Rendre előfordul az emberrel, hogy nem biztos benne, meddig tart a valóság, és hol kezdődik az irrealitás. Úgy tűnik, minduntalan át-átlépjük a kettő közötti mezsgyét. Mint egy határnyiladékot, amelyen úgy jövünk-megyünk egyik országból a másikba, ahogy épp kedvünk tartja. Pedig jobb óvatosnak lenni, különben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, melyik oldalon vagyunk épp.

A kormányzó halála Murakami Haruki tizennegyedik regénye, de eddig egyikben sem fogalmazta meg ennyire konkrétan saját ars poeticáját, hogy aztán az utolsó oldalak egyikén még tovább menjen:

Azt hiszem, egyáltalán semmi sem biztos ezen a világon

– jelenti ki a főszereplő. És ameddig Murakami regényeinek és novelláinak világában mozgunk, addig ez valóban egészen pontosan így is van.

Az ember felül egy óriáskerékre a háza előtt, és a saját ablakán benézve meglátja magát a szobájában. Vagy lemászik egy kiszáradt kútba, azon keresztül átjut egy párhuzamos világba, és mire visszatér, egy különös anyajegy jelenik meg az arcán. Éjjel furcsa kis emberkék jelennek meg az ágya mellett, és szorgosan szőni kezdenek valamit a semmiből. Emberek elveszítik az árnyékuk felét, cserébe megtanulnak az állatok nyelvén. Megjelenik az ágyunk mellett egy arctalan ember, a feje helyén csak köddel, és azt kéri, rajzoljuk le az arcképét.

És mindebben nincs semmi természetfeletti, mert Murakaminál ez természetes. Ez adja a szerző varázsát, ettől különlegesek a könyvei, ettől a sajátos, a magától értetődő realizmus eszközeivel ábrázolt mágikus realizmustól, amellyel olyan tartalmakat, olyan rétegeket tud belevinni a szövegeibe, amelyek más módszerekkel nem lennének előhívhatóak.

Nem kell bennük az úgynevezett értelmét keresni, nem egyértelműen lefordítható szimbólumokról van szó, hogy csak rá kelljen ismerni, melyik jelképezi mondjuk a gyermekkori traumát, és melyik a gonosz anyukát; még akkor sem, ha az így megteremtett hangulatok, különös képek, sajátos helyzetek nagyon is képesek arra, hogy a szimbólumokhoz hasonlóan egy mélyebb szinten kommunikáljanak velünk.

Itt ezek nem meglepő, hanem az élet kiismerhetetlenségét bizonyító dolgok, amelyek persze, hogy mindenütt jelen lehetnek, hogyan is jelenthetnénk ki biztosan, hogy nem? A Murakami-regények világában egyszerűen ilyen az élet. És A kormányzó halálában ezt ki is mondja egy szereplő, speciel egy hatvan centis, magát ideának nevező figura, aki ahhoz, hogy testet öltsön, egy festmény – A kormányzó halála – egyik alakjának, épp a Kormányzónak vette kölcsön a külsejét:

A szimbólumokat legjobb, ha elfogadjuk úgy, ahogy vannak. Nincs azokban sem észérv, sem tény, sem egyéb kutyafüle, hangyatöke, vagy egyáltalán, semmi. Ha az ember máshogy próbálja őket értelmezni, az olyan, mintha bambuszszitát akarna vízen úsztatni. Nem azért mondom, de jobb, ha hozzá se kezd.

Hogy ebben a regényben ennyi az önvallomásnak tűnő részlet, az tulajdonképpen nem meglepő, hiszen egy festő a főszereplője, márpedig ha egy üres papírlapokat vagy szövegszerkesztő-oldalakat betűkkel megtöltve alkotásokat létrehozó ember ír valakiről, aki üres vásznakat festékkel betöltve hoz létre alkotásokat, annak az esetek legnagyobb részében, de még az is lehet, hogy mindegyikében az lesz a vége, hogy az utóbbi az előbbi saját műhelytitkairól fog beszélni.

