Esztergomban házat vettünk
– jegyezte fel Babits Mihály felesége 1924. március 27-én a naptárába. Furcsa naptár volt Török Sophié, mert nem a tennivalóit, hanem 1921-től 1941 végéig pár szóban azt jegyezte fel naplószerűen benne, hogy mi történt velük aznap. Kinél voltak, ki volt náluk, hova mentek, mikor volt nagymosás, mikor szeretkeztek, mikor mentek színházba, mikor volt lázas a gyerek.
A 2010-ben két kötetben kiadott feljegyzésekből olyan hétköznapi dolgok is kiderülnek, hogy mikor keltek ki a kiscsirkék, mikor pusztult el Buksi kutya, mikor jött Esztergomba a kőműves, az ács, mikor kellett Babitsnak Baumgarten ülésre utaznia, vagy mikor történt valami fontos a Nyugatban. De a szűkszavú bejegyzésekből kirajzolódik Babits döbbenetes küzdelme a gégerákkal is: M. rádium; M. kanülcsere; reggel 9-kor műtét; Mihály az ételt félrenyeli; kórházból hazahoztuk Mihályt; d.u. 5 kor mentőkkel Pestre jöttünk Siestába; d.e. requiem – csak néhány a számtalan mellbevágó sor közül.
Ezekből a pár szavas bejegyzésekből tehát kibontakozik egy húsz éven át tartó közös élet képe, egy nagyon, talán túl intim kép is egy családról, legtöbbször olyan örömökkel és gondokkal, mint bármelyikünkké, de azzal a kétségtelen különbséggel, hogy a családfő történetesen a korabeli irodalom vezető alakja, a "magát emésztő szikár alak", a poeta doctus volt, akiről még ma is fura azt olvasni, hogy mennyire szeretett az esztergomi Előhegyen található nyári lak teraszos kiskertjében gazolni, nagy melegben kislányával az esztergomi strandon fürdeni, vagy kacsasültet kínálni a hozzájuk érkező vendégeknek, akik az előhegyi ház falán otthagyták az autogramjukat is.
A naptár bejegyzéseinek fele Esztergomhoz kötődik, hiszen 1924-től a költő 1941-ben bekövetkezett haláláig tavasztól őszig itt töltötte a Babits család az idejét. A korabeli művészeti életben Esztergomról mindenki Babitsra asszociált, az Előhegyen fekvő 272 négyszögöl nagyságú telken a Bazilikával és az egykori középkori várral szemben a kortárs irodalom zsebkendőnyi fellegvára épült fel.
Nagy Zoltán visszaemlékezéséből ismerjük a történetét annak, hogy hogyan is kerültek Babitsék Esztergomba. Az első nemzedékhez tartozó nyugatos költő írása szerint 1924-ben az egyik könyvkiadótól nagyobb összeget kapott Babits, pontosabban a szokásos irodalmi honoráriumokhoz képest magasabb összeget, több milliót. Hogy mennyit ért a pénzromlás kellős közepén az a több millió, jól mutatja, hogy egyszer Babits és Török Sophie azzal a dilemmával fogadták a civilben egyébként ügyvédként praktizáló Nagyot, hogy a pénzből
vegyenek-e ruhákat az asszonynak, vagy vegyenek valami mást? Erről a "valami másról" hamarosan kiderült, hogy Babitsék egy kis házikóról álmodnak! Akárhol, akármilyen messze, akármilyen kis vityilló, de ház! Az övék! Különösen Babitsné erősködött, hogy nem kell ruha, ház kell!
Nagy Zoltán erre elmagyarázta Babitséknak, hogy két-három ruha ára nem igazán az az összeg, amiből bárhol is házat tud venni a házaspár, de ők nem tágítottak, és megbízták Nagyot, hogy valahol fektesse be nekik a pénzt, úgy, hogy az ne értéktelenedjen tovább az infláció közepette. Nagy nem tudott kibújni a kényes feladat alól, így hát vállalta, hogy kezeli az összeget. A pénz hamar egy bank tőzsdeosztályán landolt, ahol Babitsék barátja elmondta az osztályvezetőnek, hogy kié a pénz és hogy biztonságba kellene helyezni. Hozzátette azt is, hogy semmilyen nagy kockázatú "játékpapírt" nem akarnak, csak megőrizni a pénz értékét, amennyire az lehetséges. Így berakták az összeget a legszolidabb és legbiztosabb értékpapírba.
