Sok nővel volt viszonyom az elmúlt évtizedek során, és közülük szinte senki nem volt számottevően fiatalabb nálam. (…) Volt egy fiatal nő, akit megkértem, hogy jöjjön hozzám feleségül, és akit Soon-Yinak hívtak, és aki a legnagyobb boldogságomra azt mondta, oké, de erre majd még visszatérek, mert erről aztán van mit mesélni. (De remélem, nem emiatt vetted meg ezt a könyvet.)
Ezt írja Woody Allen a tiltakozások miatt szinte titokban, egy kis kiadónál megjelentetett önéletrajza, az Apropos of Nothing (kb. Semmilyen különös okból) kétszázadik oldala környékén. Amikor még valóban egyetlen szó sem esett a rendező életét kísérő botrányok egyikéről sem. De ekkor még addig sem jutottunk el, hogy a mester valaha is kamerát fogott volna a kezébe, pedig már csaknem a 450 oldalas kötet felénél járunk. (Mindez különösen ironikus annak fényében, hogy a memoár legelső mondatával Allen leszögezi: esze ágában sincs Copperfield Dávid-szerűen töviről-hegyire elmesélni az életét.)
A zárójeles közbevetés – hogy reméli, nem a botrányokra kíváncsiak az olvasók – elég jól leírja Allen hozzáállását: ez az önéletrajz nem azoknak való, akik a sztárpletykákra és a szalagcímek szenzációra éhesek, inkább azoknak, akik olyannyira odáig vannak Woody Allenért, hogy kíváncsiak az élete minden egyes szereplőjére, eseményére, szeretőjére, ellenségére, rokonára, az általa felbérelt séfekre, barátok barátaira, írógépének márkájára, kritikusára, támogatójára, szóval élete tényleg minden, de minden nüanszára. És bár gúnyos öniróniának tűnik – hiszen Allenre semmi sem jellemző jobban, mint az öngúny és az önirónia –, amikor újra meg újra unalmas és cseppet sem szórakoztató alakként hivatkozik magára, ennek a könyvnek a nagy részét tényleg egy unalmas és cseppet sem szórakoztató, életét a maga sokszor aránytalanságokat eredményező szempontjai szerint felidéző fickó írta, nem pedig egy nagyszerű komikus.
Csak egy jellemző példa:
Woody Allen épp annyit ír egyik, ha nem a leghíresebb filmjéről, az Annie Hallról, mint életének arról az epizódjáról, amikor a fejébe vette, hogy profi szinten megtanul sütni-főzni, de ez mégsem sikerült neki.
Vagy arról, amikor azt hitte, Roman Polanski estélyére hivatalos, de csak a helyszínen derült ki, hogy valójában az orosz milliárdos, Roman Abramovics házába hívták meg, amikor azt mondták, „ugorjon be Romanhoz”. És hogy még szemléletesebb legyen a példa: a sztori itt véget is ér, „haha, összekevertem két Romant” – de hogy milyen volt részt venni Putyin egyik kedvenc oligarchájának estélyén, vagy egyáltalán, milyen egy parti a világ egyik leggazdagabb és sejthetően legkevésbé tisztességes emberének kúriájában, arról már egy szóval se szerepel a kötetben több annál, mint hogy nagyon drágának tűnt a már kert is.
A vaskos kötetben haladva úgy tűnik, ennek az önéletrajznak alapvetően két célja volt. Az egyik, hogy a Nagy Filmrendező mindenkit megjutalmazzon, aki szerinte azt megérdemli: hadd örüljön minden olyan ügynök, operatőr, színész, színésznő, drámaíró, forgatókönyvíró, producer, rokon, pszichológus, újságíró és levehető ajtajú NDK-turmixgépszerelő, akinek a szerző valaha is hálás volt valamiért, hogy egy ilyen híres ember nyilvánosan megdicséri. Bár Allen ezerszer leírja a könyvben, hogy mennyire nem érdeklik a díjak – amikor reggeli közben megtudta, hogy az Annie Hall négy Oscar-díjat nyert előző este, „egy percet mélázott a híren, majd folytatta a müzlijét” –, mégis olyan ez a memoár, mint egy gigantikus díjátadó, amelyen Woody Allen kioszt vagy négyezer kitüntetést: a Rólam Is Jót Írt Woody Allen A Visszaemlékezésében nevű, aranyszoborral nem, de egy kivágott és bekeretezett könyvoldallal talán járó díjat.
Csak ezzel magyarázható, hogy
Woody Allen, az írás, a dramaturgia, a jó mondatok mestere képes volt egy ennyire dögletesen unalmas könyvet írni,
mással nem: ha valakinek, neki tudnia kellene, hogy ha tételesen felsorolja egy film létrejöttében résztvevők névsorát személyenként egy-két-három szép mondattal, annak olyan hatása van, hogy vényre kellene felírni alvászavarok ellen.
Illetve még az lehet a magyarázat az unalomra, hogy úgy tűnik, Woody Allen egyszerűen nem képes kívülről látni saját magát. A könyvből egy olyan ember képe rajzolódik ki, akiből tökéletesen önazonosan és természetesen jön az, amit csinál, és ezzel nincs is semmi baj, sőt, alighanem az ilyen emberek a legszerencsésebbek. Csak épp memoárírás közben ez azt jelenti, hogy nem tud – nem túlzás – egy oldalnál hosszabban írni sem a filmkészítésről mint mesterségről, sem az egyes filmjeiről. Nem tud túlmenni az olyan alapinformációkon, mint hogy melyik szereplőt kiről mintázta, vagy nehéz volt-e egyszerre forgatni két filmet. „Szerződtess le nagyszerű színészeket, aztán ne zavard őket” – ennyit ír arról, hogy mi a rendezői ars poeticája, a technikai fogásokról meg annyit, hogy nyolcvannégy éves korára annyit tanult meg, hogy mielőtt beindítja a kamerát, le kell venni a fedőt a lencséről. Megint csak: szuper, hogy valaki ennyire ösztönből készít filmeket. Csak épp így, na meg a külső rálátás képességének teljes hiánya miatt erről egyáltalán nem érdekes olvasni.
Pláne, hogy Allen sosem megy semminek a mélyére. Tényszerűen ír például arról a fóbiájáról, hogy mennyire nehezére esik belépnie az ajtón egy eseményre, és hogy még 23 év pszichoterápia után is majdnem kimászott egy estélyen az ablakon át az utcára, hogy ne kelljen ott lennie – de hogy mégis miért érezhet így, vagy mit mondott erről 23 év alatt a pszichológusa, az már nem szerepel a könyvben. És ugyanez történik a sokkal fontosabb részeknél is. Soon-Yival, akkori barátnője, Mia Farrow örökbefogadott, felnőtt lányával való kapcsolatáról például azt írja: a lány hosszú évekig ellenszenvesnek tartotta őt, és Allen csak Soon-Yi felnőtt korában próbálta meg egyáltalán átlépni ezt a falat köztük. Hamar kiderült, hogy egy hullámhosszon vannak, majd az egész kapcsolat sokkal komolyabbá vált, mígnem mindketten megérezték, hogy ők egymásnak Az Igazi. Ennyi. Egyszer csak érezték, és kész, egy mondattal se több.
A pletykákkal ellentétben Soon-Yi Previn, Woody Allen jelenlegi felesége soha és semmilyen értelemben nem volt Woody Allen lánya: Mia Farrow és korábbi férje fogadták örökbe a lányt, akivel aztán Allen – mivel soha nem házasodott össze és nem is élt együtt Farrow-val – lényegében már csak nagykorúként ismerkedett össze. Ezzel együtt persze érthető, hogy amikor a viszonyuk kiderült, Farrow azonnal meggyűlölte Allent, és tanúk szerint többször megfenyegette őt, hogy „ha ő elvette az ő lányát, ő is elveszi Allen lányát”. Ez után vádolta meg azzal, hogy a zajló gyerekelhelyézési per közepén, egy zsúfolt házban zaklatta a hétéves lányukat, Dylant, amely vádat sem a bíróság, sem a rendőrség, sem más szakértők nem találtak megalapozottnak, így eljárás sem indult Allen ellen. Mindezt ebben a korábbi cikkünkben részletesen körüljártuk.
De láthatóan volt egy másik oka is az önéletrajz megírásának, és ezzel már nem az unalom a probléma. Mégpedig az, hogy Allen tisztázza magát a gyerekmolesztálási vádak alól, és minden létező módon bizonyítani próbálja, az őt gyerekmolesztálással vádoló exbarátnője szavahihetetlen őrült. És ennek érdekében
olyan színtiszta, fröcsögő gyűlölettel ír Mia Farrow-ról, hogy még az is szégyenkezik, aki olvassa,
pedig csak Allennek kéne, mert méltatlan hozzá, vagy hát valójában bárkihez. Nyilván iszonyatosan faramuci helyzet ez: természetes, hogy Allen a saját igazát védi (az ellene felhozott vádak valóban egyáltalán nem egyértelműek, és nagyon sok kérdést felvetnek, ahogyan ezt ebben a cikkünkben részletesen kifejtettük), de ha valaki szeretné objektíven megismerni a tényeket, abban nyilván nem az érintett természetesen mindenki másnál elfogultabb fél beszámolója fog segíteni neki.
Mert így, ahogy ez a téma ebben a könyvben megjelenik, az végeredményben nem más, mint épp olyan vagdalkozás, mint amivel Allen vádolja Mia Farrow-t, mondván, a Soon-Yivel való viszonya miatt iszonyatosan dühös nő a gyerekelhelyezési per közepén, bosszúból találta ki a nagyon sok körülmény miatt egyébként is hiteltelen történetet a hétéves közös gyerekük, Dylan molesztálásáról, majd addig nyúzta szegény gyereket, amíg az hajlandó volt hamisan tanúskodni Allen ellen. Ha az ember végigolvassa a tényeket, bírósági jelentéseket, nyomozati anyagokat, korabeli újságcikkeket, arra juthat, lehet, hogy ez valóban így van – de a tények forrása nyilván nem Woody Allen lesz, mert egy érintett fél szavait egyszerűen nem lehet tényként értékelni. Nem Allen, nem Farrow, nem az ügy miatt, hanem mert ezt a szótár nem ténynek nevezi, és kész.
Nehéz megmondani, mi lehetett volna jó megoldás erre a helyzetre, de az biztosan nem, hogy Allen oldalak tucatjain keresztül pocskondiázza, becsmérli, alázza és vádolja Farrow-t, és ebben elmegy egész a falig, és még tovább. Az csak a kezdet, amikor olyanokat ír róla, hogy úgy válogatott az árvaházakban újabb és újabb örökbe fogadni való gyerekek után, „ahogy az ember a leértékelt árukat böngészi az áruházban”; hogy csak az volt neki fontos, hogy megírják az újságok, nehéz sorsú, beteg gyerekeket fogad örökbe a nagy szívével, de ha megjelent az újságcikk, onnantól már soha oda se bagózott rájuk. Sőt az újságcikkek érdekében azt is megtiltotta a sérült gyereknek, hogy a kényelmes lábmerevítőt használja, mert az ormótlan látványosabb a fotókon. Hogy ütötte-verte, éjszakára a szabadtéri pajtába zárta büntetésből a gyerekeket. De
egészen odáig elmegy, hogy azt állítja, két örökbe fogadott gyerekét is ő, és csakis ő, Mia Farrow hajszolta öngyilkosságba.
Nyilván nem lehet elvárni Woody Allentől, hogy a saját önéletrajzában ne reagáljon az őt ért vádakra, de ennél csak elegánsabban lehetett volna intézni a dolgot. Pláne, hogy Allen olyasmiket is megenged magának, mint amikor azt írja, Mia Farrow az antropológusok kutatásaira hivatkozva, de persze valójában fiával való egészségtelen kapcsolata miatt 11 éves koráig akarta szoptatni Ronant: „Nem tudom, hogy álltak volna ehhez az antropológusok, de hogy a fiúk a kocsmában mit mondtak volna, azt igen” – mondja, aminél ócskább szöveget nehéz elképzelni.
De nem csak ezért lehet, hogy mindenkinek – Woody Allennek is – jobb lett volna, ha mégsem jelenik meg ez a könyv. Hanem azért is, mert a memoárból inkább rajzolódik ki egy nyugtalanítóan furcsa, néha már visszataszító jellem, mint az az önironikus, de szerethetően fura fickó, akinek hinni szeretnénk Woody Allent. De a könyvben a nagy mókamester mellett jelen van az az Allen is, aki a vele kiszúró bíró agytumor miatti haláláról azt írja, ő ugyan ezzel egyáltalán nem ért ezzel egyet, de „egyesek szerint” a tragédia volt az egyetlen eset, amikor valóban igazságszolgáltatás történt a bíró praxisa alatt. Meg aki, noha a legtöbbször egyébként tényleg a legnagyobb tisztelet hangján beszél a nőkről (színészi minőségében még Mia Farrow-ról is), úgy gondolja, nem is lehet nagyobb bókot mondani egy fiatal, szép nőről, mint hogy mennyire erős a szexuális kisugárzása, „annyira, hogy az ember azt hinné, ha hozzáér, azonnal elélvez”, vagy pláne, hogy
nagyon szeretne még az őrülten szexi Scarlett Johanssonnal dolgozni, mielőtt öregségére „szenilissé válik, és csorogni kezd a nyála, de nem az ő testére”.
Vagy aki szerint rendezőként oké leírni, hogy szívesen adna a szerinte szintén gyönyörű és szexi Lea Seydoux-nek olyan szerepet, ahol ő szexéhes nőt játszana, Allen pedig a házitanítóját. Pedig tény, hogy fél évszázados pályája során soha egyetlen színésznő vagy bármilyen beosztott nem vádolta meg nemhogy zaklatással, de bármilyen illetlen viselkedéssel sem Allent: ezek alighanem inkább rosszul sikerült viccek, mintsem a jellemének valódi tükröződései – de jobb lett volna nem szembesülni velük.
Jobb lett volna csak azzal a talán unalmas, de legalább tisztes, őszes halántékú idős úrral találkozni, aki mindig teljesen őszintén néz szembe a saját képességeivel, és úgy gondolja, kizárólag azért léphet fel jazz-klarinétosként a világ legkomolyabb koncerttermeiben, mert filmrendezőként sikeres, de zenészként nincs és soha nem is volt meg benne az a plusz, ami az igazi nagyokban. Aki nem is tartja magát művésznek, csak egy képességes szórakoztatóipari figurának. Aki egyedül azt sajnálja az életben, hogy ennyi idő is kevés volt számára, hogy létrehozzon egy igazán nagyszerű műalkotást, olyat, mint mondjuk A vágy villamosa. Akit vérbeli cinikusként nemhogy nem nyugtat meg egy-egy olyan filmjének sikere, mint az Annie Hall vagy a Manhattan, hanem inkább elkezd kételkedni magában, mondván, ha valami ennyire népszerű, azzal biztos van valami baj.
Ha csak ebből állna az Apropos of Nothing, akkor az egész nem lenne több egy indokolatlanul részletes és álmosítóan aránytalanul adagolt memoárnál, amelyben van néhány igazán jó beszólás, még ha kevesebb is, mint amennyit Allen saját elmondása szerint hivatásos poéníró korában egy metróút alatt lekörmölt a szerkesztőségbe menet. Így viszont ez a memoár is olyan, mint Allen mostanában bemutatott, borzasztóan rossz filmjei, amelyekről az ember azt gondolja, jobb lett volna, ha el sem készülnek, mert akkor lehetne csak a mesterművekre emlékezni.
Az Annie Hall Woody Allenjével mindenki össze akart volna futni a moziban, csak hogy válthasson vele egy szót, és már ettől többnek érezhesse magát. Az Apropos of Nothing Woody Allenje inkább az a fura, öreg nagybácsi, akivel nem szívesen ülünk egy asztalhoz a kötelező családi ünnepségen, mert sosem lehet tudni, mikor mond valami igazán kínosat. Olyankor úgy teszünk, mintha semmi nem hangzott volna el, és azt kívánjuk, bár máshol lennénk. Nem pedig a valóságban, amiről maga Woody Allen azt mondja: az „a legkevésbé kedvelt helye mind közül”. Hát ez a hely most egy egész picit megint rosszabb lett.
Borító és címlapkép: Woody Allen Mia Farrow-val és gyerekeikkel 1993-ban, New York-ban
Ne maradjon le semmiről!