De a kétkötetes, év eleje óta már magyarul is egészében olvasható A kormányzó halála ettől még a legkevésbé sem egy kilencszáz oldalas művészi önvallomás, sem nem elmélkedés az alkotás mikéntjéről – noha tény, hogy a főhőssel könnyű azonosulnia mindenkinek, aki hozzá hasonlóan bámult már túlságosan hosszan üres vásznat, üres papírt, üres Word-oldalt, vagy bármit, amin a keze munkájának kellett volna már rég megjelennie, ha sikerült volna legalább belekezdeni. A regény főhőse ugyanis egy festő, aki viszont jó ideje nem festett semmi olyat, amit jó szívvel műalkotásnak nevezne: önelégült, gazdag emberek megbízásából arcképfestésből élt, míg felesége egyik napról a másikra el nem hagyja, és ennek hatására nem változtat az egész életén, felhagyva a portréfestéssel is.

De a festésről – vagy a Murakami-regények megalkotásáról – szóló részek messze nem a cselekmény legfontosabb részei, még ha minden egy festmény körül bonyolódik is. A névtelen elbeszélő a hirtelen válás után beköltözik egy barátja mindentől távoli, hegytetőre épült házába, mivel az úgyis épp üresen áll, amióta a tulajdonos, egy híres festő demenciája miatt otthonba költözött. A főszereplő pedig megtalálja az öreg mester egy évtizedekkel korábban a padlásra rejtett, a nagyvilág számára ismeretlen festményét, A kormányzó halálát, amely a Don Giovanni című opera azonos című, brutális jelenetét ábrázolja klasszikus japán stílusban, japán középkori környezetbe áthelyezve. Ebben a Murakami-regényben most a festmény kicsomagolása az, ami beindítja a valóságot és az irreálist összekötő kaput mozgató fogaskerekeket (ez máskor egy macska, netán egy kurblimadár hangja).

Ugyanakkor A kormányzó halálában az eddigi mágikus realista regényekhez képest talán még több a „hétköznapi” cselekmény: az oldalak számát tekintve még hangsúlyosabb is az elbeszélő és a szemközti hegycsúcson lakó, furcsa, ősz hajú, dúsgazdag Mensiki úr közti barátság kialakulásának története, meg az, mi köze Mensikinek a másik szomszédban lakó, hallgatag kislányhoz, és miért bámulja estéről estére távcsövével az ő házat, amelyre pont remekül rálátni Mensiki hatalmas villájából.

A kormányzó halála a megszokott, felszínesen nézve Murakami kézjegyének nevezhető elemeken kívül – mint a főzések és a szeretkezések pontos leírása, a jazz és a klasszikus zenei tételek állandó jelenléte, a világtól eltávolodó, magányos férfi főhős vagy a nem evilági lények – most a szokottnál is több motívumot vett át saját korábbi könyveiből. A kurblimadár krónikájából talán többet is, mint ami feltétlenül elegáns lett volna, amitől egy kicsit olyan is a könyv, mint annak valamiféle alternatív verziója. Itt is nagyon fontos szerepet tölt be egy mágikus tulajdonságokkal rendelkező, kútszerű verem, a japán hadsereg második világháborús kegyetlenségeivel való szembenézés, itt is a dolgozó nő mellett a háztartást vezető férjet hagyja el hirtelen az asszony, itt is fontos kapcsoltba kerül a főhős egy furcsa kislánnyal, és itt is egy távoli, különös hang (a madárhang helyett egy folyamatosan rázogatott csengő) jelzi a valóságon túli réteg megjelenését.

És ha ez leírva kifejezetten rosszul is hangzik, még (ön)plágiumnak is lehetne nevezni, furcsa módon mégsem jelez ötlettelenséget vagy írói fantáziátlanságot, amit az önismétlés pedig általában takarni szokott. A kormányzó halála témái és fordulatai izgalmasak, a benne ábrázolt jellemek sokszínűek, érdekfeszítőek a különcségeik, és persze most is hihetetlenül olvasmányos és gördülékeny Murakami stílusa, de ennek ellenére nem él a lektűr eszközeivel (ha egyszer-egyszer közel is merészkedik hozzájuk): „Ahhoz ugyanis, hogy valami lektűr legyen, különféle mesterséges édesítőszerek is kellenek, ő azonban nem használ ilyeneket”, fogalmazta meg nagyon pontosan fordítója, az azóta elhunyt, nagyszerű Erdős György. A szöveget ezúttal Ikematsu-Papp Gabriella és Mayer Ingrid fordították gördülékenyen.

