Amikor az internet még egy távoli, értelmezhetetlen, egzotikus dolognak tűnt, akkor az amerikai filmekben pontosan így ábrázolták: elég megnézni a Johnny Mnemonic című 1995-ös sci-fiben azt a jelenetet, amikor Keanu Reeves memóriafutárja felveszi a VR-szemüveget, felkapja a VR-kesztyűket, és úgy navigál a világhálón, mintha az a világ legszebb képernyővédője és leghasználhatatlanabb felülete lenne.
A Zaklatás című 1994-es film hasonló, bár itt nem kifejezetten az internetről van szó, hanem egy adatbázisról, amit Michael Douglas csak úgy tud böngészni, ha bedigitalizálja magát, a felületet pedig semmiképpen sem egy excel-táblázatra, hanem egy hiperrealisztikus katedrális belsejére hasonlít. Adattal nem találkozik, de egyszer az izgalom kedvéért majdnem kicsúszik alóla a digitális padló.
Az internet nem a harmadvonalas hollywoodi filmekkel született meg, de az ideálja egészen biztosan, és amikor a csírája létezett csak, akkor egészen biztosan izgalmasabbnak tűnt a jelenlegi formájánál, amikor egy monitor előtt pötyögünk a billentyűzeten, húzogatjuk az egér kurzorát, és próbáljuk elkerülni azt a gigantikus hülyeségmasszát, ami ömlik minden sarkából.
Az internet hollywoodi születése jutott eszembe rögtön, amikor a The Dead Web nevű vándorkiállítás Ludwig Múzeumban tartott változatán szembenéztem az In Extremis nevű alkotással, amit két kanadai, Sirois Dominique és Lanteigne Baron készített 2019-ben. Az In Extremis nem egy tárgy, hanem egy komplett szoba, aminek a nagy részét monitorok csoportja borítja. Az egyik, négyes csoporton egy összefüggő képben egy Windows-felületet látunk, vagyis úgy látjuk, mintha VR-szemüvegen keresztül néznénk, aztán egyre több a furcsaság, a torzítás, a kurzorok megsokszorozódnak, a kép szétesik, elfolyik, elmozdul, süllyed a harmadik síkban egy folyosón, majd szinte észrevétlenül visszaáll. Egy másik monitorcsoporton 3D animált hardverek fekszenek egy mezőn, mint rég letűnt szobrok talapzatai, állnak ki a HDD-k a földből, miközben a látvány szintén egy VR-sisak izgő-mozgó hangulatát közvetíti. A szoba egy harmadik, függőleges monitorán 3D ujjak tartanak egy Youtube-felületet, de a kép szétfolyik, olvashatatlan, hibás.
A szoba a sok monitor miatt úgy néz ki, ahogy egy kilencvenes évekbeli thrillerben elképzelték a hackerek szobáit, hangsúlyos kábelek, egymásba lógó képek. Egy szoba, ami minden erőlködés nélkül képes megfogni azt, hogy milyen a képernyőnket bámulni úgy, hogy az nemcsak egy felület, hanem egy portál egy komplett, értelmezhetetlen, nem kézzelfogható világra. Kár, hogy a kiállítás többi részének ez már annyira nem sikerül.
A The Dead Web egy eredetileg 2017-es kiállítás, amit először a kanadai Montrealban mutattak be, a témája pedig pontosan az volt, ami a címe: mi lenne, ha az internet egyik napról a másikra eltűnne, kimúlna, ex-internet lenne. Az eredeti kiállítás anyaga aztán az utaztatás során egyre duzzadt – a Dead Web megfordult Lyonban és Genfben is –, a felhozatalt pedig Magyarországon kiegészítették a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány korai internetes munkáival, illetve a Ludwig gyűjteményének pár darabjával, valamint pályázati felhívás útján is kerestek magyar művészeket. Ami így összességében azért olyan volt, mintha egy köralakú lyukba szeretném bedugni az Ethernet-kábelt: más a forma, más a műfaj, más a szándék, és ha sikerül is, nem biztos, hogy működik. A magyar kiállítók nagy részénél egy magyarázkodó leírás segít abban, hogy a témához kösse a művet, erre a külföldi alkotók többségénél egyáltalán nincs szükség, hiszen a legtöbb alkotás magáért beszél. És ha sikerül is valahogy elhelyezni őket a koncepcióban, a megvalósításnak általában semmi köze nincsen hozzá.
