A 92 éves korában meghalt Albert Uderzo, az egyik legfontosabb francia popkulturális közkincsnek számító Asterix és Obelix fő alkotója olyan ikonikus alakja volt az európai képregény-kultúrának, amit Magyarországról talán elképzelni is nehéz. Magyarországon alapvetően az amerikai képregénypiac dominál, ezért nálunk nincs olyan fanatikus rajongótábora Uderzo és társai alkotásainak, mint Nyugat-Európában, de a bandes dessinées-kre épülő francia-belga képregénykultúra olyan alkotásokat termelt ki az évtizedek során, amelyeket valószínűleg szinte mindenki ismer.

Elég csak a belga Peyóra gondolni, akinek a Hupikék törpikéket köszönhetjük, a szintén belga Morrisra, aki az Asterix miatt is híres francia René Goscinnyvel megalkotta Lucky Luke figuráját, vagy a belga Hergére, aki Tintin alkotója volt. A művészetileg pedig talán mindannyiuk fölé emelkedő Jean Giraud-ról, vagyis Moebiusról nem is beszélve, akinek annyira egyedi látásmódja volt, hogy nem véletlenül lett a Dűne, az Alien, Az ötödik elem vagy éppen a Space Jam látványtervezője, de most ne merüljünk el az európai sci-fi képregények globális hatásaiban.

Uderzóra visszatérve

Hogy mekkora hatása van a francia társadalomra Uderzo és Goscinny munkásságának, azt jól jelzi, hogy Párizs mellett van egy Parc Astérix nevű vidámpark, ami a Disneyland után az ország második legnagyobb vidámparkja, és évente kb. 2 millió látogatót vonz.

De természetesen alapvetően nemcsak a nemzeti büszkeség miatt vált Uderzóból akkora ikon, amekkora, hanem azért is, mert egy fél évszázadon át készített nagyon szórakoztató alkotásokat, amelyek a gyerekektől a nagyszülőkig mindenkinek élvezetesek voltak, és úgy beszélt barátságról, összetartásról, előítéletekről és nagy bunyókról, hogy közben könnyed viccet csinált a Római Birodalom a valóságban nagyon is brutális hódításaiból, a francia nemzet kialakulásából és úgy általában a nemzeti sztereotípiákból.

A Guardian megfogalmazása szerint Goscinny és Uderzo Galliája a derűs, szinte joviális ártatlanság földje, ahol a legrosszabb, ami történhet az emberrel, hogy kap egy nagy sötét karikát a szeme alá és csillagokat lát, miközben a valóságban majdhogynem egy népirtás történt. Miközben Uderzo rengeteg vizuális hatást beépített a rajzaiba, például merített a gall fémművességből, a görög szobrokból és az egyiptomi hieroglifákból, az egész mégis egy teljesen egyedi, koherens képregény-világgá állt össze. Ez a világ azonban nemcsak az i. e. 50 Galliájának stilizált változata, hanem 

Az Asterix sikere elválaszthatatlan attól a térbeli és időbeli kontextusból, amiben megszületett. Ez a tér az 1960 körül Európa, egy olyan világ, ami éppen kezd talpra állni egy nagyon durva történelmi traumából, a világháborúból, és ami még mindig nagyon színes nemzeti sajátosságok sokaságát őrzi, de ezek a sajátosságok már vicces kuriózummá szelídültek: a spanyolok gőgösek, a belgák szeretik a csokoládét, a svájciak szeretik az órákat és a fondue-t, a britek tartózkodó modorúak. Akárcsak az Asterix világának hispánjai, belgái, helvétjei és britjei. Nem véletlen, hogy a sorozat klasszikusnak számító első huszonnégy füzete olyan, mint egy körutazás az európai (és Európa körüli) világban: Asterix és Obelix alaposan körbejárják Galliát, ellátogatnak a gótokhoz (németek), Rómába, Egyiptomba, Britanniába, Hellászba, Hispániába, Helvetiába, Korzikára és Belgiumba.

