- Kell az a kurva gyerek, nem érted?

- Minek?

- Hogy lássák, normális vagyok!

Ez a párbeszéd tökéletesen kifejezi, hogy miről is szól O. Horváth Sári Lenni vagy nem című drámája, amit Widder Kristóf rendezésében nemrég mutattak be a Jurányi Inkubátorházban. A Lenni vagy nem a mai Magyarországon játszódó sztori, aminek fő témája a gyerekvállalás. És ez önmagában is dicséretes: persze nagyon jó újabb és újabb III. Richárdokat, Hamleteket és Cseresznyéskerteket látni a színházakban, de az még jobb, amikor a saját életünk elé tartanak tükröt. (Ez persze a klasszikusokon keresztül is megtörténhet, és meg is történik, ha igazán jó előadásról van szó.)

A KV Társulat, az E-Mancik Színházi Manufaktúra és a MASZK (Szeged) művészei is ezt csinálják, felmutatnak hét női sorsot, hét döntést az anyaságról. Arról az anyaságról, amivel a Lenni vagy nem szerint lépten-nyomon nyomasztják a nőket. Az előadás visszatérő eleme, hogy a különböző korú és társadalmi helyzetű nők felidézik kik, hányszor, milyen formában kérték számon rajtuk, hogy mikor lesznek végre anyák.

Ahogy az is visszatérő fordulat, hogy a már anyává vált nők szembenéznek azzal, hogy miért is akarták annyira a gyereket. És bevallják maguknak, hogy azért is, mert így a normálisnak tartott nők táborába kerülnek, és megszűnnek a számonkérések.

Minden normális nő akar gyereket

– mondja egyikük arra a kérdésre, hogy miért is szülte meg a kis Tituszt, ha közben folyamatosan siratja a karrierjét, amit ezzel a döntéssel le is húzott a vécén.

De persze nem csak olyan női sorsokat látunk, ahol a gyerekvállalás társadalmi nyomásra történik. Vannak olyan nők is, akik gyerekkoruk óta tiszta szívből vágynak arra, és szinte csak arra, hogy anyák lehessenek. De egyáltalán nem biztos, hogy éppen nekik születik majd gyerekük. A Lenni vagy nem-ben bemutatott sorsok legnagyobb tanulsága ugyanis éppen az, hogy a szülővé válás olyan esemény az életben, ami messze nem csak rajtunk múlik. Hiába akar valaki mindennél jobban gyereket, ha a körülmények, a párkapcsolat vagy annak hiánya, az egészségi állapot vagy éppen leszbikusság ezt megnehezítik vagy lehetetlenné teszik.

És ha össze is jön a gyerek, a csesztetés nem szűnik meg, csak másmilyen lesz. Az előadás nagyszerű nyitójelenetében egy klasszikus gyerekes-gyerektelen konfliktust láthatunk, ahol “Te hülye picsa!" felkiáltással esik egymásnak a kisgyerekes anya és a szingli nő az utcán. A gyerektelen egy iszonyú neveletlen gyereket és a helyzetet uralni képtelen anyát lát, az anya meg a rajta nevető, rosszabb esetben beszóló, kioktató szinglit, akinek szerinte nyilván fogalma sincs a szülői lét nehézségeiről. (Vagy bármilyen nehézségről, hiszen fiatal, szép és gyerektelen.)

A Lenni vagy nem-ben nincs egy központi karakter, hét egyenrangú női szerep van, hét remek alakítás. Akad olyan nő (Tarr Judit), aki annyira vágyik az anyaságra, hogy belemegy a megalázó szerető szerepbe, a titkos találkákba, hátha egyszer összejöhet a vágyott család. Akad olyan, aki nem találja a kapcsolatot a gyerekével, hiába akarta őt (Száger Zsuzsanna), és akad olyan is (Szirmai Melinda), aki annak ellenére megtartja a babáját, hogy az erőszakból fogant. Van leszbikus pár, ahol az egyik fél (Urbanovits Krisztina) kétségbeesve vágyik a gyerekre, míg a másik a háta közepére kívánja az ötletet (Sárközi-Nagy Ilona). És akad olyan (Dobra Mara), aki biztos benne, hogy nem akar gyereket, bár lehetne neki, és olyan is (Herman Flóra), aki akarna, de nem lehet, így az örökbefogadás bürokratikus útvesztőibe kerül.

A darab egyetlen férfi karakterén, egy nőgyógyász (Róbert Gábor) alakján keresztül pedig bepillanthatunk a magyar egészségügy, pontosabban a nőorvoslás helyzetébe is. Ahol a fájdalomcsillapítás, az alapos tájékoztatás még mindig nem alap, ahol annak jár jó szó, megfelelő ellátás, aki ismer valakit vagy fizet. Vagy annak sem. Ahol egy jó vagy jónak tartott szakember igazi király (ahogy a karakter neve is az, Király doktor), aki elé hordákban járulnak a gyerekre vagy gyógyulni vágyó nők.

A Lenni vagy nem sok torokszorító pillanata ellenére egy csomó humort is rejt, még ha ez sokszor keserű is. Tök rövidnek érezzük a kilencven percet, és hogy O. Horváth Sári mennyire aktuális, sokakat foglalkoztató témára tapintott ezzel az drámával, azt jól mutatja az előadást követő, még magyar viszonylatban is hosszú taps.