Korábban már beszámoltunk róla, hogy Bécs vagy Melbourne mintájára Budapesten is elkészült egy mindenki számára hozzáférhető fakataszter, vagyis egy olyan online adatbázis, amelyből a városlakók könnyen és gyorsan tájékozódhatnak a parkok, utcák, terek fáiról, és bejelenthetik, ha problémát látnak. A BP Fatár elsősorban egy ingyenes telefonos alkalmazás, de honlapos változata is van, ha inkább a kanapéról böngésznénk.

A BP Fatárt nekem találták ki, mert én vagyok az az ember, aki nagyjából egy évvel ezelőttig a kerti gyümölcsfákon kívül csak kétféle fát ismert fel, az akácot és a platánt. Aztán elkezdtem módszeresen képezni magam erdőjárás közben, és fokozatosan bővítettem a repertoárt, de továbbra sem vagyok nagy szakértő.

A fák felismerésében ugyanis a legnagyobb nehézséget az jelenti – és ezt az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján mondom –, hogy elég nehéz összeegyeztetni a fényképeket és a leírásokat a valóságban elénk kerülő fákkal. 

(1) Levelei keresztben átellenesek, 4–7 cm hosszúak, 5 ritkábban 3 karéjúak, mellékkaréjosak. (2) Szabályosan 5 karéjú, 4–8 centiméteres, hosszú nyelű levelei átellenesen állnak, a csúcsuk lekerekített, a szélük ép vagy kevés tompa foggal tagolt. Egyes karéjok az alapjuk felé elkeskenyednek. (3) Levelei nagyok, szíves vállúak, 8–16 cm átmérőjűek, 5 karéjúak. A karéjok széles alapúak, hegyesek, egyenlőtlenül, tompán fűrészes szélűek, a karéjok közti bemetszések zártak, hegyesszögűek. 

Ez három viszonylag gyakori juharféle levelének leírása. Kétségtelenül segíthetnek a fotók (bár sokszor mintha nem is ugyanarról a növényről készültek volna), de amikor az ember szembetalálja magát egy igazi, élő juharral, és el kéne döntenie, hogy ez most tatár, korai, hegyi vagy esetleg mezei, a lába alatt nagyon ingatagnak érzi a talajt. És amikor végre megtippel egy mezeit, akkor is ott marad a kétely:

Biztos? Nem lehet, hogy inkább hegyi? Nyilván nem zöld vagy tatár, de ezek eléggé hasonlóak.

Mindjárt más, ha van nálunk egy zsebben hordható faszakértő, egy bármikor előkapható főkertész (vagy főtájépítész), akin csak megnyomunk egy gombot, és már jön is a megnyugtató válasz: ez egy korai juhar, Acer platanoides, magassága 10 méter, koronaátmérője 7 méter.

Szóval elmentem letesztelni a BP Fatár appot a lipótvárosi Széchenyi térre, aminek a középső zöldfelülete belátható méretű, de azért nem zsebkendőnyi parkot jelent. Milliószor jártam ott, szeretem az összefüggő, pázsitos részt középen, ahova csak kevesen mennek be (épp most jelent meg arról egy érdekes elemzés, hogy a tér átalakítási terveiben ezt a parkot folyton apró, burkolt utakkal szabdalt szigetekre akarják szabdalni). A fákról viszont csak annyit tudtam, hogy itt van a legendás ősakác, egy hatalmas, korhadt, félig kidőlt, kitámasztott példány, amit a főváros legöregebb fájának, a francia forradalom idején ültetett matuzsálemnek szoktak mondani. Egyik állítás sem igaz, a város legöregebb fája a Gazda utcai hársfa Pesthidegkúton (vagy Várhegy déli lejtőjének nagy japánakáca), az akác pedig legfeljebb 120 éves lehet, mert Ferenc József 1867-es koronázására a Koronázási domb építése miatt teljesen kivágták a tér növényzetét, és az építményt csak 1879-ben hordták el. 

A BP Fatárnak megvannak a maga korlátai, az adatbázis folyamatosan bővül, de néhány fasortól eltekintve egyelőre csak a város belső területein használható. A nagy parkok közül a Margitsziget, a Városmajor, az Óbudai-sziget, a Vérmező, a Tabán, a Gellérthegy, a Gesztenyés-kert, a Feneketlen-tó körüli park, a Népliget, a Múzeumkert és a II. János Pál pápa tér található meg az appban, hiányzik viszont a Városliget, amiről 2016-ban elkészült egy alapos, de pdf formátumú fakataszter – más kérdés, hogy a Liget teljes feltúrása miatt már el is avult, és amíg a mostani építkezési hullám le nem vonul, nem igazán érdemes újat csinálni.

