottak voltak, vagy azt, hogy mégiscsak elsősorban Vajnáért, és nem a műtárgyakért jöttek licitálni az emberek?
Az mondjuk biztos, hogy a 28 millió forintért kínált Munkácsy-tanulmány vagy a 480 ezerért kikiáltott, krokodilos fémrátéttel díszített, thaiföldi "kínáló" sem igazán kötődött Vajna nyilvánosság számára ismert karakteréhez vagy Hollywoodhoz. A tanulmány végül a kikiáltási áron kelt el, a kínálót viszont senki nem vette meg.
Bár a Vajna-Bentley egy pici licitháború után és szerény taps közepette 15 millióért gazdára talált, a 20 millió forintért kínált Rambo-kések, amikért Geszti Péter is odáig volt, végül nem keltek el.
Ha valaki hozzám hasonlóan nem járt még igazi árverésen, de szeretné elképzelni, milyen élmény lehetett a Vajna-aukció, annak azt tudom mondani, hogy javarészt unalmas. A kikiáltó a színpadon állva, a teremben körbe mutogatva mondta be végeláthatatlanul az egyre magasabb téteket, a licitálók emelgették a sorszámozott tábláikat, és akadt olyan is, aki telefonon tette meg a tétjeit.
De a hangulat egyáltalán nem forrt, egy pillanatig se.
Ez az árverés épp olyan volt, mint amiket a filmekben már láttam, csak sokkal-sokkal tovább tartott. Épp ezért hősként tekintek arra a meglepően sok gyerekre, akik zokszó nélkül ülték végig, amíg a szüleik, nagyszüleik licitáltak.
Akadt köztük olyan is, akit egy idősebb férfi láthatóan licitálni tanított. Ez a kis srác mondjuk úgy tűnt, eléggé élte az adrenalint, ugyanis ő emelhette az apja(?) helyett a magasba a licitet jelző táblát. Ráadásul összesen néhány százezer forintot elköltve két-három leütést meg is nyert.
Az előttem ülő férfi láthatóan azért jött, hogy az övé legyen valami Kovács Margit alkotásai közül. Bár több licitet is megnyert, gyakran csóválta a fejét elégedetlenül, mivel a Kovács Margit-kerámiák kifejezetten népszerűek voltak, jellemzően a kikiáltási ár többszöröséért ütötték le őket. Az egyik szomszédom többször hagosan megrökönyödött ezeken az árakon, pedig ő nem szállt be a licitháborúba, egyszerűen csak kifejezetten rondának látta a Fésülködő dámát meg a Fonó lányt is.
A Vajnát? Dehogy szeretem, sőt, inkább utálom
– mondta a másik szomszédom, amikor egy megnyert licit után megkérdeztem tőle, hogy a filmbiztos miatt csapott-e le egy filmplakátra. Ez a férfi azt remélte, hogy talán a kikiáltási áron is hozzájuthat majd valamelyik forgatókönyvhöz, ugyanis nagy filmrajongó. Aztán hozzátette: itt biztosan minden licitnyertes informatikus, hiszen ki más tudna (és akarna) több százezer forintot adni mondjuk az Olvasztár című bronzszoborért?
Egy ponton nagyon figyeltem annak a fiatal srácnak az arcát is, aki korábban megvett egy kasszasikert ünneplő filmplakátot 70 ezerét, amiből később előbukkant még egy, amiért végül csak 43 ezer forintot kellett fizetni. Ha jól olvasok szájról, akkor ebben a pillanatban azt mondta a mellette ülőnek, hogy „én meg 70 ezret fizettem érte”. Aztán megrándította a vállát, és igyekezett az egészet méltósággal viselve pókerarc mögé rejteni az érzéseit.
Mivel nekem eddig még a vaterás és az ebayes licitálás is kimaradt az életemből,
fogalmam sincs, mi a különbség egy híres és gazdag, illetve egy simán gazdag ember holmijainak az elárverezései között.
Így pedig bármennyit tekintgettem körbe, egyáltalán nem lettem okosabb, hogy vajon ki, miért van itt.
Annyi biztos, hogy néhány személyes fényképhez, már 20 ezer alatti áron is hozzá lehetett jutni. Ha valaki nem akart sokat költeni, de nagyon-nagyon szeretett volna valamit Andy Vajától/ról, alighanem ezzel is beérte.
Az aukcióról kifelé sétálva még egyszer szembetaláltam magam a bejárat előtt parkoló Bentley-vel, és valamiért eszembe jutott, hogy talán épp a bundás nő volt az, aki
700 ezret ajánlott egy dedikált Schwarzenegger-képért, amin a sztárkolosszus egy szál fecskében pózol Sydney-ben.
Nem biztos, hogy azért gondoltam erre, mert az árát sokalltam. Lehet, hogy csak azért futott át ez az agyamon, mert Klág Dávid eltöprengett, hogy melyik barátjáról szeretne egy ilyen képet az otthonában látni, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon az otthonában teszi-e ki ezt a képet az, aki ennyit fizetett érte.