Az a nemzedék, amelyhez Uderzo is tartozott, kamaszként élte át a háborút. A háborút, ami Franciaország számára különösen megalázó tapasztalat volt a korai összeomlás, a náci megszállás és a Vichy-rezsim kollaborációja miatt. Az Asterix a megsérült francia nemzeti érzésnek is egy fajta játékos balzsam volt, ami azt hirdette, hogy bármi is történt, igazából a gallok a világ legbátrabb, legokosabb, legviccesebb és legmenőbb népe, még ha egy ronda megszállás idején egyetlen aprócska falura is szűkültek mindezek az értékek. Mindezt azonban azzal együtt volt képes hirdetni, hogy közben elnéző szeretet sugárzott belőle a többi európai nép, még akár a durva gótok iránt is. Ezért lehetett az Asterix Franciaországon kívül is siker.

És ahogy mindjárt látni fogjuk lejjebb, mindezt tette úgy, hogy a képkockáiból csak úgy áradt az ötlet, egy-egy finom poén mellett nagyon komoly művészi értékekre lelhet alkotásaiban az alapos szemlélő. A Le Monde készített néhány éve egy nagyon pontos összeállítást azokról a pillanatokról, amelyek a legjobban kifejezik Uderzo munkásságát. Ennél érzékletesebbet mi sem tudtunk volna csinálni, ezért a továbbiakban erre az anyagra támaszkodunk.

Magyarországon nagyon sokáig csak a rendszerváltás előtt készült feketepiacos, elég rossz képminőségű, viszont forditásilag zseniális kötetekből ismerhettük meg Uderzo és Goscinny munkásságát. A lenti képeket úgy állítottuk össze, hogy azt is megnézhetik egy csúszka segítségével, hogy mekkora a különbség az eredeti és a vasfüggönyös keretek között hazánkba eljutó képkockák között.

A kezdetek

Az 1961-ben megjelent Asterix, a gall című első kötetből származik ez a kép. Méghozzá az első oldal aljáról. A rajzok még kicsit darabosabbak, mint később, a poén sem olyan kimunkált, viszont már most megvan rajta minden, ami még a mai napig viszi előre a sorozatot: Asterix, Obelix, Julius Caesar, a történelem kicsavarása. Obelix még soványabb, mint később, Caesar pedig annyira kidolgozatlan, hogy már ennek az első albumnak a végére karakteresebbé válik az arca.

Karikatúrák

Uderzo egyik példaképe az amerikai képregényrajzoló, Milton Caniff volt, akinek a rajzstílusa a karikatúrákhoz áll közel, ezt a stílust vitte tovább aztán Uderzo is, hogy teljesen elmenjen karikatúra és sztereotípia irányába minden tekintetben. De erről kicsit később. A képregényeiért azért is rajonganak rengetegen, mert tele van olyan rejtett popkulturális utalásokkal, amelyeket nem franciaként szinte lehetetlen megérteni. A lenti képkockákon a halárus a Raimu művésznevű francia színész, aki a Marseilles-trilógiában szerepelt, az Asterixben pedig egy marseilles-i halárust alakít. A Marseilles-trilógiának és így az Asterixnek nagyon áttételesen annyi magyar vonatkozása van, hogy a trilógia első részét a magyar származású rendező, Korda Sándor rendezte.

Játék a betűkkel

Az 1963-as Asterix a gótoknál című kötet mutatja meg talán legérzékletesebben, hogy Uderzo munkásságában mennyi ötlet lakozott, hogy ezek a képregények jóval többet nyújtanak, mint jópofa rajzok szövegbuborékokba írt poénokkal. Ebben a kötetben Uderzo egészen zseniális módon szemlélteti, hogy a gótok és a gallok más nyelvet beszélnek. A gótok szövegbuborékait a németek által egészen a 20. század első évtizedeiig használt gót betűtípussal szedte. Egyszerű, mégis nagyszerű ötlet. Uderzo képzett szövegrajzoló volt, számos betűtípust tudott kézzel megrajzolni.

Storyboardnak is jó képkockák

A következő képsor az 1965-ös Asterix és Kleopátra című kötetből sokaknak ismerős lehet, hiszen szinte pontosan ugyanezekkel a beállításokkal játszódott le a képregényből készült mozifilmben is. Uderzo rendszeresen használt a képregényeiben filmes beállításokat, mint itt például azt a megoldást, hogy jó távoli képről mutatja azt, hogy Obelix letöri a szfinx orrát. Ezek nagyban megkönnyítették a későbbi adaptációkat, és elősegítették azt, hogy azoknak is ismerősek legyenek a képregények a filmes hangulat miatt, akik esetleg sosem olvasták. A képsor egyébként arra is remek példa, hogy a történelem hogyan torzul játékosan az Asterix világában.