Ami aztán "olyan hosszt produkált", hogy Babitsék pénze két hét múlva már kétszer annyit ért, mint vásárláskor. Erre az osztályvezető eladta a papírokat, és dollárba fektette a Dante-fordításért járó megfialtatott honoráriumot, ami láss csodát, megint "kiugrott". Így nagyon rövid idő leforgása alatt Babitséknak tényleg reális opció lett ingatlanvásárlásban gondolkodni. Nagy Zoltán visszaemlékezése szerint amikorra a pénz rendelkezésre állt, Babitsék már ki is nézték az esztergomi Előhegy tetején található házikót. Ami nem volt valami fényes állapotban, a falak a beomlás szélén álltak. A présházhoz gyakorlatilag nem vezetett út, esőben térdig gázolt a sárban az ember, míg felért hozzá a hegytetőre, ahonnan ugyanakkor nagyon szép kilátás nyílt a Bazilikára, a Dunára és az egész városra, így Babitsék a körülmények ellenére is belevágtak a projektbe, és 35 millió koronáért megvették az ingatlant. Esztergom nemcsak Babits életének egyik legfontosabb helyszíne lett, de a látkép, a ház, a környék és az ottani életük végül a költészetébe is beépült.
Esztergom legjobb panorámája, teraszos kert, egyedi kialakítású belső tér, reggeltől estig benapozott üveges veranda. Egy mai ingatlanhirdetésben biztosan valahogy így árulnák Babitsék esztergomi házát, amit ők a présházból apránként, évről évre alakítottak ki maguknak, ahogy anyagi lehetőségeik engedték. A szakaszos hozzáépítéseknek köszönhetően a ház szinte felkúszik a lejtős telekre, mintha felvenné a hegyoldal alakját. Babits fecskefészeknek hívta a nyaralót, hiszen tényleg úgy épült, mint ahogy apránként a fecske építi a fészkét.
Eredetileg a présház mellett a napsütötte hegyoldalon körös-körül szőlő és gyümölcsfák teremtek, meséli G. Tóth Franciska, a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Mihály Emlékházaként működő múzeum kiállításának kurátora, irodalomtörténész. A szőlőtől Babtisék megváltak, a kertet idővel teraszosították, spenótot, sóskát, salátát, más zöldségeket, ribizlit ültettek, mert az volt a vágyuk, hogy a kis veteményesnek köszönhetően legalább részben önellátók lehessenek.
A ház egykor fedetlen verandáját a húszas évek végén Babtisék beüvegeztették, apró ablakainak négyzethálóin csak úgy áramlik be a napfény, nem csoda, hogy Babits számos verse itt született meg. A veranda mellett található a költő egykori háló- és dolgozószobája, majd egy étkező, a ház másik szárnyában pedig Török Sophie apró kis szobája, ahonnan egy szűk lépcsőn a tetőre is fel lehetett jutni, ahol szívesen üldögéltek egykor Babitsék.
De vajon miért Esztergomot választotta Babits második otthonának? A kurátor több okot sorol. Egyrészt Esztergom közel volt Budapesthez, vonattal jól el lehetett érni, és Babitsnak, aki a korabeli irodalmi élet vezető alakja volt, arra is figyelnie kellett, hogy ingázni tudjon a két város között. Másrészt a gyerekkorát főként Pécsett és Szekszárdon töltő Babits azt érezhette, hogy Esztergomba valahogy hazaért. Dal az esztergomi bazilikáról című versében így ír:
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Babits Esztergomot művárosnak tartotta, de nem abban az értelemben, ahogy azt első ránézésre mi ma (félre)olvasnánk. Ő ezzel a szóval azt a műveltséget jelölte, amit a város emlékei hordoztak. Egyébként nem rajongó volt, hanem inkább olyan barátja a városnak, aki minden ellentmondásával együtt szereti a helyet. Ambivalens érzéseket táplált például azzal kapcsolatban, ahogy a harmincas évek városa a méreteire és a drágaságára volt büszke leginkább, furcsállta például, hogy a helyiek a főszékesegyházi kincstárban őrzött Mátyás-kálváriával kapcsolatban nem azzal dicsekednek, hogy talán Pollaiuolo készítette, hanem hogy mennyi drágakő van benne. Persze azért a léptékek őt is lenyűgözték:
Maga a bazilika Európa egyik legnagyobb temploma; majd agyonnyomja a hegyet, amin áll; fala 17,5 méter vastag az alapoknál; oszlopait hét ember foghatja át kinyújtott karral; főoltárán a világ legnagyobb oltárképe, kár, hogy nem a legszebb is egyszersmind; az orgonának 3484 sípja van (ha jól mondom a számot); kupolája nem alacsonyabb, mint a londoni Szent Pál-templomé. Mit bánom? Művészsznobizmusom lenézi a nagyság és gazdagság sznobizmusát, de titokban mégis kevélykedem, hogy ilyesmink is van.
