A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával a napokban több interjú is készült, a Pesti Hírlapnak például a következőket nyilatkozta:

Egyetlen definíciót tudok adni a magyar irodalmi művekre nézvést: az a magyar író, aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik. Tehát nem exportban.

Az exportra termelő írók ugyanis szerinte nem magyar írók:

Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni. De nem a magyar olvasókat akarják megszólítani. Ezzel nekem nincs bajom, de úgy gondolom, hogy ezekre az írókra közpénzt nem érdemes szánni. 

A Demokratának adott interjúban is szóba került a téma, és elmondta, csak azért, mert valaki balos gondolatokat fogalmaz meg, azzal még önmagában nincs gond, ha azt a nemzeti kultúra keretei között teszi meg, mert hát vélemény- és szólásszabadság van. 

Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az "újbeszél" komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből. 

Demeter Szilárd elismerte, hogy olvasóként ő nagyon szigorú, és szerinte a magyar irodalom jelentős többsége az erős középkategóriába esik, Bodor Ádám, Kányádi Sándor és Spiró György viszont a mezőny felett áll, bár utóbbi ideológiailag nagyon messze áll tőle, de "nem szabad megrekednünk a saját véleménybuborékunkban". Hozzátette, munkájából fakadóan olyan emberekkel is leül beszélgetni, akiket egyébként kerülne, és önmagában nem zavarja, ha ők is elmondják az álláspontjukat.

Ha viszont hülyeségekkel állnak elő, páros lábbal rúgom ki őket, mert felesleges dolgokra mostanság nagyon kevés az időm

– nyilatkozta Demeter, aki a Térey János-ösztöndíj körül kialakult helyzet kapcsán kifejtette, a produktív vita az alapja a sokszínű magyar kultúrának, és jobb lenne, ha a másik oldal elfelejtené végre a kizárólagosságot, vagyis, hogy csak ők mondhatják meg, "mi a jó és mi a rossz irodalom." Majd miután – szigorúan scrutoni értelemben– lefutóbolondozta a "szélsőliberálisokat", megemlítette, hogy vélhetően irigyek az ő teljesítményére.

Apropó teljesítmény, szóba került az a kulturális csúcsintézmény is, pontosabban a létrehozásáról szóló előterjesztés, ami az ő nevéhez köthető. Csak ismétlésképpen: a Károlyi-palota helyett a teljesen új épületet kapó Országos Széchényi Könyvtárral egy helyen lenne az irodalmi múzeum, de a csúcsintézmény alá tartozna könyvközpont, anyanyelvi központ, és einstandolná az NKA könnyűzenei pénzeit is. Mindez zöldmezős beruházásként épülne meg a Déli Városkapu állami fejlesztési területen.

Arra kaptam felkérést, hogy ezt a szétesett infrastruktúrát próbáljam meg újra összerakni. Ennek részei lennének az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. (Kello), a Petőfi Irodalomi Múzeum és részben a magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. (MANK),  utóbbinál a nem képzőművészeti infrastrukturális elemek választódnának le.

Hozzátette, a gazdasági világban bevett modell, hogy egy közös menedzsmentcég szervezi az operatív folyamatokat a társult vállatoknál, de nem dönt szakmai kérdésekben, és neki is ez a terve, mármint, hogy az OSZK-t és Kellót illető szakmai kérdésekben ő nem dönt.