Uderzo főműve

Az Asterix és a hősök pajzsa című 1967-es kötetben található Uderzo talán leghíresebb képsora, ami annyira híres, hogy az angoulême-i képregénymúzeumban is megtalálható. Érdemes rajta elidőzni. A jelenet arról szól, hogy Asterix és Obelix összevesztek, ezért nem állnak szóba egymással és Idéfixen keresztül üzengetnek egymásnak. Obelix végül belátja, hogy azért csinálta, ami miatt összevesztek, mert éhes volt, erre egy csapásra kibékülnek, és egymás nyakába ugranak. Egy kedves kis képsor a barátság és a békülékenység fontosságáról, a képi kivitelezés pedig egészen parádés az előre-hátra, jobbra-balra ugráló nézőpontokkal, a képkockák elosztásával, hogy a felső sor szélén a fa hogyan látszik egyszerre szemből és hátulról, miközben ha a két képkockát együtt nézzük, akkor kiad egy egész fát, ugyanez a játék egy sorral lejjebb az úttal, miközben a kezdő és záró képkockák szélessége, és a köztük lévő többi képkocka keskenysége még arra is ad jelzést az olvasónak, hogy időben melyik esemény mennyi ideig tart.

A bunyók

Az Asterix és Obelix elengedhetetlen részei a nagy verekedések. Mindegy, hogy gallok vernek rómaiakat, rómaiak másokat, mások gallokat, vagy éppen a gallok egymást, a lényeg, hogy a tömegverekedések Uderzo karikaturisztikus képi világának kicsúcsosodásai. Az ember nem győzi számolni a levegőben kalimpáló öklöket, a csillagokat vető fejeket, a viccesebbnél viccesebb hangutánzó-szavakat. Az 1969-es Asterix Hispániában végén látható nagy tömegverekedés egy különösen érzékletes, több feldolgozásban is megénekelt darab.

Játék a szövegbuborékokkal

A viszály című 1970-es kötetben Uderzo újabb példát szolgáltat arra, hogy minden, ami egy képregény képkocáján látható, alkalmas arra, hogy a narratíva részévé váljon, akár a színek is. A képregény arról szól, hogy a rómaiak nagy cselt eszelnek ki, egy pszichológiai hadviselésben járatos ügynököt küldenek a gallok közé, hogy ügyesen forgatva a mondatokat, egymásnak ugrassza az egymással békében élő embereket. Hogy egyértelmű legyen, hogy kik azok, akik az ügynök bűbájjal felérő pszichológiai hadviselésének hatása alatt cselekednek, Uderzo egyedi módszert talált ki. Ezeknek a karaktereknek zöldek a szövegbuborékai, és ahogy megy előre a történet, úgy válik egyre több szövegbuborék zölddé a kavaróügynök áldásos tevékenysége miatt.

Tökélyre vitt sztereotípiák

Az egész Asterix egyik legjobb része, hogy nagyon finom humorral és ízléssel készül. Rengeteg sztereotípia van benne, de mindig pont annyira és úgy adagolva, hogy valójában igazán bántó senkinek se legyen, viszont mégis legyen benne ismeretterjesztési faktor. Erre a fajta finomságra a legjobb példa az Asterix Korzikán című 1973-as kötet, amiben a sztereotípiákban élő, a családját mindentől óvó, a legkisebb sérelemre is vendettával válaszoló korzikai figura jelenik meg olyan pontosan, hogy nem véletlenül érdemelte ki ez a pár képkocka a kultikus státuszt. Egyébként a jelenet arról szól, hogy egy római katona csúnyán bajba kerül, mert szóba elegyedett a korzikai húgával, amit nagyon nem kellett volna, ezért már tchac-tchac nyílik is a korzikai Laguiole vendettabicska.

(Borítókép: Albert Uderzo 1998-ban - fotó:  Francois Guillot / AFP)