De az írásaiból az is kitűnik, hogy menyire szerette a Szent Tamás-hegyet, amely számára még megtartott valamit a középkor atmoszférájából, a putrik, kalibák világából, amiben szerinte a zsellérnyomor minden korszakon át megőrződött. Ő pedig mindezt az akkor még beépítetlen Előhegyről szemlélhette, ahol tehát jó érzékkel választotta ki a telkét.
Én egy harmadik hegyről szoktam nézni mindezt, ez az én saját külön hegyem: egy nyájas szőllőhegy kis kápolnákkal és pincesorokkal! Innen a másik kettőt jól belátom, s így szeretem őket látni együtt; itt ütöttem fel nyári tanyámat immár hosszú évek óta. (...) Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitriszigetek ősvadonáig. (...) Sokszor eltűnődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczur-pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt.
Az Emlékház kurátora azt mondja, Esztergomban a költőházaspár egykori ismerőseinek leszármazottjai mind a mai napig emlegetik a családi legendáriumban őrzött történeteket. Egy apró mozzanat az Emlékház kiállításában is feltűnik: a veranda asztalán kártyalapokat látunk annak emlékeként, hogy az egyik esztergomi család, Olajosék pasziánszozni is feljártak az Előhegyre, és a történet szerint a férj meg Babits saját pasziánszformációkat fejlesztettek ki együtt. Babitsot ismerték és szerették a városban, a helyi újságírók lelkesen számoltak be minden vele kapcsolatos esztergomi hírről. Az Előhegy remetéjének tartották, és úgy érezték:
amióta Esztergomban van, szeme van az Előhegynek.
Babits leveleiből tudjuk, hogy gyakran hívta az íróbarátokat, hogy látogassák meg az esztergomi házban. Esztergomi séta című esszéjében azt írta, ha vendégek jártak nála, megmutatta nekik a várost. A múzeumlátogatók már akkor sem voltak aktívabbak, mint manapság, ezért az üresen kongó érseki képtárra Babits például úgy tekinthetett, mintha a saját magángyűjteménye lenne, amiben zavartalanul bolyonghat barátaival Filippo Lippi, Pisanello, Memling, a Kolozsvári testvérek vagy M.S. mester művei között.
Török Sophie naptára azt mutatja, hogy sok vendég járt hozzájuk, de leginkább akkor adta az egyik ember a másik kezébe a kilincset az esztergomi házban, amikor Babits már nagybeteg volt. Ezt megelőzően jellemzően az ismerősök akkor látogatták meg, amikor egy-egy felolvasásra érkeztek a városba. Hatalmas tivornyákra a visszahúzódó, mértéktartó Babitsnál nem lehetett számítani, de Sophie és a bentlakó cselédjük minden vendéget legendásan finom vacsorákkal várt, és az éjszakába hajló beszélgetésekhez mindig került valamilyen jó bor az asztalra.
A látogatások végén pedig mindig megkérték a vendéget, hogy a tornác falára írja fel a nevét, ebből született a híres autogramfal, ami mind a mai napig látható az épületen.
A korabeli hírességek falán Csinszka, Füst Milán, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Németh László, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Schöpflin Aladár, Sík Sándor, Szabó Lőrinc, Szekfű Gyula, Tamási Áron, Tóth Árpád, Weöres Sándor neve is olvasható a megközelítőleg száz aláírás között. Az autogramfal ötletét Babits egy esztergomi barátjától, Einczinger Ferenctől vette, és a legendák szerint szerkesztői aggyal tovább is fejlesztette a prototípust.