A kormányzó halálát Murakami interjúiban A nagy Gatsbyvel kötötte össze, de hát az íróknak sosem szabad hinni, ha a saját műveikről beszélnek; az annak idején Murakami által japánra fordított F. Scott Fitzgeralddal legfeljebb érintőleges és felszínes a kapcsolat, jogosabb a Washington Post kritikusának észrevétele, aki Dante híres idézetét („Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.”) látta meg benne. Valóban innen indul a történet, a főszereplő helyzete tipikus életközepi válság. A sztori katalizátora az, hogy az elbeszélőnek, miután fejre áll vagy kisiklik az élete, valahogy szembe kell néznie saját korábbi választásainak és sorsa alakulásának eredményével, és ha sikerül, ki is javítani mindezt. Túllépni kishúga kamaszkori elvesztésének traumáján, saját tehetsége meg nem találásának sokkján, és családi élete rendezetlenségén. Megtalálni, hogyan festhet úgy, hogy a képeinek lelke is legyen; szembesülni a gyerekvállalás finoman szólva sem hétköznapi módjaival, és egészen konkrétan átélni azt, amitől mindig is rettegett – hogy cserébe az élete visszaálljon a rendes kerékvágásba, vagy inkább hogy kialakuljon egy megfelelő kerékvágás.

Az újrakezdés és a magunkkal szembenézés mellett van még egy másik, az egész regényen végigívelő, az előző kettőnél konkrétabban is kimondott vonulat a könyvben, és talán ez az a gondolat, ami a leginkább kiragyog a szöveg egésze mögül: hogy, akárcsak az elbeszélő végre megtalált stílusában készült képek, az ember sem lesz soha készen, sosem húzzák meg azt az utolsó vonalat, ami mindent tökéletesen körvonalazni tud. Ezt kell elfogadni, még ha ez kiszámíthatatlansággal és kellemetlen kihívásokkal is járhat, mondja Murakami a maga sajátos, soha nem konkrét, így hétköznapi nyelvre pontosan soha nem is fordítható stílusában.

Ha önmagában nem is gond a sok átvétel A kurblimadár krónikájából, és egy kicsi, de fontos átvétel az 1Q84-ből (a kis emberkék motívuma mászik át ide is), az már probléma, hogy A kormányzó halála összességében, ha remek olvasmány is, ha izgalmas és átgondolt is, nem éri el az író legjobbjainak színvonalát, a két említett könyvét sem. Részben, mert a fenti – nevezzük úgy jobb híján: – mondanivalók eléggé eltörpülnek a többi rész mellett, azaz mintha nem igazán lenne egy erős gondolati ív, amelyen végig lehetne kísérni az elbeszélőt, inkább csak néha, rendszertelen időközönként bukkannak fel ennek a jelei, mint egy rég járatlan ösvény nyomai, ahol nem nőtte már be a növényzet. Részben pedig azért, mert

eddig mindig jellemző volt Murakamira valami sejtelmes feszültség, valami háttérben megbújó, mégis komoly fenyegetés valamelyik szereplő révén, itt ez most nincs meg: mindenkinek alapvetően tisztességesek a szándékai, még a neccesebb cselekedetek is inkább együttérzést generálnak az olvasóban, nem viszolygást. Ha valami fenyegetőnek tűnik, kiderül, hogy valójában nem az, és mivel a főszereplő úgyis mindent elfogad az élet természetesen természetellenes részének, ő maga sem fél soha, hogy legalább vele félhetnénk mi is (kivéve egyetlen jelenetet, a gyerekkori félelmekkel való szembenézést, de az is pár oldal csak).

Nem arról van szó, hogy mondjuk a fülszövegben horrort ígértek volna, de félreértés történt, hanem arról, hogy kilencszáz oldal nyugalom a pulzusunknak biztosan jó, de hát az ember részben – nagy részben – azért olvas, hogy emelkedjen a pulzusa. Mert az az egyik ok, ami miatt nehéz letenni egy könyvet. Igen, csak az egyik ok – a többivel nincs is gond A kormányzó halála esetében sem: jól esik olvasni és rosszul esik letenni, ahogy azt kell. Csak az hiányzik, hogy néha arra ocsúdjunk fel, hogy elfehéredett a körömágyunk, úgy szorítottuk a borítót. Vagy, épp ellenkezőleg, hogy kis híján kiesett a kezünkből a könyv, mert valamelyik gondolata annyira fejbevágott, hogy egy kicsit eltűnt a világ.

Ez az egy a baj A kormányzó halálával. Hogy olyan normálisan lehet fogni végig mind a két kötetet.

(Borítókép: Kovács Bálint / Index)