Ezzel tényleg nem azt szeretném mondani, hogy a művek nem jók. A Société Réaliste néven alkotó Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy videómunkája például egy szuper ötlet: fogták az Ayn Rand regénye, Az ősforrás alapján készült 1949-es filmet, és kivágtak belőle minden emberi figurát, így semmi más nem maradt, csak az építészet, a film és regény főszereplője ugyanis egy építész. Hogy mi köze van az internet halálához, azt nem tudom. Várnai Gyula még a 2017-es velencei biennáléra készített egy olyan interjút Stanislaw Lemmel, amiben a kérdéseket ő teszi fel, a lengyel író pedig válaszol. Egy Lem-interjú önmagában mindig érdekes, de itt érthetetlen a jelenléte.
A kiállítás több pontján is nézhetünk tableteken részeket a Zsebtévé-sorozatból, ezek 1998-as, netre készített művészeti videók voltak, még kezdetleges, RealVideo-formátumban közvetítve (aki internetezett a ‘90-es évek második felében, az sosem felejti el ezt az ördögi lejátszót, ami a világon mindent akart, csak rendesen működni nem), de ezek a kísérletek inkább az internet születéséről, és az ahhoz kapcsolódó naív reményről beszélnek, mint a haláláról. Ez a C3 gyűjteményéből jön, ahogy a kiállítást nyitó Sugár János projektje is, amit a leírás többszöri elolvasása után sem sikerült megértenem, még akkor sem, amikor leültem kipróbálni. Egy óriási monitoron egy szövegmező arra kér, hogy írjunk be egy szót. Ha beírjuk, nézhetünk egy felvételt egy 1987-es budapesti közlekedésfigyelő kamerából. Ha beírunk még két szót, meghallgathatunk egy felvételt a művész üzenetrögzítőjéről. Ha beírunk még párat, akkor megnézhetjük, miket írtak be mások. Online is ki lehet próbálni, és tényleg egy kuriózumnak tűnik az ezredforduló előtti internetezés világából, de nehéz megérteni, hogy mit tud mondani ez 2020-ban. Például annak a gimis osztálynak, akik a szemem előtt irkálták be fiúk neveit a gépbe, várva, hogy történik valami.
A kifejezetten erre a kiállításra készített magyar anyagok is felemásak: Zich Brigitta tíz darab, plafonról lógatott, sisakba telepített hangjátékban képzelte el a web halálát, amit BBC-angolt beszélő emberek dialógusából, vagy a falra lógatott magyar átiratból kell kihámozni. Forgács Péter egy bizarr videóban keresi a lekapcsolt internetet, néha egy kocsiban óbégat, néha egy erdő közepén, miközben olyan maszk van rajta, mintha a szemei pici, sötét lyukak lennének. Hangjáték, videoművészet – hiába 2020-as mindkettő munka, és témájában hiába illeszkedik a kiállítás kiindulópontjához, mindkettő pontosan olyan, ami bőven az internet előtt is készült már.
Ami sokkal meglepőbb, hogy a Ludwignak sikerült a saját gyűjteményéből előszedni olyan munkát, aminek hiába semmi köze nincsen a témához, mégis passzol. Pedig Roman Ondak Meghosszabbított álom című installációja 1996-os: a munka egy polc, amin ismert irodalmi munkákat légmentesen tárolnak formalinban. A látvány nem, de az abból áradó érzés ismerős lehet bárkinek, aki volt már a Spotify, az Itunes, a Netflix, vagy bármilyen más digitális kultúraszolgáltatónak kiszolgáltatva, és látta azt, hogy az a tartalom, amit örökre elérhetőnek tartott, az egyszercsak nyom nélkül eltűnt. A Netflix ráadásul magasról tojik a filmművészetre, a filmek csak egy nagyon pici töredéke készült 1990 előtt, és azokat is kénye-kedve szerint eltávolíthatja a cég. Kivéve, ha légmentesen tároljuk formaldehidben, mert azt senki sem veheti el tőlünk. Igaz, nézni sem tudjuk.
Teljes címén a The Dead Web – The End a lehetséges jövőt szeretné megmutatni, de ez csak részben sikerül neki, a magyar kiállítási anyag teljesen elüt a külfölditől, hiszen gyakran a konkrét múlttal, és nem egy potenciális apokalipszissel foglalkozik. A kiállítási anyag elhelyezése is hagy kívánnivalót maga után, a Ludwig első emeletének nagytermében helyet kapott egy hosszú távon nehezen viselhető hanginstalláció, de ott kellene nézni a kivetített Lem-interjút, és kicsit messzebb, de még hallótávolságon belül Forgács videóját is. Amikor én voltam, akkor az egyik külön szobát kapó installáció – amibe a fejünket kell dugni, és egy csomó tükör kezd el pörögni körülötte –, nem működött. De lehet, hogy így, ebben a formában ez volt a legszebb illusztrációja annak, hogy mi lesz akkor, ha leáll az internet. A dolgok nem fognak működni.
A The Dead Web - The End című kiállítás április 26-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. A kiállítás anyagáról itt lehet többet olvasni.