Einczinger Ferenc a húszas évek elejétől az esztergomi Takarékpénztárnál dolgozott, majd igazgatója is volt a pénzintézetnek, mellette pedig festőművészként tevékenykedett, tagja volt például a Képzőművészek Új Társaságának is. Babitscsal egy futó banki ügyintézés során ismerkedtek meg, de hamar barátok lettek. Olyannyira, hogy Einczingerék minden esztergomi ügyben segítették aztán a költő házaspárt: amikor télre visszahúzódtak Babitsék Budapestre, a házat Einczingerék gondjaira bízták; amikor Babitsék bővíteni akarták az épületet, együtt találták ki, hogy merre kanyarodjon tovább a hegyoldalon, ráadásul a munkálatokat többek között Einczinger apósa, Vodicska István építőmester végezte, de a festő dekorálta a ház falait is feliratokkal, képekkel.
Ugyanakkor nemcsak Einczingerék jártak Babitsékhoz, Babitsék is megfordultak a helyi házaspárnál, és egy ilyen látogatás alkalmával kérte meg barátja a költőt, hogy írja föl a nevét a présházuk falára, ahol akkor már több egykori vendég szignója is szerepelt. Ez annyira megtetszett Babitsnak, hogy eldöntötte, ilyen fal neki is kell. Állítólag azonban azt sem bízta a véletlenre, hogy kinek a nevét őrizze meg a tartós festék az utókornak.
Az első magyar stand up-ostól, a konferanszié műfaj megteremtőjétől, Nagy Endrétől származik az a sztori, ami arról szól, hogy hogyan is nyerhette el valaki az irodalmi örökkévalóságot, amit az esztergomi Babits-ház falán való szereplés jelent. Freskót festek Babits Mihály falára című írásában ezt meg is örökíti, valószínűleg azért némileg kiszínezve a valóságot:
A látogatónak egy darab rajzszenet nyomnak a kezébe, és odakanyaríthatja a nevét a többi mellé. De ez még nem elég a hallhatatlansághoz. Babitsék e célra óvatosságból a legpuhább, legporlékonyabb szenet válogatták ki, és amint a látogató elmegy, egyszerre zord zsűrivé alakulnak át, és beható irodalmi vita után hozzák meg a verdiktet. Ha a verdikt kedvezőtlen, a törlőrongy egyenetlen legyintésére nyomtalanul eltűnik az autogram, ha pedig kedvező a verdikt, akkor Babitsné kihozza a festékes ibriket, és elpusztíthatatlan freskófestékkel födi be a múlékony betűket.
Nagy Endre írásában azzal is eldicsekedett, hogy ő persze nem bízta a véletlenre, hogy a kéznyoma a falon marad-e. Ahogy jött a felszólítás, hogy pingálja oda a nevét a többi autogram mellé, rögtön ecsetet kért és kazeines festékkel kanyarította az aláírását a tornácra. És hogy egészen biztosan kitűnjön a többi látogató közül, néhány jól eltalált vonallal egész alakos skiccet is festett a falra magáról és a fiáról.
Török Sophie Nyugatban megjelent Költészet és valóság című 1933-as esszéjéből az is kiderül, hogy Babits miként dolgozott Esztergomban, és hogy a konkrét esztergomi valóságot hogyan transzformálta verssorokká. A lírai hitelről szóló szövegben tanúként megszólaló feleség így idézte meg a férj alakját:
Hányszor láttam Babits Mihályt föl és alá sétálni a hosszú esztergomi tornácon s az emeletes kert kígyós ösvényein, hányszor láttam töprengésbe sötétült arcát!
Török Sophie szerint például számos vers a verandára besugárzó aranyos panoráma nélkül meg sem születhetett volna, vagy egészen másmilyenek lennének, "mint ahogy az ember is megváltozik még jellemében is más égtáj alatt". Persze minden helyi valóságrészlet a versekben csak egyfajta trambulin, amelyből a szimbolikus, absztrakt sorok születtek.
Babits esztergomi ott-tartózkodása alatt is szerkesztette a Nyugatot, élénk postaforgalmat is bonyolított Esztergom és Budapest között. Sok versének, műfordításának, prózai munkájának konkrét és tematikus helyszíne is a nyaraló volt. Itt született a Jónás könyve, A gazda bekeríti házát és a Holt próféta a hegyen című vers is. Az egyik legérdekesebb Esztergomban készült írása a Verses Napló, amibe 1932 nyarán egy nap történetét írta meg, reggeltől estig minden jelentősebb napszakhoz írt egy költeményt, persze ez nem csak egyetlen konkrét napról szól, hanem az összes Esztergomban töltött napjuk rezüméjét adja a vers, na meg az életét.
