amikor néhányan valós híradónak hitték H. G. Wells űrlénytámadásos regényének rádiós felolvasását. De ez majdnem egy évszázaddal ezelőtt volt, szóval talán ki lehet mondani, könyv ritkán veri át annyira az olvasóját, mint Háy János Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplója. És ritkán lehet annyira örülni átverésnek, mint ennek.

Nincs itt ugyanis semmiféle karanténnapló, illetve de, persze van: ez a keret, a szöveg valóban naplóként van tördelve, sőt ha épp húsvétot jelez a naptár, akkor szó van benne húsvéti szokásokról, ha meg épp Háy János születésnapjával egyezik a dátum, akkor Háy János születéséről. De már úgy harminc oldal után, amikor először szerepel a címbe foglalt mondat, elkezd gyanússá válni, hogy ezt a szöveget valami olyasmi ihlette, ami sokkal súlyosabb a karanténnál.

Ennélfogva a könyvről nem lehet, illetve nincs értelme nem spoileresen írni, akit tehát ez zavar, annak íme a kritika részletektől tökéletesen mentes verziója: a könyv megrendítő és megrázó, egyszóval jó, jelen sorok írója ajánlja a megvásárlását. Most még nem késő kilépni, innentől spoilerek, én szóltam.

Szóval a harmincadik oldal környékén jön egy álom leírása, Háy mint a bűvész, aki azért beszél, hogy addig se a trükkre figyeljenek a nézők, persze közli, hogy csak azért, mert egy személyes naplónak szinte kötelező eleme egy álomjelenet, és ebben az álomjelenetben, ami egy fürdőszobában letört mosdóról és a falból ömlő vízről szól, az szerepel, hogy

Eszter még áll a fürdőszobaajtóban, és azt mondja, ne haragudj, véletlen volt, nem akartam. Álmomban mindig vele beszélek, olyan, mint az anyanyelv, hogy már évek óta nem használod, de mikor álmodsz, azon a nyelven elevenedik meg a világ. 

Ami egyébként gyönyörű mondat, van ilyenből néhány a könyvben; én például kijegyzeteltem hét hasonlót, nemcsak a kritikaírás miatt, hanem azért, mert jegyzetelés közben az ember szükségképp újra meg újra elolvassa azokat a mondatokat, és akkor hátha bevésődik egy kicsit. És tudják, milyen sok hét kiírásra érdemes mondat egy kötetben, pláne, ha ilyen ujjnyi vékony, mint ez? Nagyon sok, de ahogy már mondtam, ezt a mondatot nemcsak ezért idéztem most, hanem mert az itt feltámadó finom aggodalmat, hogy ugye nem, szinte rögtön követi egy másik nagyon szép gondolat:

A kislányom nézi a teraszt éppen három évvel ezelőtt, egy márciusi napon. Ugye, apu, azért ültetsz majd virágokat. Persze, mondom, mindent ugyanúgy csinálunk, mint amikor anyu még élt. Holott semmit nem tudtunk már ugyanúgy csinálni, mert nem élt.

És aztán folytatódik tovább a karanténnapló, húsvéti sonka, születésnap, vasárnapi ebéd Skype-on. Majd egyszer csak egy paplan, ami alatt ott marad annak a melege, aki kikelt az ágyból a gyerekekhez, a másik meg átdugja a lábát ebbe az ott maradt melegbe, és

olyan, mintha még ott lenne, holott már nincsen.

És aztán megint jönnek az újabb és újabb szereplők, tökfőzeléket főző öreg nénik, akik aranyosak, ami miatt a szerző gyorsan ír a nemaranyos öreg nénikről, nehogy elfogultnak higgye az olvasó, majd meglát egy szeretőjétől titokban búcsúzkodó férfit, ami miatt elgondolkodik azon, hogy a szeretőtartás tulajdonképpen a család együtt tartását szolgáló szelep, de sajnos a karantén alatt

ezek a szelepek nem működnek, mert a lakhelyelhagyási engedély szeretőkre nem vonatkozik, bár egy családbarát kormánynak ezt is érdemes volna fontolóra venni, ha meg akarja őrizni a családok egységét.

Egyszóval kirajzolódik egy olyan világkép, amely ismerős egyrészt Háy János korábbi köteteiből, másrészt a valóságból, harmadrészt pedig abból, ahogy a valóságot pont Háy János tudja ábrázolni: olyan cinizmussal, amiben valójában nincs is cinizmus, csak az a gondolat, hogy amiről rengeteg ember gondolja, rajta kívül biztos nem sokakkal történik így, az valójában rengeteg emberrel megtörténik, és olyan fanyar megközelítésben, amiből mégis kiolvasható az írás tárgyának szeretete.

Csak ebbe a világba, ha már úgynevezett személyes napló, Háy egyre inkább belevegyíti azt a hamis vagy valós gondolatot, hogy a leírtak elbeszélője nem egy irodalmi értelemben vett lírai én, hanem maga Háy János, született Horváth János, ezerkilencszázhatvan április egy, Vámosmikola. És tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ez a gondolat valós vagy hamis, azaz, ne kerülgessük: tényleg a saját feleségének halálát írja-e le vonakodva Háy János, vagy sem, mert ahogyan ír róla, az a mély és majdnem – de csak majdnem – elbeszélhetetlen fájdalom, az a rettegés az események felelevenítésétől, az a szépség, ami nyelvi értelemben elfedi, ugyanakkor mégis kiemeli a lelki sebek feltépésének könyörtelenségét, az igazságtartalmától függetlenül képes megteremteni a személyesség érzetének azt a fokát, amitől igazán megrendítő és megrázó tud lenni (hogy a spoileres részben is szerepeljen a már elmenekült olvasóknak szánt, két fontos szó a könyvről). 

Azaz Háy képes elérni, hogy az olvasó lelkébe ugyanolyan könyörtelenül marjanak bele a szép szavak, mint amilyen sebeket az elbeszélőn feltételezünk, és átjárjon minket is az a mély és majdnem elbeszélhetetlen fájdalom egy rövid időre. És hogy az író azért képes erre, mert személyes tragédia ihlette, vagy nem azért, az nem elsődleges kérdés, mert a könyv elsősorban azt mutatja meg, hogy 

És ez nem semmi, sőt, ez nagyjából a legtöbb.

Még akkor is, ha egyébként nem egységes a kötet, ha matematikailag, az oldalszámok arányait számolgatva akár nevezhető túl soknak is a kevésbé magával ragadó szövegrészek mennyisége. Amikor a szerző általános, néha túl általános gondolatokat közöl pénzről és gazdagságról, véletlenekről és sorsról, vagy arról, hogy egy embert többféleképpen is lehet látni. Ha az ember nem tudja, mire megy ki a játék – vagyis hogy ez egy átverés –, ez lehet zavaró, de valójában ez is csak a trauma elbeszélhetetlenségét bizonyítja.

De ez az egész könyv egy majdnem, nem a pohár félig üres értelemben vett majdnem, hanem ellenkezőleg: hogy csak majdnem leírhatatlan a fájdalom, de azért mégis sikerül, és hogy csak majdnem elbeszélhetetlen a trauma, de azért mégis sikerül. És ami még ez a könyv, a majdnemen kívül, az a forró kása kerülgetése, amennyiben a forró kása az a sokat emlegetett trauma. A kása furamód egyre forróbb, a kerülgetés egyre pánikszerűbb, végül már az „egy nap, egy fejezet”-szerkezet is felbomlik, az utolsó napon már csak vánszorog az idő, minden óra egy újabb fejezet, hátha akkor valahogy nem kell eljutni a végéig. Nem csak a nap végéig.

Mert Háy mindent megtesz, hogy eltávolítsa az egészet magától. Távolról indít, magától távol, még le is írja, hogy eleve baja van a naplóval, mert nem tudja, hol a személyesség határa, mennyire kell őszintének lenni, míg végül eljut egészen eddig a pontig, a vége felé:

Heteken keresztül kevertem, hogy mi szól rólam, mi másról, s most nem emlékszem, hogy ezt például arról írtam, aki ezt a naplót írja, vagy egy, a szövegbe sodródott szereplőről, vagy arról, aki valójában vagyok. Ha másról írtam, most elárultam, hogy az a szereplő is én voltam, s ezzel gyanúba keverem az összes szereplőmet, még a teknőst is, aki a görög hőssel vetélkedett, s persze magát a görög hőst is, a kórházban éjszaka várakozóról már nem is beszélve.

Mert eddigre, az utolsó fejezetre az összes szereplő, mind, aki Háy Jánosnak látszik, született ezerkilencszázhatvan, satöbbi, a kórházban vár, és mire a távolból eljut a kórházig, már tudja, hogy muszáj leírnia, amit addig kerülgetett, amit addig csak homályos álomjelenetekbe, váratlan mellkastájon rúgásnak tűnő mondatokba sűrített. És addigra az olvasó úgy érzi, hogy valójában egy régóta egyre csak szűkülő folyosón halad egy bizonyos cél felé, sodorja valami – nem az ár, hanem a szöveg –, és ahogy közeledik az a vészjósló, sötét, apró lyuk, amin a folyosó végén fájdalmasan át kell préselnie magát, visszagondolva rájön, mennyi jel is utalt erre, hányszor előkerült a könyv korábbi részeiben az elmúlás, a haldoklás vagy legalábbis az öregedés szomorú aspektusai, hogy aztán végül mindez katarzisba sűrűsödjön.

Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem

– írja Háy egy helyen, mintha a húsvétról beszélne. Elsőre úgy tűnik, arról is beszél, de mire végigmentünk a folyosón, már tudjuk, hogy nem, mert addigra rájöttünk az átverésre, addigra megégettük magunkat azzal, ami forró volt, és minden mondatot újra meg kell forgatni a fejünkben, mert kiderült, hogy elsőre a dolgok felét se fogtuk fel úgy, ahogy lehetett volna, ha az író nem próbál olyan sikeresen titkolózni.

De azért nem nagyon.

Borítókép: Háy János Egymásra bukott angyalok című borítóterve a Petőfi Irodalmi Múzeum új szerzeményeket bemutató sajtótájékoztatóján 2019. november 22-én. MTI/Mohai Balázs