Az appban két réteg választható ki, ha csak a fákra vagyunk kíváncsiak, használjuk a könnyen áttekinthető fakatasztert, ha az épített és egyéb elemeket is szeretnénk látni (pl. ösvények, kutak, cserjefoltok), akkor pipáljuk be a parkkataszter dobozt is. Innentől igazából minden nagyon egyszerű: ott állunk a parkban, előttünk a fák, a térképen a kis faikonok (lombosak és tűlevelűek külön jelzéssel), csak azonosítani kell a valóságban látható példányokat. A BP Fatár a fa azonosítóján kívül a közterületi helyét, a fajtáját, a fényképét és az alapvető méreteit tartalmazza, a korát és az állapotát nem. És történelmi esszéket se várjunk a nevezetesebb egyedekről, még az akácmatuzsálemről is csak ugyanezek a statisztikai adatok olvashatók.

Az alkalmazás messze nem hibátlan: helyszínként Széchenyi tér helyett sok esetben Roosevelt tér szerepel, ami arra utal, hogy az adatok legalább tíz évesek, a tér szélén feltüntet egy olyan jegenyefát, ami már nincs ott (a Google Maps tanúsága szerint 2014 és 2018 között vágták ki), a "kiszáradt fa" nevű megboldogultat is eltávolították már legalább öt éve, hiányzik viszont az egyik élő nyírfa. Némileg meglepett az is, amikor keresni kezdtem az app szerint a téren álló közönséges bükköt, és szembetaláltam magam egy alacsony, bordó levelű fával. A bükköt üzembiztosan felismerem erdei körülmények között, sőt a kedvenc fám, ezért merem állítani, hogy ez nem az, amit hétköznapi értelemben bükknek szokás nevezni, talán valami kertészeti nemesített fajta, vérbükk-féle lehet.

De ezek csak apróbb szépséghibák, a Széchenyi téri parkban eltöltött fél óra igazából remek szórakozás volt. A fák egyenkénti azonosítása és megnézése után ugyanis elkezdtem a parkot egész másként látni. Kiderült, hogy egyrészt meglepően gazdag különféle fajtákban, ezen a kis területen több mint egy tucatnyi különféle fás növény él. Másrészt elkezdtek látszani az egykori parkosítás rétegei is, és az is kiderült, hogy a Széchenyi tér jelenlegi állapotában mennyire nincs semmiféle koherens tájépítészeti koncepció, illetve közelebb menve feltűnt az is, hogy a fák egy része egymás nyakára lett ültetve, ami akadályozza, hogy az értékes példányok egészségesen növekedjenek, illetve, hogy a silány, csak kínlódó fenyőféléket meg a kevésbé értékes fajok elöregedett egyedeit ideje lenne eltávolítani. A tér szélére valaha akácokat ültettek, ezek egyike sem túl mutatós ma már.

Vannak viszont a téren elképesztően szép fák. A két történelmi emlékmű, Széchenyi és Deák szobra köré félkörben platánokat ültettek, amelyek mára a városligeti és a margitszigeti platánokhoz fogható, hatalmas, fenséges óriásokká nőttek. A millennium idején készült fotókon az emlékműveket már fiatal platánok övezik, valószínűleg ezekből a fákból maradtak meg a ma is látható egyedek. Majdnem ilyen hatalmas a két japánakác is, 20 és 17 méter magasak – a platánhoz hasonlóan ezek is tipikus városi, parki díszfák, amelyeket több mint kétszáz éve szívesen ültetnek Magyarországon.

Ugyancsak díszfa az oszlopos tölgy, a rendes kocsányos tölgy magas, ecsetformájú változata (Quercus robur 'Fastigiata'), amelynek példányai Nyugat- és Közép-Európában mind egyetlen ősi fára, a harreshauseni Szép tölgyre (Schöne Eiche) vezethetők vissza. Ezt a legalább ötszáz éves, nevezetes fát a 18. század vége óta kezdték szaporítani különleges – természetes mutációval kialakult – formája miatt, és megdöbbentő módon még ma is megvan, bár szépnek már egyáltalán nem lehet nevezni. A Széchenyi tér egyik oszlopos tölgye viszont pont olyan, amilyennek ennek a fának lennie kell, szabadon, egymagában áll, 8 méter magas, a koronája szinte tökéletesen szabályos formájú: lenyűgöző látvány. A park másik, fiatalabb oszlopos tölgye már nem ilyen szerencsés, mivel a Zrínyi utca torkolatában sűrű ligetet alakítottak ki, a fa ennek a szélén áll, és a nyakára nőtt egy teljesen hétköznapi korai juhar, amitől a koronája már most féloldalas, és mivel a juhar életrevalóbb és gyorsabban nő, ebből a tölgyből soha nem lesz olyan szép példány, mint a másikból.

A díszfa vonalat erősíti a parkban egy kifejezetten gyarmati ültetvényes hatású nagyvirágú liliomfa, ami az amerikai Dél jellegzetes dísznövénye, meg a Földközi-tenger keleti vidékéről származó júdásfa, viszont ültettek a parkba hazai erdei fákat is, korai juhart, ezüst hársakat és nyírfákat – meg két tekintélyes méretűre nőtt nyugati ostorfát, a magyar városok legközönségesebb, szívós és strapabíró (egyébként észak-amerikai eredetű) útsorfáját.

A BP Fatár irtózatos mennyiségű adatot kezel már most is, hát még, ha elkezdik valamilyen formában feltölteni a természetvédelmi területek fáit, bár a teljesség igényét az erdei részeknél nyilván el kell engedni. Éppen ezért az app akkor lesz igazán jó és naprakész, ha minél többen használják, és a hibákat, változásokat sokan bejelentik az űrlapon a Főkertnek. És talán az sem teljesen elrugaszkodott gondolat, hogy legalább a város legnevezetesebb fáiról szülessen egy-egy rövid leírás, hogy alternatív városi útikönyvként is használhassuk, ne csak statisztikai adatbázisként.

(Borítókép: A Széchenyi téri akácmatuzsálem – Fotó: Huszti István / Index)

Mécs János

Kiemelés tőlem

Sokáig szenvedtem azon, hogy nem ismerem eléggé a világot, hogyan is tudnék írni róla. Összeírtam tehát egy csomó dolgot, amit meg kell tanulnom. Nem ismerem például a madarakat; ha olvasom valahol, hogy cinege, nem igazán tudom, hogy melyik is az. A tudásom egyenetlen és hézagos, és minden rendszerezést nélkülöz. A galambot például ismerem, a varjút is, meg a sirályt. Meg persze a struccot. De hogy a többi kis madár mi – ezeket nem tudom.

A tudatlanságom még szembetűnőbb, ha növényekről van szó. Régi társam egy páfrányszerű növény, vagy tizenöt éve megvan, de hogy miféle, azt nem tudnám megmondani. A legfájóbb viszont mégiscsak a fák ismeretének hiánya. "A hársfaágak csendes árnyán", ebből a hársfánál csak valami idomtalan és elmosódott fakép jelent meg előttem, jobban érdekelt emiatt a vers többi része, a csend, az árny, kettőnknek ágya.

Viszont egy ideje elkezdtem azt érezni, hogy amire szükségem van, azt csak tudom, hiszen azért sok dolog között tudok disztingválni; érzések, tulajdonságok, fogalmak között, és néha talán ebbe a fizikai valóság is betüremkedik, mert ismerek szagokat is, felületeket, hangokat. És ha télen díszkivilágítást kapnak a Baross utcai fák, akkor észreveszem azt a fénypöttyök által keretezett semmit, aminek a csápjai az út és a házak szabályosságában meghökkentően véletlenszerű formákká merevedve kanyarognak minden irányba.

És akkortájt, mikor készen álltam arra, hogy átadjam magam ennek a gondolatnak, akkor olvastam az íróasztalomnál üldögélve Kertész Kaddisának első mondatát (kiemelés tőlem): „»Nem!« – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt – szellemeskedem, ha ugyan szellemességnek tekinthető ez, vagyis ha a csupasz, siralmas igazság szellemességnek tekinthető –, mesélem tehát a velem szemközt haladó bölcselőnek, miután ő is, én is megtorpantunk a fogyatkozó és a betegségtől, talán tüdővésztől, szinte hallhatóan ziháló bükkerdőben, bükkösben, vagy minek is nevezzem: bevallom, esendően tudatlan vagyok a fákat illetően, egyedül a fenyőt ismerem fel rögtön, a tűlevelei okán, no meg a platánt, mivel azt szeretem, és amit szeretek, még ma is, még ellenösztöneimmel is felismerem, ha nem is azzal a mellbevágó, a gyomrot ökölbe szorító, ugrásra kész, felvillanyozó, úgyszólván ihletett ráismeréssel, ahogyan arra ismerek rá, amit gyűlölök.”

És hiába ennek a mondatnak minden erénye – a delejező ritmus, az annyira ismerős, zilált, de mégis értelmes gondolatmenet –, azért az is kiderül mégiscsak belőle, hogy Kertész, ez a Nobel-díjas író, akinek annyira kellett ismernie a világot, maga sem tudta biztosra, hogy bükkösben jár-e. És akkor szinte felnevettem, és képzeletben színpadiasan elhajítottam a növény- és madárhatározókat, és magamban rég nem érzett, könnyű felszabadulással emelkedtem el az asztaltól.

Kedves olvasó, ez a mininovella az Index első novelláskötetének megjelenése alkalmából született. Az Istennek nehéz a kortárs magyar prózairodalom tizenhét meghatározó szerzőjének 26 novelláját tartalmazza. A kötet itt megvásárolható.