G. Tóth Franciska azt mesélte, hogy Babits betegsége idején is vágyott vissza Esztergomba, mert a korábbi boldog évek emléke és hangulata az életet jelentette számára, így sok időt töltött az Előhegyen. Az utolsó napjaiban is könyörgött feleségének, hogy ne menjenek vissza Budapestre Esztergomból:
Én szívesebben itt maradnék Esztergomban.
Az irodalomtörténész szerint Babits egyébként az utolsó erejével is dolgozott, Szophoklészt fordított, Illyés Gyula az éjjeliszekrényéről vitte el a mű javítandó példányát. Közismert, hogy miután Babits a betegsége következtében elvesztette a hangját, írásban kommunikált a környezetével. Halála előtt két nappal Esztergomban ezt a sort írta a beszélgetőfüzetébe:
Még pár nap haladék
Pontot nem tett a mondat végére. Két nappal később a budapesti Siesta Szanatóriumban halt meg.
Pilinszky János húsz évvel a költő halála után Holt próféta a hegyen című írásában írt arról, hogy mit jelenthetett az esztergomi ház Babitsnak élete utolsó éveiben: "Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság 'tengerszintje' felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költő-próféta magaslatává változott."
Pilinszky Babits halála után két évtizeddel egyébként elég lehangoló képet festett az előhegyi ház állapotáról: gazdátlanná vált, kikezdte a pusztulás. Török Sophie arról panaszkodott Pilinszkynek, hogy a ház kísértetlakká vált. Hogy ez mit jelent, arról a legkülönbözőbb legendák keringenek. Az egészen biztos, hogy Babits halála után nem sokkal Török Sophie átadta valakinek a házat, minden bizonnyal egy helyi tanárnak, hogy viselje gondját, mert ő már nem szívesen járt oda. G. Tóth Franciska elmondása szerint Babits özvegye számára a hely jelentése megváltozott, a betegség emléke rányomta a bélyegét mindenre, szétdobált lavórok, injekciós tűk emlékeztettek a betegség utolsó szakaszára, amikor Babits már morfiumot is kapott.
A második világháborús bombázások idején aztán találatot is kapott a magára hagyott ház, majd újabb tulajdonosok vették birtokba. Állítólag kupleráj is működött falai között egy ideig, majd állatokat is tartottak benne. Szerencsére bárki is használta a Babits halálát követő zavaros években az épületet, úgy tűnik, az autogramfalra mindenki vigyázott. Végül 1960-ban az Országos Műemléki Felügyelőség védetté nyilvánította a házat, az épületet helyreállították, azóta pedig emlékhelyként látogatható. A 2008-as Babits-évforduló idején ismét teljes felújításon esett át, korabeli falfestményeit, feliratait iparművészek restaurálták, és 2009-ben nyílt meg az az enteriőrkiállítás, amely immár hűen idézi meg a ház korabeli hangulatát. Babitsék egykori bútorai megsemmisültek, de szerencsére Török Sophie nagyon szeretett fotózni, így az ő fényképei jól dokumentálják a házuk állapotát. A jelenleg látható tárlatról a kurátor azt mondja,
a kiállításrendezés egyik szempontja az volt, hogy az elveszett tárgyakat fotók alapján pótoljuk, és egy enteriőrkiállítás jöjjön létre.
És ez sikerült is. Az épület azonban nemcsak berendezésével idézi meg Babitsot. A házban ma is van működő irodalmi élet, hiszen kialakítottak egy olyan alkotószobát benne, ahova kortárs írókat hívnak meg. G. Tóth Franciska kurátor azt mondja, Babits egyik nagyon fontos üzenete a mának, hogy mindig figyelt a fiatalabb nemzedékre, és függetlenül attól, hogy ki honnan jött, hogyha tehetséges volt, akkor támogatta.
Ugyanezt érzékelem azoknál a kortárs költőknél is, akik az Emlékházban jártak, hogy Babitsot még mindig a mesterek egyikének tartják, mert a véleménye, az esztétikai megállapításai, és az embersége máig mérce.
(Borítókép: Babits Mihály, Török Sophie és Babits Ildikó a még nyitott verandán. Fotó: A Wosinsky Mór Megyei Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményéből)